A lehetséges változatok

Verset többféleképpen lehet fordítani. Mondjuk, lerakjuk az alapköveit, a mozdíthatatlan elemeit, aztán közéjük építjük a többit, ide-oda tologatva kényszerűen készen kapott darabjait. De elindulhatunk a lehető rímek felől is, s utóbb tapogatózunk feléjük a sorainkkal. Van aztán egy első pillantásra talán különösnek, valószínűtlennek tetsző módszer. Nem emlékszem, írta-e valahol Kálnoky László, vagy csak baráti körben mondta el, hogyan szokott ő néha fordítani: éber figyelemmel, mégis ellazított elmével rámered egy-egy szakaszra, versbeli egységre. Persze, előbb már végére járt a szavak, a mondatok mindenféle lehető jelentésének, behunyt szemmel is látja, a versmondatok mindig olyan fontos tagolását, mértanát, tudja, tapintja a vers csontvázát, valahogy érzékeli a szilárdabb test körül bizonytalanul derengő asztráltestet is. És természetesen a forma szabályait és szabálytalanságait, a dallam kanyargását. És ahogy mereven nézi az idegen szöveget, egyszerre minden a helyére kerül, megvilágosul, ott van a kész magyar változat a szeme előtt, csak éppen le kell írnia. Kínálkozik a tetszetős, látszólag képtelen, valahogy mégis igaz következtetés: a versben benne van a lehető magyar fordítás. Csak legyen, aki meglátja. Igen, mondhatná erre valaki, csakhogy mégis ritkán fordul elő, hogy ketten vagy többen ugyanazt a lappangó magyar változatot vegyék észre a versben. Mert igaz, hogy a költemény nemegyszer erőszakosan diktálja a megoldást, de mást diktál Tóth Árpádnak vagy Babitsnak, mást Szabó Lőrincnek vagy Kálnoky Lászlónak. Ott a példa, tessék csak összevetni Kálnoky dísztelenebb, keményebb anyagból készült, baudelaire-ibb Baudelaire-jeit Tóth Árpád nehéz pompájú, ódonabb fényű, fülledtebb levegőjű fordításaival! Mert nemcsak az idegen vers parancsol. Parancsol a fordító alkata, a korízlés, az éppen érvényes műfordítói felfogás.

A verstolmácsolás modern szemléletét, módszerét, gyakorlatát a NYUGAT első nemzedékének nagyjai alakították ki. De az erős színeket, a nyelv, a forma súlyos drapéria-omlását kedvelő Tóth Árpádhoz, a megejtően léha (két sor pontosan, két sor szabadon) Kosztolányihoz, de akár a verset keményebbre mintázó, de mai szemmel nézve nemritkán szintén meglehetősen szabadon fordító Babitshoz képest már a második nemzedék is micsoda változás: mennyivel eltökéltebben követi az eredeti rajzolatát Szabó Lőrinc vagy Illyés Gyula! Köztudomású, milyen következetesen „rontotta el” az érett Szabó Lőrinc dallamosabb fiatalkori Verlaine-jeit: az új változatok szárazabbak, kopogóbbak, idegesebbek, de jóval közelebb kerültek a francia szöveghez. A harmadik nemzedék, Radnóti, Vas István, Jékely Zoltán ha a zenétlenségben nem is, a szöveghűségben nyilván leginkább Szabó Lőrinchez igazodott. Kálnoky felfogása mindenkiénél szigorúbb. Pályatársai közül kétségtelenül ő jutott legközelebb a hiánytalan pontosság eszményéhez. Olyan konokul ragaszkodik szinte valamennyi versbeli elemhez, olyan leleménnyel teremti valamennyit újra, hogy prózában sem lehetne különbül. Szinte hihetetlen, milyen hajlékonyan követi a mondatok kanyargását, tagolását, többnyire még a szórendet is. Fordításaiban alig találni toldalékanyagot. Olyan versegyenleteket oldott meg hibátlanul, amelyekhez nemcsak hogy nem volt, hanem úgy látszott, nem is lehet képlet. Ehhez nemcsak kivételes képesség, hanem végtelen türelem, már-már önpusztító fegyelem is kell. Volt idő, amikor java költőink rossz verseket kényszerültek fordítani. Ő akkor sem volt magához irgalmas, kigyötörte magából a lehető leghívebb, legjobb változatot. Hogyne fordította volna később ugyanígy azokat, akik már kedvére valók voltak! Akkorra már természetévé vált a más művével, a fordított költő világával való azonosulás, a szerepjátszás készsége. Ezt szokták műfordítói alázatnak nevezni. Én inkább hiúságnak, mértéktelen gőgnek mondanám: így fordítani mutatvány is, de nemcsak az olvasót, a szakmát kápráztatjuk el vele. Jólesik látni, hogy lám, ezt is meg tudjuk csinálni. Kálnoky László műfordítói életműve (és nemcsak az övé, szerencsére) látványos cáfolata az annyit emlegetett hamis aranyigazságnak: a fordítás vagy szép vagy hű.

De mivel fizetett Kálnoky ezért a szakadatlanul űzött alakváltásért? Egy elkeseredett pillanatában, azokban a bizonyos ötvenes években, A MŰFORDÍTÓ HALÁLA című versében a rá olyannyira jellemző kegyetlen humorral panaszolta: „…szilánkra kell annak hasadnia, / aki fordított teljes életében”. Csakugyan „mindegyre üresebb lett”, mert olyan „buzgón töltögette / saját vérét idegen szellemekbe”? Ő akkor nyilván így érezhette: a versei évek óta nem jelenhettek meg. A megélhetésért vállalt fordítás valóságos kényszermunka volt. Abból a gályapadból csak később lehetett műhelyt csinálni, amikor majd az első klasszikusok megkapták a nihil obstat-ot. A napi robot nemcsak az alkotóerejét szívta el, az idejét is kitöltötte. Hanem aztán már azt fordíthatta, amit szeretett. És mennyi haszna származott belőle! A mesterséget úgy kitanulta, hogy már szinte nem is a fejével, hanem az idegeivel, az ujjaival tudta. Idézzük csak emlékezetünkbe egy társasági viccnek szánt játékos művét, a félhalandzsa nyelven írt, egyébként közérthető Shakespeare-fordítás paródiáját: „Csorhózzék szík töpörré jonha, vetyke, / folyánk cihó duzzon rút harpocsán!” Ez a nehézsúlyú tréfa éppúgy bizonyítja műfordítói mindentudását, mint másféle becsvággyal készült remeklései.

Költészete természetesen hasznosította ezt a félelmetes technikát. De kapott mást is: ösztönzést, mondhatni, ihletet egy-egy fordított költőtől. Mikor nagyszerű Cocteau-fordításai készültek (az ötvenes évek végén lehetett), szokása szerint szinte napok alatt megírt, hosszú hallgatás után, egy félkötetnyi verset, a LÁNGOK ÁRNYÉKÁBAN, darabjait. Talán csak a nagyon figyelmes vizsgálódó veheti észre bennük a Cocteau furcsa álom-arabeszkjeihez, groteszk rajzához, feszes formába zárt modernségéhez igazodó kéz mozdulatait. De nekem nyilvánvaló, hogy Az ELVESZETTEK lidérces víz alatti nyüzsgése, a hosszú sorokat rövidekkel fékező formája, a HAMUALMA vagy A KAPU különös képei, súlyos könnyedsége mögött ott vannak a Cocteau fordítása közben szerzett tapasztalatok. A FARSANG UTÓJÁN egy-egy darabjának az emberit a roppant anyagi világgal, a mindenséggel összejátszó gomolygó ködképeiben, alig lekottázható hangzataiban ott érzik a Montalétól kapott késztetés.

Egyre terebélyesedő költői életműve régen eltörölte A MŰFORDÍTÓ HALÁLA érvényét. A LEHETSÉGES VÁLTOZATOK két kötetét rejtett huzalok kötik össze az ÖSSZEGYŰJTÖTT VERSEK-kel: ide-oda jár köztük az áram. Ha bárki kételkedne a versfordítás lehetőségében, ez a gyűjtemény a legfinnyásabb divathívőket is megnyugtathatja: fordítani lehet, és csakis úgy érdemes, ahogy Kálnoky csinálja. Neki elhihetjük, hogy minden versnek vannak lehetséges magyar változatai. És hogy a világlíra nem egy remekének csak egyetlen lehetséges változata van: az, amelyik neki világosult meg az idegen szöveg mögött.