Egy magánzó a Krisztinavárosban

Budapesten a leghosszabb ideig, majdnem harminc évig, a Mészáros utca 30.-ban lakott Kálnoky László. „A hajdan Krisztinavárosnak nevezett városnegyedben”, a Naphegy alatt kanyarodó utca házai azon a részen, ahol Kálnokyék laktak, vidékiesen villaszerűek voltak. De a fák szegélyezte útnak csak egy oldala van, és nem messze tőle ott fut a Déli pályaudvarról kivezető sínpár. (Ez a zajos, füstös szomszédság Kálnokyékat az Őrmezei lakótelepre is elkísérte. A Menyecske utcában, ahová 1977 januárjában költöztek, a Kelenföldi pályaudvarról kiinduló vonatokat láthatták az ablakukból.) A Mészáros utcai ház, ha kívülről nézte az ember, kényelmes, tágas polgári lakást sejtetett. A nagy, súlyos fakapun át visszhangos kapualjba, onnan négyszögletes, fával, virággal kertesített udvarba jutott a látogató. De rendezett, kellemes otthonra lehetett következtetni Kálnoky megjelenéséből is. (Ismerősei egyébként azt is tudták, hogy apja jómódú városi tisztviselő, majd polgármester volt Egerben, az elpestiesedett költő mögé könnyen oda lehetett képzelni az IDŐSZERŰTLEN VALLOMÁS-ban megidézett „borfoltos bajuszú, hordóderekú ősei” pallérozott, úrias leszármazottainak közegét.) De elég volt Kálnokyra csak ránézni is: mindig kifogástalanul ápolt külsővel jelent meg, már-már feszes gonddal öltözött. Már csak iszonyú tüdőműtétje („gonosz fogókkal hét bordám kitörték”), ferde tartása miatt is kénytelen volt csináltatott ruhákat hordani. Kényesen ügyelt rá, hogy öltönye, sokszor egy kicsit bosszús öniróniával emlegetett piknikus alkatát („Nem volt kövér, de rosszabb annál: piknikus”) ellensúlyozva, minél előnyösebb legyen. Nem emlékszem, hogy valaha is gyűrött, pecsétes ruhában láttam volna. Csak később, talán a hetvenes években, hagyogatta el valamelyest vidékies ruházkodási szokásait, akkor már előfordult, hogy nem kötött nyakkendőt, pulóverben vagy ingujjban fogadta vendégeit. De ha ő ment el valahova, ha egészen szűk körű baráti összejövetelre is, mindig öltöny volt rajta. Volt életének egy olyan időszaka is, amikor egy cseppnyi, már-már hivalkodó különcködés kezdett feltűnni a viseletén. Büszke volt rá, hogy a szabója, aki később elvesztette eredeti mestersége iránt való érdeklődését, és átpártolt a filozófiához, s ezzel legmegbízhatóbb kuncsaftját is elvesztette, aki a ruhacsinálásban, akárcsak a költészetben, a mesterség tökéletes ismeretét kereste és becsülte, csíkrend szabó. Ezt a szót soha életemben nem hallottam, csak Lacitól tudom, mit jelent: a csíkos szövet mintáit úgy illeszti egymáshoz a varrásnál a magasrendű tudatosság és aprólékos figyelem, hogy a csíkozás ne torzuljon el. Szeretett Kálnoky időnként valami olyan holmit is beszerezni, amelyiknek városszerte nem volt párja. Egyszer sikerült egy izgatóan zöldes reflexekkel csillogó azúrkék cipőt vennie. Csak kivételes alkalmakkor viselte, és maga hívta fel rá a figyelmet, persze alaptermészetéhez híven, némi öngúnnyal ellenpontozva „hetvenkedését”. (Nem állhatom meg, hogy ne idézzem az ezt a tulajdonságát olyan elragadóan hasznosító ÖNHITTSÉG befejező sorait: „És este, bár a vásár még zsivajgott, / a tarkasapkás főpapok s a majmok / rézcsörgőt rázva tódultak körém. / Mézsört kínáltak s gyömbéres befőttet… / Láttam, hogy szinte leigázta őket / a lényemből kiáradó fölény.”) Sajnálatosan úgy esett, hogy Mándy Iván, akaratlanul, egy hajszálra ugyanolyan cipőt talált vásárolni. Kálnokynak attól fogva mintha elment volna a kedve a kivételes lábbelitől. Jól leplezett hiúsága (van-e olyan költő, akiben nincs belőle?) inkább csak mellékes dolgokban nyilatkozott meg. Gonosz ugratásainktól sosem sértődött meg, de azt a sérelmét évekig fel-felemlegette, hogy egy alkalmi fülszépségverseny döntnökei (az egyik természetesen Kormos Pista volt) nem őt, hanem Domokos Matyit hozták ki győztesnek, persze csakis a Laci bosszantására.

Ez a külsejére fordított folyamatos figyelem nemcsak egyszerű (vagy éppen hóbortosnak minősíthető) szokás volt, hanem nagyon is fontos alkati tulajdonság. Mondhatni, erkölcsi tulajdonság, mert az ilyesmiben is megnyilatkozó fegyelem segítette csüggedésre, megadásra bujtogató rossz pillanataiban. („Sokat írtak a betegségről mint ihletforrásról. Én viszont saját tapasztalataim alapján állíthatom, hogy a súlyosabb tünetek, a gyakori rossz közérzet és a vele járó csüggetegség a munkakedvet is ki tudja oltani.”) Amikor, még az ötvenes években, a rá olyannyira jellemző szenvtelen, kegyetlen tárgyilagossággal mondogatta, hogy „az orvostudomány mai állása szerint megközelítőleg öt évem van még hátra”, éppúgy nem lazított, hogy úgy mondjam, egészséges ápoltságán, mint szellemi pántjain. S ez az állandó erkölcsi erőnlét esztétikai erénye is: versei megformálásában is ott van ez a semmi henyeséget nem tűrő, tisztaságra, végletes pontosságra törő, ha úgy tetszik: mániákus figyelem.

Hanem a lakás, az nem olyan volt, mint ahogy ezeknek a szokásoknak és tulajdonságoknak az ismeretében lehetett volna képzelni. Nemhogy derűt, de igazi kényelmet sem talált benne az ember. És hiányoztak belőle azok az apróbb-nagyobb tárgyak is, amelyek rávallanak a gazdájukra. Az udvarból lépcső vezetett a bejárathoz. A nagy, kopottas előszoba, amelyből nemcsak Kálnokyék és a társbérlőék (a társbérlői viszony Laci anyjának halála és 1971-ben kötött házassága után annyira megromlott, hogy, minden áldozatot vállalva, el kellett költözniük) lakása nyílt, hanem a természetesen közös fürdőszoba és vécé is, valahogy előlegezte a lakás nem kellemes, sötét és nyomasztó hangulatát. A valamikor hihetőleg drágán vett, masszív bútorok ebben az egyébként tágas, régimódi szobában nem látszottak különösebben szépnek. A jómódú vidéki polgárság sokszobás házaiban nyilván jobban a helyükön voltak. A legfeltűnőbb darab a kredenc volt, egyébként színhelye a Kálnoky „csodák nélkül lezajlott életében” megesett rejtélyes dolgok egyikének:

 

A negyedik nap estelén elkészültünk, fáradtan lefeküdtünk, s álomba szenderültünk, miként a régi költők mondanák. Körülbelül másfél órai alvás után, éjszaka egykor, pokoli lármára riadtunk fel, mintha dühöngő őrültek cintányérokat vagdaltak volna a padlóhoz az ebédlőkredenc előtt.

 

A kredenccel szemközti fal sarkában volt az „a rendkívül tetszetős, empire stílusú, fehér csempékből készült és tetején jókora, ugyancsak fehér gömbbel ékeskedő”, „matuzsálem korúnak mondható”, de rendeltetésszerűen az első pesti években alig-alig használható cserépkályha, amelyről a HOMÁLYNOKI SZANISZLÓ egy vérfagyasztóan korfestő történetében olvashatni. Mellette egy ugyancsak nagy, ugyancsak vidékies, ódon könyvszekrény, a közelében két idomtalan gyöngyház berakásos karosszék, később egy meglehetősen rozoga, dimbes-dombos heverő került oda, Kálnoky anyjának fekhelye, valami dohányzóasztalféle, a falon két kép, az egyiket Laci festő barátja, Sugár Gyula csinálta nászajándékul, a másikat meg, a házigazda remek portréját, Sugárné, azaz Coră Erzsébet.

Én úgy képzelem, hogy nem lehetett könnyű megfesteni, mert Laci arca tulajdonképpen vonástalan volt, párnás-hullámos síkjai egyszerre fejeztek ki kópés-kaján huncutságot és gyerekes sértődöttséget. Azt hiszem, kedélyének ez a furcsa elegyessége rákerült a vászonra is. Itt, ebben a sarokban ültek, nem nagyon kényelmesen, a gyakori vendégek, a finnyásan megválogatott barátok, majd később a Kálnokyban mesterüket, szigorú, de hasznosítható tanácsokat adó kritikust kereső fiatalok. A kredenctől a bejárat felé, a két ablak közt (az ablakok nyugatra néztek, és a szoba sose kapott elég világosságot) egy nagy zöld posztós íróasztal, de azon csak a telefon volt, Laci, tudtommal, sohasem dolgozott az íróasztalnál, hanem a kihúzható ebédlőasztalon, ki tudja, miféle valaha belerögződött ellenszenvnek engedelmeskedve? Íróasztalában, a fiókokban tartotta viszont, elképesztő, szinte kényszeres rendben a kéziratait és a kimutatásait. (Volt, amit csak kedvtelésből csinált, színésznőkről, sporteredményekről, és volt, amit szükségből, egy időben ugyanis az is számított a honorárium megállapításakor, hogy egy-egy versfordítás hány példányban jelent meg, ha pedig a százezret elérte, megint első kiadásnak számított, de ezt a fordítónak kellett megfelelően megbízható és ellenőrizhető adatokkal igazolnia. Kálnoky volt az egyetlen, aki bármikor térdre tudta kényszeríteni a kiadói adminisztrációt megfellebbezhetetlen okadatolásával. Ráadásul jogot végzett, de nemcsak a paragrafusok ismeretét hozta magával, hanem azt a szándékosan vagy szándéktalanul száraz, körülményes papírnyelvet is [neki nem kellett írás előtt a Code Napoléont olvasni], amely nemcsak beszélyeiben vált nagy hasznára a képtelen humor kikeverésében, hanem komoly verseiben is: kicsit ódon szókincse, előadásmódja a minden ízében modern költői anyaggal bizarr disszonanciát, különös feszültséget teremt.) Erre az íróasztalra került később a televízió. Valamennyi műsor közül leginkább a sport érdekelte, minden fontos futballmeccset megnézett, az atlétika csillagait, nevezetes eredményeiket éppoly hibátlanul fel tudta mondani, mint Ottlik Géza; a labdarúgócsapatok összeállítását (különösen a régiekét) Kormos (a Ferencváros csatársorának egykori „kerékkötője”) vagy Mándy Iván se tudta különbül. De legjobban mégis az úszás érdekelte, hiszen egri „aranyifjú” korában az úszósport nagy ígéretének számított. Meg, persze, a tenisz, mert azt is szinte profiszinten űzte, ha jól emlékszem, kelet-magyarországi ifjúsági bajnok is volt. Tanúja voltam, mikor Kormos Pista egyszer addig hergelte-ingerelte, míg ki nem állt vele egy pingpongmeccsre. És bár a szakemberek azt mondják, hogy a tenisz és a pingpong nem fér meg egymással, Laci kis félszeg mozdulatokkal, védhetetlen sodrott fonák lecsapásaival maccsra verte a nagy játékos Kormost, pedig évtizedek óta nem volt ütő a kezében.

A sportbeli jártasságának egyszer másfajta hasznát is látta. 1950 körül lehetett, a kirekesztett irodalom egyik gyülekezőhelyéről, Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs Kékgolyó utcai lakásáról késő éjjel indultunk hazafelé. (Talán szekretert játszottunk: valaki, előre megbeszélt formában, leírta egy vers első sorát, a második sor szerzője csak a rímet láthatta belőle, így alakult ki a körbejáró papíron, rendszerint egy akkoriban nem költői erényeiért elismert vagy valamiért jól parodizálható költő modorában, a vers. Valamelyik ilyen estén, a keserves időkben is felajzott hangulatban jutott eszébe Kálnokynak, hogy írásban vagy fordításban lehetne nem létező, mégis azonnal érthető szavakat is használni. Ki ne venné például sértésnek, ha a képébe vágná: „Te pöhös nyagóc”? Ebből az ötletből született Shakespeare-fordítás paródiája, a XIX. HENRIK, tökéletesen érthető halandzsanyelven. Ugyancsak ott jutott – meglehetősen szűk körű – nyilvánossághoz, a hivatalosan létező irodalom alatti irodalom, ott olvashattam Kálnokynak csak évekkel később megjelent verseit, a Nemes Nagy Ágneséit, Jékely is elő-elővett egy-egy négyrét hajtott tilos verset a zsebéből, és ott járt körbe Pilinszky APOKRIF-je is.)

Szóval egy ilyen este után indultunk hazafelé, Laci a Mészáros utcába, én a Móricz körtérre, valószínűtlenül poloskás-svábbogaras albérletembe. Míg a bizonytalan járatra várakoztunk, egy imbolygó, bőrdzsekis, tagbaszakadt alak lépett fel a járdaszigetre, megkérdezte, jön-e még villamos, mert Budaörsön lerohadt a motorja. „De ha átvertek, beverem a pofátokat – mondta, irdatlan olajos öklével az orrunk előtt hadonászva –, majd megtudjátok ki az a Torma III.” Szerencsére Kálnoky tudta. Egy lélegzetre felmondta a részeg kötekedő két bátyjának, Torma II-nek, az egykori csehszlovák bajnoknak és a kevésbé jelentős Torma I-nek egész ökölvívó pályáját, s az ingerült öklöző megszelídült. Laci később elmondta, hogy magában különféle terveket dolgozott ki, és szakszerűen, pontosan elő is adta: ő ugyan testi erőben semmiképpen sem vehetné fel a versenyt az ittas és már nyilván kiöregedett, de így is hihetőleg nagy ütőerőt képviselő Torma III-mal (megfordult az is a fejében, hogy esetleg el is tudnánk szaladni, de ezt a gondolatot aztán elvetette, mert a részeg ember, bármennyire tántorog is különben, futni meglehetős biztonsággal fut), de minden bizonnyal le tudná teríteni, ha fejjel váratlanul nekirontana a gyomrának, s mire a bokszoló feltápászkodik, mi egérutat nyerhetünk. Kálnoky az ilyenfajta terveit egyébként raszkolnyikovi körültekintéssel és pontossággal dolgozta ki. Mikor valamelyik macskája, a Szüri vagy a Kiscica, eltűnt, a szomszéd hentest fogta gyanúba. Hetek munkájával, valószínűleg álmatlan éjszakákon érlelte meg bosszútervét: mikor a Bagyu néven ismert macskatolvaj (a környéken több macskának is nyoma veszett) megjelenése várható, lesben áll, ha kell, több óráig is, az udvar kőkerítése mellett, és ha a macskafogó kéz megjelenik a fal tetején, rugós sámfával csap le rá, mivel azzal aránylag csekély erőfeszítéssel is igen nagyot lehet ütni.

A valóságos vagy szinte foghatóan, anyagszerűen elképzelt részletek tárolása, a megfelelő pillanatban való előhívása, kísértetiesen precíz megfogalmazása-megjelenítése természetesen nemcsak a „köznapi” Kálnoky történeteiben játszott fontos szerepet. A részletezés, a részletek egy mezejének váratlanul hatásos kinagyítása lényegi vonása lírájának, versépítő technikájának is. Félelmetes emlékezete tényeket és képeket, villanásnyi jeleneteket és hosszú történeteket, szavakat és mozdulatokat rögzített, történeteit évek múlva is egy betűnyi változtatás nélkül mondta el, nem egyet költői beszélyeiben írásban is. Bizony, sokan bánhatják, ha valamivel megbántották, mert aztán bekerültek „kancsal világ”-ába, köznevetségül és okulásul az utókornak. Ha igaz, hogy az elefánt évtizedekig hordozza magában az elszenvedett bántást, akkor Kálnokynak elefánttermészete volt.

A szobában a bejárattól jobbra is, balra is mennyezetig érő könyvespolcok voltak, rajtuk példás rendben, ha nem is a HOMÁLYNOKY-ban elbeszélt könyvtároskodása idején módszeresen elsajátított decimális rendszer szerint, magyar és idegen nyelvű könyvei. Mikor a Marika keze nyomán már derűsebbé vált lakásból elköltöztek, könyvei nagy részén túladott. A francia, angol, német regényeket nem kívánta már, csak a legkedvesebb könyveit és a versesköteteket vitte magával. A bal oldali könyvespolc előtt volt Laci díványa, egy kicsit odább az a bizonyos kihúzható asztal, körülötte székek, a falnál két nagy szekrény, azok tetejéről sokszor puhán le-lehuppant, megriasztva a gyanútlan vendéget, valamelyik macska, és senkitől sem zavartatva lefetyelni kezdte Kálnoky anyjának felülmúlhatatlan főztjét. A lakáshoz, sőt: némi túlzással, azt is mondhatnám, hogy Kálnoky világnézetéhez, jó közérzetéhez ezek a macskák is hozzátartoztak. Abban a rideg lakásban ők jelentették az élő emberi meleget. És persze forrásai voltak annak a hol kellemesen-szárazon villamos, hol szúrós szagnak, amelyet Laci választott mestere, Baudelaire is természetes, vagy éppen ajzó közegének érezhetett.

A kihúzható asztalon Kálnoky órák hosszat tudott dolgozni, azon gyakorolta be azt a szinte mindenkinél hajlékonyabb, az eredeti szövegét, ritmikai és nyelvi formáját, végül, kényszeresen, már a mondatok szórendjét is híven közvetítő műfordítás-technikát, amelyet nemcsak nagy remeklései fordításakor mozgósított: akkor sem tudott henyén, szabadosan fordítani, mikor az ötvenes évek múló figyelemre sem érdemes versfaragóit fordította. Rajta is ragadt aztán a műfordítóvá való lefokozás bélyege. A LÁNGOK ÁRNYÉKÁBAN versei, amelyeket még Vas István elragadtatott tanulmánya után se igen akartak észrevenni, már meg-megjelentek, mikor egyik folyóiratunk főszerkesztője ajakbiggyesztve mondta: ne közöljük. Kálnoky olyan műfordító-költő. Mi sem természetesebb, mint hogy sokszor úgy érezte: a maga fontosabbakra rendelt energiáját tékozolja el a fordított művekben. „Végre megkapta, amit keresett / ez a bolond, ki buzgón töltögette / saját vérét idegen szellemekbe, / s ha rendelésre új munkába kezdett, / lefarigcsált szívéből egy gerezdet” – olvassuk A MŰFORDÍTÓ HALÁLÁ-ban. Még mikor, annyi silány klapancia után, végre valami igazán nagy dolgot, a FAUST második részét fordíthatta, s éjjel-nappal lázban égve dolgozott, akkor is el-elfogta, nem tudom, hány ezredik sornál, a fáradtság, a kétség. Egyszer megkérdeztem tőle, hol tart a hét és fél ezer sornyi, elképzelhetetlenül nehéz költeményben. Ezzel a példabeszéddel válaszolt: „Volt Egerben, ifjúkoromban, egy szerfelett előnyös külsejű, szépnek mondható, de meglehetősen molett nő. A sors úgy hozta magával, hogy sikerült magamévá tennem. És akkor egyszerre olyan sok lett belőle.” De azért a nevezetes, az egész mű bölcseleti lényegét sűrítő, hangzásában harangzúgást utánzó befejező szakaszra szinte haláláig új és új változatokat talált ki. És az is kétségtelen, hogy egy-egy szívesen fordított költő megtermékenyítette, új irányba fordította líráját, elég, ha Cocteau és Montale nevét említem.

Aszketikus munkafegyelme arra is képessé tette, hogy eszpresszókban, „a koffein eufóriáját zabálva” dolgozzon. Volt úgy, hogy „dolgozószobája” a Déryné volt, egy lelkiismeretes hivatalnok pontosságával jelent meg naponta, s figyelméből kirekesztve a külvilágot, elvégezte aznapra vállalt munkáját. (A Dérynében állt bosszút Kormoson, aki, vagy egy évvel azelőtt, krémszínű börberiruhája zsebébe a Gongban belecsempészett egy igazán kávés kanalat. Pista a felelősségre vonáskor olyan felháborodott őszinteséggel tagadott, hogy Kálnokyt alighanem meglegyintette a kétség, hátha mégis ő maga vágta zsebre, mert egy pillanatra kikapcsolt a tudata, de azért mindenesetre élt az alkalommal, hogy ott ünnepeltük négyesben – Kálnoky volt a Judit tanúja, Kormos az enyém – az esküvőmet, s a lopott kanál ezúttal Pista zsebébe került. De ez a labdamenet mégis a Kormosé volt. „A feleségem üzeni, hogy legközelebb csak ezüstkanalat fogad el” – vetette oda hanyagul, mikor legközelebb találkoztak.) Eszpresszóbeli dolgozószobájában történt az is, hogy, mint a Szépirodalmi Könyvkiadó felelős szerkesztője, odahívta Szabó Lőrincet, mert valami kefelevonatot kellett sürgősen korrigálnia. Az idősebb pályatárs elmerült a munkában, a szemüvegét is levette, hogy jobban lásson közelre, de megbízta Lacit, hogy írja le a belépő nőket. Mikor Kálnoky, a rá olyannyira jellemző finnyás válogatóssággal, a negyedik, ötödik nőben is talált valami kivetnivalót, Szabó Lőrinc, az egész megbántott női nem nevében, dühösen lecsapta a tollát, és ráförmedt: „Mit képzelsz, te egy Adonisz vagy?”

De hadd idézzem fel még egyszer az állandóbb helyszínt, a Mészáros utcai lakást. Azt hiszem, mások is olyannak láthatták, amilyennek én: ridegnek, nyomasztónak. De volt ebben az olyan köznapian józan hangulatú szobában valami olyasmi, amivel talán E. T. A. Hoffmann vagy Franz Kafka száraz leírásaiban találkozhatunk. Az embernek az volt az érzése, hogy a nagy szekrények, súlyos bútorok rejtett zugaiban nemcsak „a kegyelet oltárára” ellenállhatatlan sötét humorral odahelyezett tárgyak kísértetei vannak jelen, hanem valami megnevezhetetlen démoni erők is. S ebben ez a lakás mégiscsak rávallott a gazdájára. Mert valahogy ilyen a költészete is: az éber tudattal megformált, mértanian pontos, klasszikusan áttetsző versfelszín alatt a lélek pincéinek sötét, alaktalan szörnyei laknak.