Takáts Gyula láthatatlan műhelyei

Negyven-egynéhány évvel ezelőtt találkoztam először Takáts Gyula VIHAR ELŐTT-jével. Elég volt egyszer elolvasni, hogy belém rögződjön, annyira nekem való volt szoros formába zárt mámoros panteizmusa. Most meg azon kapom magam, hogy már-már úgy érzem: mentegetnem kell. Mert a manapság korszerűtlen cím leíró verset, természetlírát ígér, s az ilyesmire fintorogni szokás. (Mi is finnyásak voltunk akkoriban, csak persze másra.) Ráadásul ezt a verset költője, ha nem is ilyen színesen-ajzottan, ma is megírhatná. Azóta is mozdíthatatlanul kötődik a természethez, a tájhoz, a köznapi képeivel is nem köznapi sugallatokat küldöző anyagi világhoz. De nagyon igaz, amit magáról mond: a táj „sohasem jelentheti, és sohase is jelentette verseimben a külsőt, a leírhatót, azaz a felületet”. Egyébként is, ha költészetről beszélünk, semmi sem olyan egyszerű. A líra meg-megismétlődő hátraarcait is beleszámítva, a természet és az ember közti elemi kapcsolat aligha fog valaha is elszakadni.

Nézzük hát, hogy fog neki Takáts a leírásnak. Nem is kell egész költészetét, elég ezt az egy versét ismernünk, hogy azt mondjuk: közvetlenül a vers mögött ott érzik a látvány. A valóságos vihar, a felismerhető táj. A Balaton, talán Szigliget. Homéroszi táj, mondta Badacsonyra Fülep Lajos. Természetében, formáiban, fényeiben, színeiben bizonyosan van valami görögös-latinos is. Innen kapja-e Takáts költészete antikos ragyogását? Innen is, tőle tudjuk, hogy a Balaton-vidék ragyogásában, a Balaton-felvidék meszes kopárainak forróságában a zöld Umbriát, Attika tüzes közelségét érezte mindig. A világban, a természetben otthonos, gyakorlatias római realizmusban látja a maga tündéri materializmus-ának (ezt is ő mondja magára) az előképét. Bár lírájában, különösen az elmúlt másfél-két évtized termésében, ott vannak a pusztulás, a halál képei, az életműve mégis a természetes közegében élő ember derűjét árasztja. Kisvilága, keze ügyében levő kedves tárgyai mondhatni test szerint vannak jelen a költészetében. De ez a pontosan megjelenített kisvilág minduntalan meghasad, valami nagyobbra, egyetemesebbre nyílik. Nem filozófus-költő, szerencsére, mert szemében a vers nem lehet „filozófiai tételek megfogalmazása”, hanem valami „filozófián túli szépnek, lényegnek a megpendítése”. A kis földi történések egy nagyobb történet képsorába illeszkednek, s a nagy és a kicsi egymásnak adja ragyogását.

Ennek vagyunk tanúi a VIHAR ELŐTT-ben is. Ez a két világ: az emberi és a természeti közt akadálytalanul ide-oda járó áram már az első sorban is ott van. A vihar láthatatlan műhelyek-ben gyülekezik. Mintha mindaz, ami a természetben (a mindenségben) történik, emberi mérték szerint történne. Mintha a roppant elemi erők egy kézműves mozdulataival munkálkodnának. De azért ez az emberies helyszín határtalanul tágas, láthatatlan, nem földi anyagból való. Van valami mitikus derengése. Takáts verseiben otthonosan járnak-kelnek az istenek-félistenek, emberi mozdulatokkal kezelik a nekik (a nekünk) való színpad masinériáját. A második sor („melyeknek fény az oszlopuk”) a Takáts-líra egy másik jellemző vonását mutatja. A költő szeme egy festő szeme is. Takáts nemcsak vonzódik és ért a festészethez, hanem maga is fest-rajzol, nem is akárhogy. A FAKUTYÁN, FÉNYBEN-ről beszélve elmondja Domokos Mátyásnak, hogy az egyszeri, de sokféle tartalmat magába szívó élmény a papíron egyszerre kétféle alakot öltött. Nemcsak megírta, le is rajzolta. De a VIHAR ELŐTT festőszemmel látott képei nemcsak Takáts képzőművész-tehetségéről árulkodnak. Ott érzik megöttük festőbarátja, Egry is. Az ő egyszerre súlyos-testes és súlytalanul-testtelenül szétrezgő, párásan sugárzó balatoni képei jutnak eszünkbe. S hogy ez az irreális kép mégis mennyire a valósághoz kötődik, nem kell magyarázni. Mindenki ismeri a versbeli táj gyakran olyan valószerűtlen káprázatait. Reális és irreális, materiális és anyagtalan egymást átjáró tündöklése az első szakasz harmadik-negyedik sorában még vakítóbb. Az ikrás ezüst maga a közvetlen látvány: az apró hullámokkal fodrozódó víz teszi a fényt ilyen foghatóvá. Az ikrás szóhoz mindnyájunk tudatában (vagy féltudatában) nyomban társul a kásás méz képe-képzete, már-már túl édes íze is. Itt ez az ikrás ezüst nemcsak a vízé, hanem az egész túl sűrű, túl édes közegé. Ebben a cseppfolyós fényben fürdenek a mesés-álombeli, de a vers erőterében nagyon is természetesen felbukkanó „tarkaszárnyú kakaduk”. Természetesen, mert Takáts könnyen bomló képzelete bennünket is magával ragad. Jellemző kép ez: nem metafora, legfeljebb keletkezése szerint az. Némi képzelőerővel bejárhatnánk az utat a látványtól (a rikító tarkaságtól) egy-két lehetséges hasonlaton át a csodás madarakig. De Takáts képeinek, képei születésének nem ilyen a természete. Én így képzelem: félig lehunyt szemhéja alatt egyszerre látja a valót és a valót pontosan fedő képet. Nevet keres valaminek, s név helyett ezt a képet találja. Nagyon rávall, ahogy ez a megbízhatóan dolgozó kézművesköltő milyen hihetetlenül könnyen szakad el, a vers és tehetsége természete szerint, a foghatótól. Emlékezzünk csak az ugyancsak ez idő tájt írott FAKUTYÁN, FÉNYBEN „gitárnyakú, nagy barát”-jára! Milyen hihetően repül „a malmos völgyön át”, mennyire látható testi mivoltában. De milyen elrugaszkodott képzelet adja kezébe azt a száraz ágat, amelyre, szükség esetén, leülhet pihenni! Váratlan, de a vers logikája szerint való váltásai a Takátsot csak távolról megérintő, a maga természetéhez idomított szürrealizmusra vallanak. A VIHAR ELŐTT első strófája is arról tanúskodik, hogy milyen könnyű kézzel vegyíti a matériát és az érzékfelettit. S arról, hogy a valóságdarabokból egy olyan nem realista képet rak össze, amely valósághíven közvetíti a látványt.

A második szakaszban ez a tündökletesen szép kép hirtelen megbolydul. Előbb elviselhetetlen feszültséggel telik meg, majd csupa lázas szín, fényvillogás, mozgalom lesz. Az első szakasz technikája itt is folytatódik: a száraz mandulák közt megrekedő hőség a kánikula, a készülő vihar mindenkinek ismerős természetelvű képei. Ezt az állóképet robbantja fel a vihar villamos zűrzavara. Dinamikájuk van a versbeli színeknek is. Az ezüst – tarka – kék – lila – tűz – kék színsor maga is leírja a vihar lázgörbéjét. A vihar emelkedő íve, persze, nemcsak a viharé. Ez a vers legfontosabb formai eleme. Aligha tudatos (bár Takáts azt mondja, hogy „a verset én pontos építkezésű szerkezetnek tartom, ugyanúgy, mint az asztalos által megteremtett széket vagy asztalt, vagy pedig a természet által megteremtett természetet”), ahogy az első két versszak sűrűsödő feszültsége átmegy (és valamennyire feloldódik) a részletezve leíró képsorba, s gyűlik össze megint az utolsó strófa szűk terében. Hadd kockáztassam meg, hogy a vers formáját is, tartalmát is a hatásosan rögzített természetbeli dráma formája adja.

A második szakasz valóságot és képzeletet sodró-pörgető kavargása, elektromos kisülései után egy szinte természettudományos leírás következik. Mintha Takáts szükségét érezné, hogy a fantasztikus képsor után visszafordítsa a verset a való világba. A füst leszáll, úgy, ahogy a természet rendje, a fizika törvényei megszabják, ahogy naponta látjuk. A gyűlő jelek is egyszerűen csak a vihar előjelei. Mégis úgy tetszik, hogy valami másféle jelentés is sejlik körülöttünk. Az ősi hiedelmek baljós jeleié. Talán még a leszálló füst bibliai jelentése is megérinti a tudatunkat. Ezek a versnek olyan elemei, amelyeket nem is kell tudomásul vennünk. A lila vár, az elfakuló rét, a gólyák tánca a „csipkés várfokon” megint csak „fantáziátlanok”. De milyen élesen lát a realista Takáts! A remegő hőség csupa fojtott mozgás. Tudjuk, persze, a mindennapi életből is meg a fizikából is, milyen optikai csalódást idéz elő a forró, áramló levegő, valahogy mégis úgy érezzük, hogy egy pillanatra belelátunk a láthatatlan műhelyek-ben folyó titokzatos munkába. Hogy szemünk előtt olvad meg, vált alakot a szilárd világ. Mintha megleshetnénk a rejtelmes történésekkel, pusztulással, teremtődéssel gomolygó anyagot. Visszakötődünk a természetbe. Részesei, sőt részei vagyunk a mindennapi teremtésnek.

Aztán megint egy különös kép: a tornyok érc virágai. Valószínűleg a harangokról van szó. Mégis, van ebben valami bizonytalanság. És értjük-e pontosan, mit jelent a hangot váltanak? Félreverik a harangokat, ahogy régen a várható jégeső előtt szokták? Vagy a fizika felől nézve: a légköri változások hatására szólnak másképp? S egyáltalán: biztos-e, hogy harangokról van szó? De azt tudjuk, hogy a versben ezek az érc virágok valami fontosról (nagyszerűről, veszélyesről, katartikusról) adnak hírt. Egy felsőbb hatalom készül beavatkozni teremtményei sorsába. Természetes, hogy ez a bizonytalanság termékeny bizonytalanság, nem szűkíti-szegényíti, hanem tágítja-gazdagítja a vers világát. És mert ezek az érc virágok mégiscsak virágok, a tárgyi-emberi valahogy ezzel is visszakötődik a természeti-elemi világba. Ez után a félreális kép után megint elmerülhetünk a mesésbe. Láthatatlan szellemek tesznek varázslatot, de ezt a varázst hallani lehet. Az érzékeinkhez szól az anyagtalan is. Magától értetődően kerül egymás mellé a folytatásban a hazasiető földműves, a partra igyekvő halász hús-vér figurája a felhő-tölgyesek között villogató tűzszárnyú angyal-éval. Játék-mitológia ez, de versbeli szuggesztiója komoly. Mennyei jelenés, de itt van köztünk, a földön, test szerint, mint a halász, a földműves. Meginthet vagy kiűzhet az Édenből, de egyébként kagylókon ropog a lába, a nádtorzsot tiporja. Jellemző Takátsra az a kis nyelvi trükk is, hogy az érett jelzőt nem a szabályos helyére teszi: nem a nád, hanem a zátony érett. Takáts lírája tele van nyelvi, képi, formai szabálytalanságokkal, s csak utóbb vesszük észre, mivel csalta csapdába a figyelmünket.)

A VIHAR ELŐTT-ben a költő nincs közvetlenül jelen. Csak leír, közvetít egy félelmesen nagyszerű drámát. Nem látványt, inkább jelenést. Jelenést, mert ez a delejes vihar nemcsak önmagát mondja a versben. Ez a dráma valahogy bennünk is játszódik. „A lelkét, a lényegét” idézi meg a természetnek, hogy megint őt magát idézzem. Egy fiatal költő (Takáts harmincvalahány évesen írta ezt a verset) mámoros-mozgalmas belső világa találja meg a vihar képeiben a maga képeit.