Mindig az egészet

Vas István sohasem érte be a résszel, a töredékkel. Mindig az egészet akarta. Hatalmas egészségű szellemi szervezete mohón nyelte és hasonította magához a világot. Arról beszélt, ami vele, körülötte történt. Kényszerek közt is mindig szabadon. Ha nem mondhatta azt, amit akart, kész volt lemondani a költészetről, a neki mindennél fontosabbról, csak hogy erkölcsi épségét megőrizze.

 

Szólhatok-e többé vagy sem, kivárom. Nem kell költőnek lennem mindenáron. Tudnék, de nincs kedvem dalolni. Mert Az ember a fontosabb, nem a vers.

 

Ezt 1949-ben, második elhallgattatása idején írta. Alkalmi költő volt, önéletrajzi költő. De úgy, ahogy Goethe az. Az nagy ön- és korelemző esszéregényében, a NEHÉZ SZERELEM-ben. Kapcsolatok, szövetségek, ellentmondó hűségek, irodalom, történelem, politika mindig hevesen személyes, egyszerre elfogult és megingathatatlanul független elemzője. De az lírájában is: ha folyamatosan olvassuk, egy szüntelenül szélesedő és mélyülő önéletrajzi regényfolyamba lépünk. Akárcsak a líra regénye, drámai természetű az is. De milyen is lehetne, ha egyszer az elmúlt ötven-hatvan év adta az anyagát? Volt kívül-belül éppen elég, nemegyszer tragédiába torkolló dráma. De költészete, és a prózája is, természetesen, másképpen is drámai. A gondolkodásmódjában, s az ahhoz olyan engedékenyen-könnyen idomuló technikájában is. A mérleg mutatója hol finom remegéssel, hol viharos ide-odalengéssel keresi, érv és ellenérv közt, a Vas István művében sohasem mozdulatlan igazat.

A külvilágból először Pestet hódította meg. A kezdetben kelletlenül, restelkedve, később emelt fővel vállalt, igazi szerelemmel szeretett, neki rendelt szülőföldet. A „zűrös hordalékváros”-t, „a sötét bérházak, csúf, szégyenteli gangok” világát. Felfedezte ajzószereit, ifjúsága színterein tanulta meg a dolgok, az anyag, a tények tiszteletét, ott van a forrása indulatainak, szenvedélyeinek, sokféle szerelmeinek. „Meg tudta nemesíteni”, célszerűen hasznosítani a „rossz anyagot” is. Tanúja és gyönyörű PESTI ELÉGIÁ-jában tanúsítója volt, hogy az annyiféle bűnnel fertőzött város vérben-szennyben-tűzben hogy váltotta meg magát 1956-ban.

Meghódította, „kirabolta” aztán Itáliát. Azt találta meg ott, amihez szinte atavisztikusan vonzódott, ami hajlamainak leginkább megfelelt. „Ellentétek keresztezési pontjá”-t, népek, eszmék, kultúrák, vallások, politikák egymásra torlódott rétegeit. A latin arány és derű alatt az Európát, az európai embert formáló földmélyi erőket. Ívekben, kupolákban, szobrokban, képekben azt, ami csakis hozzá szólt, amit csakis ő vehetett észre.

Költőtermészetéhez hozzátartozott állandó éber figyelme, írói készenléte, megtörhetetlen munkakedve. Mindig művé tudott alakítani mindent, ami csak átáramlott rajta. Gyakran érezte a „kegyelmi telítettség”-et, ahogy Ávilai Terézzel kapcsolatban mondta, a vers kényszerítő erejét. De talán ennél is nagyobb csoda, hogy zaklatott sorsában, legnehezebb pillanataiban is ki tudta magából csiholni a mindig tökéletessé munkált művet. Bujdosásaiban, ideiglenes otthonaiban, életveszélyben sem adta meg magát. És mert folytonosan válaszolt a történelemnek, korunk koronatanúja lett. Sarkallta az is, hogy szakadatlanul érezte, hogy a maga élete, az „ultima realitas”, megismételhetetlen, egyszeri csoda. Meg kellett hát hódítani minden pillanatát. És mert ennyire tudta az értékét, sohasem fogadta el a halált. „Ha már ilyen öregen verset ír az ember – mondta néhány évvel ezelőtt –, akkor nem is érdemes másról írni, mint arról, hogy az ember és az emberiség hogy bánjon el a halállal, legalább magában, legalább a tudatával, az eszével, a képzeletével, a reményével.” S micsoda versekben mondta ezt az irracionális reményt a MONÁDOK-tól a RAPSZÓDIA EGY ŐSZI KERTBEN-ig, az ETRUSZK SZARKOFÁG-tól a BRANYISZKÓ-ig! Szeretném hinni, hogy mielőtt „mindent megértett”, még egyszer feltetszett neki abból a vörös kőből lázasan sütő életöröm, a sötét arcával is fényt hozó Veii Apolló.

Amit valamikor Szabó Lőrinc halálára írt, mostantól, fájdalmas múlt időben, rá is érvényes evidencia: „A legnagyobb volt közöttünk, akik élünk.” Klasszikus nagyságát eddig is sejtettük, tudtuk. Eztán egyre nyilvánvalóbb lesz. A „teremtett világ” teljes, befejezett mű, ha a NEHÉZ SZERELEM bevégezetlenül maradt is. Nemcsak költőnek nagy. Tündöklő, megejtő elme is volt, roppant energiákat sugárzó egyéniség. És hadd tegyem hozzá ezt is: szeretni való ember.