A kivilágított vers

Szép cím ez A KIVILÁGÍTATLAN ÉJSZAKA, csupa líra, sejtelem, balladai hangulat. Pedig amikor írta, Vas István már elég régen kiszeretett a lírából. Persze, ha ez ilyen egyszerű volna! Az öregeknek különben talán nem is olyan költői, az amúgy sötéten sugárzó kép nemcsak költészetet, mást is jelent, a háborút, az elsötétítést, a baljós, itt-ott már romos várost, az így-úgy még menedéket kínáló házakat. Ha aztán elkezdjük olvasni a verset, szinte elfelejtjük a lírát. Dísztelen, sőt: prózai expozíció, éppen csak közli a szükséges tudnivalókat, egy realista novella kezdete is lehetne. Ezen a hangütésen nincs mit csodálkozni: köztudomású, hogy Vas István pályája második felében szerette, már-már kihívóan tette a versbe a prózát, a köznapi helyzeteket csakúgy, mint a nyelv fénytelen anyagát, a kávéházi beszélgetések, az aszfalton termett nyelv darabjait. Önként, olykor ingerülten lemondott a képről (már amennyire lehet), még inkább a metaforáról. Itt minden tárgy s tény, ahogy KIS ARS POETICÁ-jában kívánja magának. A fölkel azt jelenti, hogy fölkel, az elindul  azt, hogy elindul, és a hideg éjszaka se gyanúsítható metaforikus többletjelentéssel. A mondatszerkezetek is a lehető legegyszerűbbek. Az első kettő tőmondat, az első még annak is kopár, alanyáról csak annyit tudunk, hogy harmadik személyű. Csak a második mondatból derül ki, hogy nő. De azért ez a próza mégsem egészen próza. Ott van először is a szabálytalan, de éppen szabálytalanságával feltűnő metrum. Egy hosszú, két rövid, ezt az erős daktilikus lüktetést akárki azonnal kihallja, tudja, hogy verset olvas. Aztán az újabb magyar költészetben szokatlanul tiszta jambusra vált, ha viszont az ébred-et összeolvassuk a következő sorral, megint kétszer is felhangzik a hősi hatos hangulatát idéző verszene.

Egyébként ez a második sor a közepén egy füzér rövid szótaggal didereg (ahogy a hideg éjszakához illik), mielőtt a sorvégen megnyugodna, helyrezökkenne a mérték. A daktilikus dobogás a harmadik sorban is felhangzik, ott egy hibátlan hexameter-darabot olvasunk. Aztán ott van az az alighanem akaratlan alliteráció. Persze a versnek is van, nagyon is kényszerítő, akarata. Mindenesetre nagyon hatásos az első szóval induló, a férj-et és a felé-t fellobbantó betűrím. Bevilágítja az első jelenetet. De azért ez az erős, bár nyugtalan-szabálytalan ritmus (mintha a szökevény nő szíve dobogna benne aritmiásan-erőszakosan) nem költőiesíti el, ha érezhetően eltávolítja is a szöveget a kötetlen prózától. A helyzetben is van valami ingatag balladai homály. A vers elénk állít egy helyzetet, de nem tudunk meg belőle eleget. Miért kell a másik-at a kurziválással még külön is kiemelni? Ki az, aki felé, alvó férje mellől, elindul az asszony? A vers hézagaiba belép a képzeletünk. Egy lehető vers bizonytalan szellemképe fogadja. Különben elég furcsa egy kaland ez: van-e olyan vakmerő nő, aki éjszaka, alvó férje mellől indul légyottra? S a nem tudni, honnan induló másik-kal, úgy látszik, már az utcán, a kivilágítatlan sötétben összetalálkoznak, s együtt indulnak majd tovább. S gondoljuk hozzá: ez az utca nyilván a háborús Budapesten van. Mintha ebben az előadásmódját tekintve realista helyzetképben való és hallucináció elegyedne. És persze tudjuk, ebben a versben is ott van a Vas István költészetében mindig jelen levő személyesség, a költő-én. De hol? Mert nyelvtani hiánya mégis valami különállást sugall. Mintha kívülről nézné a történetet, mondanom sem kell: egy cseppet sem szenvtelenül.

Eddig a színtér körvonaltalan volt. A következő nagy mondatban közelképet látunk. A pásztoróra színterét: valószerű, látható-fogható, mégis bizonytalanul, különös megvilágításban gomolyog. Mintha a valóság az álom fénytörésébe kerülne. A kis térbe zárt, akármit mondtam is rejtett, lehető líraiságukról, mégiscsak tárgyilagosan közlő mondatok után egy hosszú mondatban felforrósodik a vers. Ezt a nagy periódust legfeljebb az úgy látszik köti az előzők hangfekvéséhez. (Mellesleg nemcsak a stiláris átmenet miatt van ott. Azt sugallja, hogy a költő csak megfigyelője a szeretők történetének. És hangsúlyozza azt is, amiről már szó volt: a jelenetsor ködlő bizonytalanságát.) Aztán egyre jobban felfűtődik az emlékező mégiscsak első személyű és jelen idejű lázával-izgalmával. A mondat szerkezetéből (az arányos-pontos alárendelő, mellérendelő elemek után a hirtelen megsűrűsödő, erős lüktetéssel áradó, már egy cseppet sem köznapias szintagmákig), de a tartalmából, képsorából is következő dinamika a vers több síkján is leírja a kedély egyre magasabbra szökő lázgörbéjét. A sorról sorra erősödő feszültséget jelzi az is, hogy az áthajlás kétszer is széttör egy-egy szót, illetve szókollázst (kísértet-kongó, dú-vad), s milyen szokatlanul telített, már-már szertelenül romantikus-szecessziós mind a kettő! S hogy így, a sorvégre vannak kivetve, kettétörve, csak még jobban felfigyelünk rájuk. Az egész mondat egyre ékesebb-barokkosabb lesz, a máskor többnyire szófukar Vas István nem tud betelni a színes, mondhatni: nagyszerűen színpadias jelzőkkel. A nagy, magas, kifűthetetlen jelzősor után (de hisz az AZUTÁN-ból ismerősek ezek vagy az ezekhez hasonló helyszínek) a hatalmas, vad kályhatűz. S mikor már teljes, hatásos látványt kínál ez a táncoló tűzfénnyel csak félig bevilágított, egyszerre valószerű és Baudelaire-esen fantasztikus színpad, színre lépnek a kivilágítatlan éjszaká-ból érkező szerelmesek. Gyönyörű kép ez, kép bizony, mert azért Vas a kép-kerülésben sem volt megátalkodott, maga a tömény erotika. A nem szégyellik a testüket a felnőtt, felszabadult szerelem ünneplése. Ma már talán nehéz megérteni a valahai magán- és köztilalmakat, a szexuális képmutatás gorombán és kifinomultan kényszerítő rendszerét. De a tegnapi asszonyok  büszke tilalomszegő merészsége még olyan szokatlan volt, hogy dicsérete ódába kívánkozott. De azért a szerelem erkölcse, lélektana és fiziológiája amúgy sem olyan egyszerű. Erről pedig Vas István ugyancsak sokat tudott. A NEHÉZ SZERELEM-ben, kivált az AZUTÁN-ban eleget olvashatunk róla. A magyar irodalomban, de a világirodalomban is, páratlan teljesítmény, ahogy, a maga tapasztalatai alapján, megírja az érzéki szerelem természetrajzát. Magamutogató hivalkodás és szégyenlős stilizálás nélkül. Öntest-portréjából kiderül, hogy többnyire még sincs vegytiszta testi szerelem. Hogy (hol érthető magyarázható, hol alig-érthető, alig-magyarázható) érzelmi-lelki-idegi, s óvatosan hadd tegyem hozzá: erkölcsi fékei és ösztökéi is vannak. Mostanában már könnyebben, felszabadultabban írunk szerelmi, nemi tapasztalataink sokáig óvatosan rejtegetett tartományairól, de olyat, aki (csak egy kis túlzással mondom: gyönyörű, mert irracionálisnak tetsző mélységeit is sejtető) kudarcairól tud (katartikusan) beszélni, Vas Istvánon kívül nemigen tudnék említeni. (Hacsak sok mindenben mesterét, Goethét nem.) Többek közt ezért olyan szép ez a kép, a testek paradicsomian ártatlan, mégis valami alig-alig érzékelhető távoli bűntudattal árnyalt (a versben ezt alighanem az expozícióban vázolt kétes-homályos helyzet is teszi) egymásra találása. S hogy ezt a nem szégyellik-et ki kell mondani, csak tündöklőbbé teszi a jelenet erotikáját. (Meglehet, hogy e mögött az egyébként nyilván megesett jelenet mögött ott van Vas István egyik kedves versének, Francis Jammes MEZTELEN ÜLSZ MAJD című remekének az emléke is. Vas sokszor elmondta, hogy azt a tulajdonképpen ártatlan verset a világirodalom egyik legerotikusabb versének tartja.) A vers indulati ívét a puszta forma is leírja: a próza lélegzetéhez, tagolásához igazodó bevezetés után szabályos drámai jambusban előadott (mert lírai-drámai feszültséggel tele) helyszínrajz következik, és mikor a történet izzó csúcspontjához érkezik, a zárt forma megbomlik, a mérték túlszalad már kialakult terén, a sorkezdő jambus után hosszú szótagokkal dobol, mint a vér halántékban, a sorvég rövidekkel (anapesztikusan) felgyorsul. A szeretkezés gyönyörű, hosszan tartó, a képek sugallata szerint lelassítva tomboló viharát a metrum minden ízével közvetíti, hol megtorlódik, hol nekilódul, még a megáradt sorok közé rejtett két szabályos ötös jambus is csupa oldott lebegés. Gondoljuk oda e mögé a vers mögé a beteljesült (vagy hadd mondjam prózaibban: sikeres) szerelem egy korábbi, az élménnyel egyidejű, de már nagy költőre valló leírását, a keserves kudarcot megvalló FANYAR SZONETTEK-re felelő BOLDOG HÍRADÁS-t. („Te voltál az? Ilyen határtalan? / Ó nem lehet, hogy pusztán általam / S tőlem tudod e bősz liturgiákat! // Most az ragyogja körül arcodat, / Hogy mi voltunk a kettős, vad fogat, / Mellyel a lét az őrületbe vágtat.”) Nemcsak azért, mert az ölelkezés vad szépségét éppily mesterien jeleníti meg az is, és nemcsak azért, mert azokban a szonettekben is benne vannak a  nem szégyellik a testüket hátterében sejthető, Vas István szerelmi erkölcsére-természetére olyannyira jellemző lelki gátló- és hajtóerők, hanem azért is, mert alighanem mindkettőt ugyanaz a szerelem diktálta. S hogy ebben a részben olyan édes-szilaj modulációkkal szól a dallam, nemcsak a forma teszi, nemcsak a metrika veszi át és formálja meg a szeretkezés lassuló-gyorsuló ütemét, hanem a hatásos mondat- és gondolatritmus is. Az a ziháló, neki-nekiiramodó, el-elakadó mondatsor, a motívumok ismétlődése-bővítése (a bőrt, a csíkos bőrt; nagyvad testükből, a dúvad testükből; fúj a téli szél, romok közt fúj a téli szél. Magas termekbe fúj). S az az érzésünk, mintha nemcsak a mondatok jelentése, hanem a vers belső tere is bővülne, megnőne ettől a technikától. A szenvedélyesen kanyargó dallamot sűrűsödő betűrímek tagolják, erősítik, a t-k, az l-ek. Meg a szöveg váratlan belső rímei, rímsejtelmei (bőrt – rőt – előtt, téli szél). És figyeljünk megint csak a képekre is, a párzó nagyvadakra (egy későbbi verse égi oroszlán-jának rokonai) és a zöld láng-ra (harmadik felesége szemének színe és a Vasnak szinte kezdettől olyan fontos-jelentős, mert sorsát eldöntő első szerelméhez társuló nyár bujtogató heve lángol mögötte). S az egész csupa fojtott tűz, viharzó mozgás. És ha talán a kivilágítatlan éjszaká-ból nem is, a romok közt fújó téli szélből megtudhatjuk a történet idejét: ennek a szerelemnek a világháború a háttere. Az ölelkezés végét jelző nagyon festői és nagyon zenei sorral (Magas teremben a rőtszinü, zöldszinü láng lohad) a vers íve megtörik, lefelé ereszkedik. A metrum, a dallam hullámverése elcsendesül. Valósághű emlékkép-e a külön-külön vackába térő két árva dúvad? És miért érezzük a történetet valóságosnak is meg hallucinációnak is? S noha ismerősek, elképzelhetőek a helyszínei, miért olyan furcsán kísérteties a versbeli hely és idő? Talán mert ezek a régi szeretők mostani önmagukból, ugyanegy ágyból kelnek ki. Hogy is érthetnénk másképp az új meg a régi hidat? Az új alighanem az akkor (a vers születésekor) még nemrég megépült Erzsébet híd, a régi a NEHÉZ SZERELEM-ben minduntalan fel-felbukkanó s annyiféle érzelembe-viszonylatba vezető Margit híd. A versben éppen az a szép, hogy, kimondatlanul, két tere, két ideje van. És a hajdani tér és idő elevenebb, testesebb, mint az itt, a most. Az innen oda, onnan ide futó áram világítja ki a verset.