Márta

Naplót, sajnos, nem írtam, és nem is emlékszem pontosan, hol, mikor ismerhettem meg Sárközi Mártát. Levelet már 1947 februárjában kaptam tőle: „Igen tisztelt Uram, beküldött versei közül, melyek mind értékesek, a VÁLASZ közölni fogja A FÁRAÓ és AZ ELESETTEK címűeket… Címét feljegyeztük, s ami honoráriumot fizethetünk, annak idején majd postára tesszük.” Meglehet, hogy még abban az évben, már az Eötvös Kollégiumban láttam is, hiszen Keresztury Dezsőnél biztosan többször is járt. Nyilvánvalóan hallottam róla már az első héten, az én nemzedékem is, akárcsak az előtte járók, történeteket, legendákat tudott róla. Tudtam, hogy ő a VÁLASZ ügyintéző szerkesztője és fenntartója. Vajon azért vállalta ezt a két meglehetősen terhes hivatalt, mert úgy érezte, hogy férje emlékének tartozik vele, vagy egyszerűen kedve telt benne, hogy egy széthúzó-összetartó íróközösség gondját magára vehette? Vagy, ahogy Keresztury Dezső mondta egyszer, így akarta a nemzetre, a magyar művelődésre ruházni apja, Molnár Ferenc maradék vagyonát? Ez aztán, ha így volt, igazán sikerült is neki, hiszen, más anyagi eszközök híján, a Nyúl utcai ház, ahol a lap különféle rendű és rangú korosztályai hetente találkozhattak egymással, alakult át VÁLASZ-szá, annak az árából fizették, ha kellett, nemcsak a kiadás költségeit, hanem a (szerény) tiszteletdíjakat is, mert persze állami támogatásról, kivált a fordulat évétől, szó sem lehetett. A VÁLASZ már megszűnt, mikor én még haszonélvezője lehettem Márta szerkesztői tisztének. Már a Zugligetben lakott fenn, a domboldalban, szemben a Hunyad-orommal, egy szoba-konyhás kicsi házban, a jó időben az ablak elé állított, télen a csepp előszobában vagy a konyhában használt ládás padból szedte ki nekem a VÁLASZ valamennyi számát. Sok nevezetes ember megfordult a házban, nemcsak azért, mert Mártát könnyű volt szeretni, bár tudott kíméletlenül goromba is lenni, hanem nyilván azért is, mert Sárközinek azt a szerepét is át tudta venni, hogy, legalább egy-egy napra, „vízbékét” szerzett még az egymással acsarkodva marakodók közt is. Az én szememben akkor csillagnyi távolságban és magasságban tündöklő írók-költők is úgy jártak oda, mint a sérült lelkű kamaszok a mindenkinek nyitva álló lelki gondozóba. Ott láttam először Szabó Lőrincet, ma is úgy emlékszem rá, ahogy ott ült, súlyos fejét előreejtve, majdnem-művészhaja a halántékára esik, vastag szemüvege egy kicsit lecsúszva az orrán. Majd, nem sokkal utána, Féja Gézát, akitől, elmenet, lázasan kérdeztem, hogy mit szól Szabó Lőrinc új verseihez (mert Mártánál olvashattuk a rossz másolópapírra gépelt, nem tudom, hányadik példány negyedrét kötetet, A HUSZONHATODIK ÉV-et, abban a biztos tudatban, hogy nyomtatásban aligha lesz alkalmunk látni), nem rejthető csalódásomra azt válaszolta, hogy „persze, Lőrinc nagy költő, grandiózus epigon”. (Szabó Lőrinctől is lehetett nem kevésbé vitriolos megjegyzéseket hallani azokra, akikkel egyébként életre-halálra összetartozott.) Ott találkoztam a gyakori vendég Bibóval, s nem tudom, ott-e, de mindenképpen Márta vonzáskörében ismertem meg Illyés Gyulát, s Márta révén az ő kéziratos kötetét is, de az már 56 után volt. Még kamaszkorom egyik költőbálványa, Sinka István is fel-felbukkant (úgy emlékszem, zsákoló munkás volt akkoriban). Járt oda Keresztury is és nagyon sokat Pilinszky János, aki csak úgy mert nekivágni az emelkedőnek, hogy lenn, a Zugligeti úton megfújta a Mártától kapott sípot: tudta, hogy erre a jelre Sárköziné becsukja a fáskamrába a két bárányszelíd erdelterriert. Jártak aztán a vasárnapi nyitott vendégségekbe (nem kellett hozzá külön meghívás, de egyébként is, Mártához bármikor be lehetett állítani) a kollégiumi VÁLASZ-ifjak, Fazekas László, a VÁLASZ-nak már kollégista korában állandó költője, a lap betiltását beharangozó Horváth Márton-cikk talán legfeketébb ördöge, a történész Gyapay Gábor, Niederhauser Emil, Ruttkay Kálmán és sokan mások, velük, persze, lányok, menyasszonyok, majd feleségek.

Mielőtt járni kezdtem Mártához, már láttam valahol, irhabundában, lapos kucsmában elbűvölően szépnek őrzi az emlékezetem. Talán azon az 1949 kora tavaszán rendezett egyetemi ülésen mutatott be neki valaki (Fazekas Laci vagy Fodor Bandi, aki akkor már, húszévesen, sok verssel megjelent a VÁLASZ-ban), amelyiken az egyébként Márta tágabb baráti köréhez tartozó kitűnő író, G. E. olyan váratlan vérengzést rendezett az akkor éppen nem is tudom, minek, reakciósnak, izoláltnak vagy egyszerűen csak polgárinak bélyegzett költők körében. Bár már kezdtünk hozzászokni a meghökkentő politikai mutatványokhoz, tőle zokon vettük, hogy olyan láthatólag belülről jövő meggyőződéssel, hévvel ócsárolja Weöres Sándort, Szabó Lőrincet, az újholdasokat. Vas István enyhén szólva félremagyarázott vers- és kötetcímével, A MENEKÜLŐ MÚZSÁ-val, a kornak-társadalomnak hátat fordító lírikus jelképe lett, de a később következők előlegéül, még József Attila is megkapta a magáét. Gondolom, Mártát a botrányszag csalhatta oda, mert a szervezett irodalmi élet egy cseppet sem érdekelte, az egyetem meg éppen nem látszott neki való keretnek. Annál furcsább, hogy legalább kétszer még a Magyar Tudományos Akadémián is láttam, egyszer 1950-ben, Fülep Lajos székfoglalóján. Isten tudja, miért számították még be ekkor Fülepnek (különben vitathatatlanul makulátlan) baloldali tudományos, sőt történelmi múltját, s engedték be a hivatalos tudomány aklába, bár elszigetelése már javában folyt. Akkor volt-e vagy később, egy másik alkalommal, hogy Fülep mindenképpen meghálálta Márta figyelmét: fölényes tudása birtokában s híján a pártos művészettörténet iránti tiszteletnek, mondhatni, alsóbb osztályba utasította a magyar képzőművészet már kedvező szelekkel vitorlázó hivatalos sáfárát? (Füleppel egyébként kétértelmű viszonyban volt Márta. Bizonyos, hogy vonzódott hozzá, talán az első VÁLASZ szerkesztőjét, tiszta fejű és szívű tanulmányíróját kedvelte benne. De az is kétségtelen, hogy „az egyetlen magyar műértő” – Weöres Sándor nevezte így, de annak tudta ő magamagát is – merev, ha úgy tetszik: bogaras professzori szigora, tiszteletet igénylő szertartásossága mindig kihívta Márta semmiféle tekintélyt nem ismerő csúfolódó kedvét.) Jóval később, 1955-ben ott volt Márta azon az akadémiai ülésen is, amikor a katedrájáért keserves árat fizető B. L. igazán szakszerű elemzéssel mutatta ki Juhász Ferenc eposzáról, A TÉKOZLÓ ORSZÁG-ról, miután mély átéléssel és nagyon hatásosan elszavalta a költemény záró szakaszait, azt az áthallásokkal, „ellenőrizhetetlen asszociációkkal”, (ahogy nemrégen oroszul mondták az ilyesmit) gyanúsítható szabadsághimnuszt, hogy ellenforradalmi ideológiájú mű. Szóval ez az ügy is elég vérlázító volt, ráadásul Márta akkoriban Juhászt is nagyon a szívébe zárta, volt hát épp elég oka, hogy megjelenjen.

Én akkor kezdtem hozzá rendszeresen járni, amikor már nem volt szerkesztő, én meg már alig voltam kollégista. 49 őszén végleg kiebrudaltak abból a hajlamaimnak olyannyira megfelelő, fogyatkozó társadalmi biztonságomban, szűkös anyagi helyzetemben szinte nélkülözhetetlen asilumból. Akkor szorultam csak rá igazán Márta kifogyhatatlan és leleményes szeretetére. Először szorongva és a magyar irodalom jobbik fele védangyalának kijáró tisztelettel járultam elébe, de ez a feszengő, ünnepélyes közérzet egy pillanat alatt elolvadt Márta természetes melegében. Többnyire Fazekassal, Fodor Bandival, Domokos Matyival mentem ki hozzá, vagy Kormos Pistával, aki olyan meghatottan rajzolta meg versben és prózában „sokunk anyját”, „a fánkujjú asszonyt”, akitől „csak kapni lehetett, adni neki semmit”. Szerencse, hogy első látogatásomkor még nem ismerhettem Vas István Sárköziné-képét. Eszembe sincs kétségbe vonni a NEHÉZ SZERELEM-beli rajz hitelét, csak szeretném megérteni, hogyan láthattuk ennyire másnak ezt az akár így, akár úgy, mindenképpen varázslatos asszonyt, holott csak néhány esztendő telt el közben. Vas emlékezetén úgy suhan át, mint a megközelíthetetlen, elutasító szépség és előkelőség megtestesülése. Én éppen a távolságtartó előkelőséget nem éreztem benne soha, sem a külsejében, az öltözködésében, ami ez utóbbit illeti, inkább kihívóan pongyola volt a viselete, szóhasználata meg nemcsak a lányos mamákat rémíthette meg. Mindig olyannak láttam, amilyennek Kormos: „Gyönyörű szájáról olyan természetesen gördültek elő a legvaskosabb káromkodások, hogy egy jutasi őrmestert is pirulásba döntött volna, még Sinka István és Féja Géza is megkapaszkodott az ablak alá kirakott fapadba, s csak néztek mereven a szemközti Hunyad-oromra.” Mártától tudom, hogy az útszéli hang korábban sem volt tőle idegen. Elmesélte, hogy mikor Sárközi elvitte Babitshoz, bemutatni, jó előre a lelkére kötötte: nehogy valami disznóságot találjon mondani, mert Babits igen szemérmes ember. Márta éktelen zavarban várta, hogy Babits ajtót nyisson a csengetésre, mikor aztán belépett, megbotlott a küszöbben, s kis híján nekiesett a mesternek, csak kicsúszott a száján a basszameg. Habozás nélkül elhiszem, hogy Babits ettől a perctől fogva imádta Mártát. De ha ilyenfajta viselkedésbeli úriasságot nem is, lelki előkelőséget, született nemességet annál inkább tapasztaltam benne. Volt benne aztán valami nagyon nőies, bár a maga lényegét soha fel nem adó idomuló készség, ahogy ma mondanák, empátia. Talán ennek köszönhető, hogy nem sok idő kellett hozzá, máris úgy éreztem, hogy Mártát ki tudja, mióta ismerem, és hogy valahogy egyívásúak, egyenrangúak vagyunk. Micsoda született lélekidomárnak kellett lennie, hogy olyan gyorsan kiváltsa az emberből ezt az érzést! Jellemző, hogy mindenki Mártának szólította, még számtalan gyönyörű és nála tökéletes szabadságot élvező unokája is. Hogy is illett volna hozzá a nagymama vagy a néni? A gyerekekhez hihetetlen (nem pedagógiai, hanem hogy úgy mondjam, manuális) érzéke volt. Nem tudom, gyerekszeretete vagy hozzánk való jósága tette-e, hogy hozzánk is eljárt, az első hetekben, füröszteni, pelenkázni. (Közben mellékesen, mondatról mondatra átnézte hiányos olasztudásom zátonyai közt bukdácsoló Pratolini-fordításomat.) Született „jókedvű adakozó” volt, ebben talán csak Kormos volt hozzá hasonló, úgy tudta az embernek odaadni utolsó húszasát, hogy az ember már-már úgy érezte: ő tesz vele szívességet, ha elfogadja. És úgy, mintha a táskájában ezerannyi volna. Semmi érzéke nem volt a gyűjtéshez, a javakhoz. Hányszor hívott meg bennünket vendéglői ebédre is, ha éppen pénzt kapott a Molnár-örökségből! Hányszor álcázta kölcsönnek, amit soha meg nem adásra adott! S hozott a fiatal házasok háztartásába, csodálatos gyakorlati érzékkel, valami hasznosat, olyasmit, ami senki másnak nem jutott volna eszébe. Mikor Bibót letartóztatták és elítélték, s más vagyona nemigen lévén, bútorait elkobozták, Márta már másnap meg is vásárolta valamelyik bizományi áruházban (nem tudom, honnan tudta meg, hol árulják az elkobzott javakat), s haladéktalanul és hiánytalanul vissza is kerültek eredeti tulajdonosukhoz.

Tagadhatatlan, hogy szeretett mindig óvatos tapintattal beleavatkozni barátai, gyámolítottjai életébe. Lehet, hogy volt olyan is, aki szeretetét, mikor már megerősödött melegében, egyszer csak terhesnek kezdte érezni. „Én valóban úgy tudok csak szeretni, hogy az áldozat minden dolgában próbálok részt venni; segítek neki a lelki problémáit megoldani és a tüzelőjét beszerezni, ha pénzem van, adok belőle, és ha nincs lakása, felnyitom a tábori ágyat a szobámban. Ez a túlexponált szeretet szerencsére mindig magában hordja a büntetést is, úgyhogy rendszerint nincs is időm miatta lelkiismeret-furdalást érezni, olyan hamar leexpiálom a helytelen magatartást. Kevés ember bírja el sérülés nélkül, ha ilyen módon szeretik, és az én védenceim rendszerint úgy lesznek szabadúszókká, hogy az első úszótempókkal két lábbal rúgnak belém, sőt úgy is mondhatnám, hogy tőlem rúgják el magukat. Minél gyengébb és bizonytalanabb emberek, annál durvábban szabadítják meg magukat a terhessé vált érzelmi köteléktől. ” 1956 februárjában írta ezt a levelet Fodor Andrásnak. Szeretete természetét én sem tudnám pontosabban leírni. Akárhogy volt is, aki valami sebet kapott, többnyire hozzá szaladt. Azt hihettük, hogy ő sebezhetetlen. Gyámolításra szorulónak csak egyszer láttam: mikor már túl volt a halálát alig-alig késleltető műtéten, és megtörten, megványadt, hamuszín arccal jött szembe velem a New York ház előtt. Azt már, szerencsére, nem láthattam, mikor végső elesettségében feküdt a János Kórházban. Mikor ő, aki a maga bajáról, az őt fenyegető veszedelmekről sose vett tudomást, s mindig könnyű szívvel hívta ki a sorsot, gyermeki reménykedéssel várt egy, úgy emlékszem, makói orvosra, aki majd biztosan segíteni tud rajta.

A csudásra, titokzatosra, az irracionálisra való fogékonyság mindig megvolt ebben az okos, mindenben kételkedő, nemesen destruktív, szentségtörésre hajló, felnőtt értelemben. Voltak hirtelen fellobbanó vallásai, ami talán abból fakadt, hogy abban a véglegesen zárt világban is mohón nyitott tudott maradni. Jó néhányan, köztük a magyar irodalom nem egy jelese, tőle hallhatott először Orwellről vagy Toynbeeról, Jung akkoriban tilos, már misztikus megvilágosodásra hajló, a primitív ősvallások, keleti filozófiák képzeteit is magába szívó kései tanairól, a tibeti HALOTTASKÖNYV-ből kiinduló tanatológiáról, az új fizika „lelki válságáról”, Huxley meszkalin-kísérleteiről vagy Teilhard de Chardinről. Egy-egy számára fontos művet, tanulmányt, csak úgy, kedvtelésből, le is fordított. Belemerült a buddhizmusba is, eltökélten hitt a jóga testet-lelket edző erejében, és csakugyan bámulatos megérzésekkel hitelesítette az elmélyült meditáció hatalmát. Nem sokkal a betegsége előtt a varázsvesszővel való bánást is kitanulta, meggyőzően bizonygatta, hogy nemcsak az van, amit látunk, tapintunk, hogy a talaj bizonyos pontjainak rákkeltő sugárzása van, hogy ha már más lakást nem szerezhetünk, ágyunkat ajánlatos abba a sarokba tenni, ahol a varázsvessző nem mutat semmit. Nálunk is bejárta az ómega alakba igazított spirállal a lakást, s bevallom, megkönnyebbültünk, hogy a vizsgálat eredménye megnyugtató volt. Szerette a jótékony sugárzású ásványokat, és szobájában a lámpáról nyitott fémkarika lógott az ártalmas föld alatti áramok közömbösítésére. Vonzották a nem szabályos orvosok, a sarlatánsággal gyanúsítható csodadoktorok, csontkovácsok, és persze belekóstolt az asztrológiába is. De hiteiben mindig volt egy kis játékosság, a különben komolyan vett szerepből mégiscsak kikacsintó léhaság. Az öngúny, az olykor szelíd, olykor pusztító szatírába hajló humora üdvös súlytalanságba billentette a maga eltökélten vallott tanait is.

Nemcsak ellenségeit, hanem legközelebbi barátait, még inkább a családját is irgalmatlanul kicsúfolta. Karikatúrát rajzolni is szeretett, legjobb komikus alkotásai mégis leginkább élőszóban öltöttek, sajnos, mulandó alakot. De akármennyit is csúfolódott, mégis családteremtő volt, a körülötte forgó világnak volt valami nagycsalád-melege, amelyben némi túlzással, a vérségi kapcsolatoknak nem volt nagyobb összetartó ereje, mint a lelki-szelleminek. Jellemző, hogy a hatvanas években Molnár utolsó felesége, özvegye, Darvas Lili, úgy járt haza Amerikából a családba, mintha Márta édes nénje, az unokák vér szerinti dédanyja volna.

Emlegettem Márta empatikus képességét. De volt egy pont, ahol egyébként is vad szarkazmusa könyörtelen ítélkezésbe fordult. Jaj volt annak, aki politikai-erkölcsi vétekben találtatott bűnösnek, aki „bezupált”, mert Márta mestere volt a megszólásnak. Egyetlen emberre emlékszem, akinek elnézte, hogy „kurva lett”, Sarkadi Imrére. Meglehet, azért szerette annyira, szeretetében azért tartott ki később is, mert Sarkadi olyan esendő és védtelen volt. Nekik ugyan nem volt mit megbocsátani, de biztosan gyámoltalanságuk tette, hogy Pilinszkyt, de kivált Domokos Matyit annyira a szívébe fogadta. Nagycsaládi, őshordai jellege volt a Márta szervezte kirándulásoknak is. Legtöbbször a Pilis és a Börzsöny volt a színtere azoknak a nagy gyaloglásoknak, amelyeknek egy-egy menedékház volt a végcélja. Márta lassan, jobbra-balra csámborogva, „tehéntempóban” vezette a menetet. (Ennek a részletekben kedvtelve elmerülő, bámészkodó stílusnak mondhatni, világnézeti alapja volt.) A gyaloglók közt alighanem Pilinszky Jancsi volt a legvalószínűtlenebb jelenség. Akkor még egy cseppet sem hasonlított ahhoz az Európa-szerte olyan fesztelenül jövő-menő  világfihoz, aki élete utolsó éveiben lett belőle, akkor még nagyon háborús öltözékében, ormótlan bakancsában, kopott viharkabátjában, oldalzsákjával, inkább egy túlvilági rajongásban és apokaliptikus félelemben égő kolduló baráthoz. „Iszonyú! – hallottam a törökmezei turistaházban egyszer világvégi kataklizmát jósló hangját –, le kell szállnom!”, merthogy a felső ágyon aludt, s dolgát végezni ki kellett mennie a sötét, talán kutyával vagy egyéb veszedelemmel fenyegető udvarra. Merjek-e ebből arra következtetni, hogy nagy verseit feszítő iszonyat nemcsak a riadalmas korból, a tragikus történelemből, hanem alaptermészetéből is fakadt? Emlékszem aztán Vargyas Lajosra. Ki hinné, hogy az első pillantásra félszeg tudós, igaz, csak Domokos Matyi szívós noszogatásának engedve, kiállt versenyt futni, Törökmezőn, Matyival, aki nemrégen még egyik csillaga volt a makói gimnázium vágtázó-csapatának? (Mellesleg: győztesen kocogott be a célba, mert Matyi megbotlott egy alattomos gyökérben, és hason csúszva a távnak csak egy szerény hányadát tudta megtenni.) Rendszerint ott voltak Fazekasék, Sárközi Matyi (még gimnazista), talán Gyapay Gáborék, a festő Rác András, meg Márta sötét szépségű, villogó szemű unokahúga, Márkus Anna (rövid ideig Pilinszky felesége, ma Párizsban sikeres festő), mintha egyszer-egyszer Bibó is rászánta volna magát a gyaloglásra, és Jékely, ami már nem olyan nagy csoda. De az ő jelenlétét bizonyító fénykép (Domokos Matyival álltak rajta ketten, belátom, elég gyanús öltözékben) sose került be egyikük életrajzának dokumentumai közé sem: ott maradt az ÁVÓ-n, mikor Mártát, a Bibó-ügyben, letartóztatták, igaz, hamar ki is engedték, hála Révainak, akihez a Domokos Matyi fellármázta Ferenczi Béniné szaladt el. Révai, úgy látszik, kedvelte Mártát. 1951. október 2-án írta nekem Körmendre, ahol tanár voltam a gimnáziumban: „Magamról nem sok jót jelenthetek. Ha valóban a bolygók állása kormányozza az ember életét – akkor az én bolygóm már több hete a feje tetején áll. Ádámot (nagyobbik fiát) behívták rendes katonai behívóval tényleges szolgálatra, bevonult, és többnapos ide-oda abajgatás után Kecskeméten találta magát, csinos szögesdróttal kerített katonai kényszermunkatáborban. Napi tizenkét órát hordták a maltert és a téglát, egy nyitott hangárban aludtak négyszázan, a betonpadlón, mosdási lehetőség nem volt, pihenő, kimenő tilos stb. Két hétig utaztam, telefonáltam, előszobáztam és leveleztem, míg végre Révai közbenjárására sürgönyileg leszerelték és újra sorozták a rendes katonasághoz Ádámot.” Bizonyos, hogy Márta máskor, mástól is kérhetett volna segítséget, de nemigen volt hozzá kedve. Még élete (szerinte) legnagyobb, sokáig csak égető gúnnyal emlegetett szerelméhez, a többszörös miniszterhez se fordult soha. Az kereste meg Mártát, 1957-ben, hogy meggyónjon, és feloldozást kapjon tőle.

De szűkös szegénységében is bárkinek kész volt kinyitni azt a bizonyos tábori ágyat. Sokáig nála laktam én is, kihez is mehettem volna fesztelenebbül, mikor Körmendről visszakerültem Pestre. Később, mikor a csordogáló Molnár-örökségből vett egy gazos gyümölcsöst a Csiga úton, mehettünk oda is, dolgozni, lakni a kis faházba, ha kellett, jó szót, ha kellett, csendet kapni tőle. Megfordult ott Keresztury Dezső, lakott Moldova („Büdös a tehetségtől”, mondogatta Márta a kezdő novellistára), s úgy emlékszem, Juhász Ferenc is. Oda járt napszámba (ami biztosan nagyobb volt, mint a munka) a börtönből szabadult tábornok (akit Márta az ugyancsak nemrégen szabadult Horváth Zoltánt, első férjét látogatva a kórházban ismert meg, és vett pártfogásba). Ennek az ismeretségnek a színpadias zárójelenetét mi is láthattuk. 56. november 3-án, mikor már szinte teljesen elhallgatott a lövöldözés, a hirtelen nyugalomban hova is mehettünk volna Judittal máshova, kigyalogoltunk Mártához, és persze ott is aludtunk. Hajnalban ágyúzásra ébredtünk, s a derengő ablakban megláttuk egy géppisztolyos alak árnyát, és a befelé fordított fegyver védelmében az éjszakára se igen zárt ajtón belépett a tábornok. Meleg alsóneműt kért Mártától. Már jégeralsóban vagy talán bundabugyiban állt ott, mikor észrevette Juditot az ágyban. Összevágta pucér bokáját: „Bocsánat, háború van! Király Béla vagyok.” Jöttek aztán a barátok mindenfelől, tán vagy tízen is aludtunk a kis szobában, lábtól, keresztben, összevissza. Ettük akkor is Márta élelmiszer-tartalékait, később már csak almáját, s ettük volna azt a gyönyörű, gőzölgő orjalevest, amit az én maradék pénzemen vett malacból főzött Márta, ha meg nem botlik a küszöbben, és ki nem önti a szőnyegre az egészet.

És volt Mártának másokra is gondja: ketten elgyalogoltunk a Zugligetből a Józsefhegyi útra (ma is a szememben van az elvadult Vérhalom tér a galambpiszkos Mária-szoborral), hogy Illyéséknek nem esett-e bajuk. Judittal meg Szabó Lőrinchez mentek át, s közben kért Márta Juditnak az éppen kenyérért sort álló ifjabb Szabó Lőrinctől négy Mátrát – gondolom, csak Mártára való tekintettel áldozta fel Lóci akkor kincset érő javait.

Ma sem értem, hogy tudta magát a nagypolgári élethez, bőséghez szokott asszony a szegénységbe úgy beletalálni. Hol tanult meg nyakkendőt javítani (ott a hirdetés a VÁLASZ-ban), műstoppolni? Évekig dolgozott az Olasz fasori ruhanemű-javítóban. 1952 februárjában írta: „Én teljesen háromlaki (?) életet élek. Délelőtt ülök a sváb szabónál, társalgok a környék levitézlett nagyságaival, disznó vicceket mesélek a szomszéd süket suszternek, és szagolom az elmegyenge szabósegéd görényszagát. Délután harsány »szabadság! « kiáltással bevonulok az állami vállalathoz, és ott a szakszervezetekről, a munkaversenyekről, Rákosi elvtárs rabságáról társalgok, majd este holtan dőlök az ágyba. Vasárnap, mint tűzből megújuló főnix, a régi Sárköziné kel fel az ágyból, hogy 18 óra hosszat süssön, főzzön, pelenkázza az unokáját, és szellemes irodalmi csevegést folytasson a kedves vendégeivel. Azt hiszem, jó lesz, ha hamarosan feljön látogatóba, ha még épeszűnek akar látni”. És az aláírás: „a böszörményi úti Ruhaneműjavító Vállalat XII/72 számú fiókjának műszövő-brigádvezetője: Sárközi Márta”. És ki tudja, mikor gyakorolta be azokat a szakszerűen paraszti mozdulatokat, ahogy a metszőollót, az ásót, a kapát, a gereblyét fogta mindig kidolgozott kezében? Honnan ismerte a gombákat, növényeket, veszedelmüket, hasznukat? Sokféle tudása közt ott volt ez is, ez az ősi, földközeli tudás. Nem mondom, hogy ez előbb való tulajdonsága volt a többinél. De én ezért még külön is szerettem.