Dsida Jenő Légyott-ja

 

Rövid vers, rövid sorokban írva. Külalakja szerint dal. Ezt a minősítést a cím is megerősíti: mi más lehetne a LÉGYOTT, mint szerelmes dal, mint „egyszerű, tiszta érzések énekelhető formában való kifejezése”? És ha el tudnánk olvasni úgy, hogy közben nem figyelünk a szövegre, hogy csak a puszta dallamot halljuk, csak a négy-öt-hat (egyszer kivételesen, a vers egy különösen lázas pillanatában, hét) szótagú, hol izgatottan felfelé szökő, hol lágyan ereszkedő, azaz: hol jambikus, hol trochaikus soroknak a teljes lábon átbukó vagy hirtelen lélegzettelen szünetet teremtve felcsapó sorvégek tagolta változatos mértékű zenéjét, még inkább azt mondanánk: ez a forma nemcsak hogy énekelhető, hanem maga a könnyen bomló, hajlékonyan kanyargó ének. Ha aztán jobban odafigyelünk a vers hangfekvésére, tónusaira, hozzátehetjük, hogy nem annyira magyaros dalról, inkább édesen-oldottan lebegő francia sanzonról van szó.

De hajoljunk most már közelebb a szöveghez. Az első sor egyszerűen, prózaian megjelöli a találka színhelyét: „A kis szobában”. Nincs is benne semmi meglepő: a légyott legtermészetesebb színhelye egy kis szoba, talán éppen padlásszoba, ha már a francia sanzont emlegettük. De a belépőt (az olvasót) nem a helyhez illő rozoga bútorok fogadják. Hanem csillagok, játékos-rokokóssá stilizált, de azért kozmikus színpadi kellékek. Mert persze színpadias kép ez: „A kis szobában / csillagok hevertek”. Hogyne imádtuk volna ifjúkorunkban ezt a sajgón, meghitten világító, valahogy kimódolt naivságában is a mindenség szívszorító tündöklését, magasságszagát (talán rezedaillatát, ahogy Dsida egy másik versében mondja csillagközi sétája közben) árasztó világot! Hogyne andalodtunk volna el a kép kitervelt bájától! (Hadd emlékeztessek rá: Dsida Jenő egyik mestere a tündéries-kísérteties Poe volt. A SZERENÁD ILONKÁNAK mottója a szerelem és az enyészet édes mákonyával súlyos, mégis éterien lebegő LEE ANNÁCSKÁ-ból való. Tőle tanulhatta kiszámítani, az érzelmeket is csak józanul kezelt kelléknek használva, a vers várható hatását.) Ezúttal a csillagok nem szikráznak, nem hunyorognak, nem is a rendes helyükön vannak, hanem hevernek a kis szobában, hanyagul odavetve, mint egy ottfelejtett arannyal áttört báli kendő. Ha aztán kijózanodunk, ha éppen elegünk van az efféle hibátlanul szabályozott medrében túl csillogóan áramló lírából, megeshet, hogy csak kedvetlenül legyintünk Dsida csillagaira. (Hiszen tudjuk: változik a versízlés. Az elmúlt évtizedekben meglehetősen messzire került Dsida andalgó líraiságától. De ha illendően szégyelljük is ellágyulásunkat, tudjuk, hogy megint lesznek pillanataink, amikor majd nem tudunk ellenállni neki. Sőt a legridegebb antilíra idejében is meg-megtérünk hozzá, titokban, pirulva persze, mint a pad alatt ponyvát faló, egyébként jól nevelt, irodalomkedvelő diák.)

A harmadik sor ellen („sepretlenül”) azonban se így, se úgy nem szólhatunk semmit. Ez a váratlan állapothatározó először is jótékonyan visszatereli a verset a földre. „A szomorúság tartós melegében” „kilombosodó” Dsida „bodzavirágszagú” szavai közt jólesik egy kis köznapiasság. Itt csak egy szó, másutt az álom, a szertelen képzelet oldószerébe merített fantasztikus képsorokban egy-egy aprólékos gonddal megrajzolt természetelvű, valósághű részlet. Már a romantikusok is tudták (és Dsida ebben is rokon velük), hogy az irreális, a kísérteties úgy igazán hatásos, ha rajta, körülötte ott vannak az ismerős valóság jegyei. A fogható tárgyak. (Van aztán ennek a szónak még másfajta haszna is: nem tudom megnyugtatóan megmagyarázni, miért, de a fülünknek, talán még a szemünknek is, jólesik, ha néha egy-egy aránylag hosszú szó egymaga tölti ki a sort.) De a LÉGYOTT csak egy sornyi időre kerül a valóság, a köznapok közegébe. Az ajzott képzelet máris kilódítja a foghatóból: „s a toronyórák / egyre-másra vertek”. Itt éppen nem nagyon eredetien, mondhatná a kötözködő filológus. Merthogy az órák már A SZEGÉNY KIS GYERMEK PANASZAI-ban is össze-vissza vertek. De azért az ilyen, talán véletlen, talán tudatos szövegegyezés nem olyan fontos. Ha már szóba hoztam Dsida ismeretes Kosztolányi-vonzalmát: az sokkal mélyebben fészkel. Ebben a versben leginkább a technikában, a kedvtelve kizengetett tiszta rímekben (hevertek – vertek), a hangalaki egyezést kitanultan kiaknázó szemét – szemét összecsendítésében. Ez utóbbiban nem is csak azért, mert ilyen tiszta és leleményes, hanem azért is, mert érezhetően játékos, mert van benne egy cseppnyi kihívó léhaság: lássátok, ezt is meg merem csinálni.

Ha eddig szerelmes dalnak hittük volna a verset, most egy pillanatra bizonyosan eltűnődünk. Az első szakaszt lezáró sorpárban mindenképpen van valami nyugtalanító. Az „Akkor lehunyta / nagy, sötét szemét” alig hallhatóan megpendít egy szólamot, amelyre talán csak félig-meddig figyelünk oda. Mégis, a vers eddigi folyását megakasztó akkor, az egy kicsit talán borzongató, talán balsejtelmet ébresztő jelzőpáros, a nagy, sötét felerősíti a mondatban lappangó nyelvi sztereotípiát. A lehunyta szemét lehet ugyan a magamegadó szerelem jele is, de lehet a meghalt steril szinonimája is.

A harmadik szakasz történései („Haja bozótja / lassan kúszni kezdett / és körbeszőtte- / fonta a falat. / Szíve, kit bomlott / keble kieresztett, / darázsként szállt / a mennyezet alatt.”) az álmok, a víziók valószerűtlen tartományában játszódnak. A leírás ugyan a köznapi logika szerint folyamatosan épül, nem értünk benne váratlan (szürrealista) asszociációkat-hézagokat, de a képeknek legfeljebb a részleteiben van jelen a valóság. Az egész irreális, irracionális. A haj elvadult vegetációja mindent elborít. Olyan óriásira nő, mint József Attila MAMÁ-jában az égen lebbenő szürke haj. Mint Juhász Gyula MILYEN VOLT-jában a kedvesnek a szőke mezők-kel egybelátott haja, a kinyíló egekben megidézett szeme. Mint Vajda Jánosnál az ugyancsak hatalmassá mitizált önarcmás, a Montblanc mögött feltetsző gyönyörű napjelenés. De hadd mondjam szárazabban: hatásos költői túlzás ez. Dsida szívesen változtatja meg az igazi arányokat. (Mondjuk, a TÜNDÉRMENET-ben kis tündérek „parányi szekérre fektetik” a szerelmesen képzelgő költő szívét, s a „nyüzsgő menet” „iszonyú nagy füvek közt” halad célja felé. A laterna magica viszont képtelenül nagyra növesztve vetíti az égre a távoli kedves „lehunyt pillájú alvó arcát”.) De ez a kép nemcsak dimenziójában fenyegető. A roppant hajbozót nemcsak a női szépség címere. Mesebeli szörnyek fészke is lehet. S hogy felerősödik most az első szakaszt még éppen csak megborzoló motívum! A kebelből kiszabadult szív még a hajbozótnál is riadalmasabb. És miért vonatkozik rá a kit névmás? Nyilván azért, mivel a szív külön életet kezd, afféle pars pro totóvá válik. De van ennek a névmásnak más szerepe is: biblikus-archaikus hangulatot teremt, a félelmes csodáknak alkalmas klímát. A szerelmes versben a szív a szerelem edénye. De ez a szív darázsként száll, és a darázshoz természetesen nemcsak a méz, a virág képzete társul, hanem a támadó veszedelemé is. Gondoljunk József Attila dörmögő, vihart hírelő darazsára, vagy Babitséra: „Szerelmem, új szerelmem, ős varázsom, / dús mézkirálynőm, mérgezett darázsom”. Dsida szívdarazsa a mennyezet alatt száll, s ez a helyhatározó hideglelős valószerűséget visz bele a képbe. Ezt a darazsat a kedves bomlott keble  ereszti ki. Gondolhatunk a szeretkezés közben megbomlott, feltépett ingre is. De a szó az enyészethez, a rothadáshoz is kötődik. Ráadásul Dsida egész lírája a halál vonzásában-taszításában formálódott. Rajta van ez a bélyeg már első, huszonegy éves korában megjelent kötete, a LESELKEDŐ MAGÁNY versein is. A fiatal költők többnyire szeretnek játszani a halállal. Divatból, szokásból? Bizonyosan azért is. (Dsidát kedves költője, Georg Trakl enyészetes költészete is errefelé ösztökélhette.) De az is lehet, hogy igaza van a lélekelemzésnek: a halál csakugyan olyan eredendő ösztöne a testnek, mint a nemi ösztön, vagy mint a sokszor olyan erőszakos-támadó életvágy. De Dsida esetében másról is szó van. Szervi szívbaja volt, és ha meg-megfeledkezett is róla, élete szinte minden percében ott ólálkodott körülötte a halál. És akik ezt a halálközelséget kénytelenek tudomásul venni, mint a tüdőbajos Keats vagy magyar sorstársai: Csokonai, Reviczky, Tóth Árpád, azok nemcsak edzik magukat a pusztuláshoz. Felfokozott mámorral, mohósággal veszik birtokukba, iktatják költészetükbe az élet gyönyörűségeit. Dsida elmúlással átitatott költészete is tele van az élet kívánatos javaival. S ettől valahogy a halál is megédesedett, egészen az utolsó keserves pillanatokig. Váltakozva vagy éppen egyidejűleg mutogatja a pusztulásnak és az életörömnek a versben egyébként egyformán szép képeit. Különösen szép, ha a két szólam úgy fonódik össze, hogy nem fedi el, inkább erősíti egymást. Emlékezzünk csak a SZERENÁD ILONKÁNAK egyszerre gyászos és himnikus, túlvilági és földi tündöklésű soraira! („Lásd fekszem a parton a fűben / ölébe ölelget a part / a dús keserűszagu fűben / ezernyi bogár idetart / nyüzsögve nyirokteli mélyből / ezer pici hangszeren át / zümmög az ajkad izéről / végnélküli víg szerenád.”) Többek közt ezért is olyan szép a LÉGYOTT középső szakasza: a sorok alatt ott sejlik az ebben a pillanatban is eleven, a halál bizarr képeivel is megvallott szerelem. De egyébként is, ez a versszak nemcsak ennek a versnek, hanem Dsida egész költészetének is nagy pillanata. Itt aztán már nincs helye az okvetetlenkedésnek. Viszolyoghatunk a csillagoktól, a, ha úgy tetszik, túlságosan is líraira hangolt kisszoba-végtelentől, mondhatjuk, hogy a „mint limlom és szemét” nem tölti ki megnyugtatóan a sort, s mintha volna benne némi tétova toporgás, mondhatjuk, hogy azok a toronyórák nem igazán eredetiek-hatásosak. (Persze azért az egész versben az első szakasz is a helyén lehet.) De a másodikban nincs szükség mentegetésre: lenyűgöz a képsor sötét fantasztikuma, az előadás ajzott irama, a semmi feleslegessel nem terhelt mondatok töretlen íve, a metrika: az egyhangú jambust felváltó rövid szótagok gyöngysora, a sort megtorlasztó halmozott hosszúak. Az első sorban például csak egyetlen hosszú hangot vet Dsida a rövidek közé, az ötödikben két rövid szótagra három hosszú következik. (Ez, természetesen nem tudatosan, gyorsítja-lassítja, hatásosabbá teszi az előadást.) És ha tudjuk is, hogy a sorok ritmusváltásai (emelkedőből ereszkedőre) onnan vannak, hogy két-két sor egy szabályos (már amennyire szabályos) ötös-hatodfeles jambikus sort ad ki, a szeszélyesen változó mérték így egészen másféle, izgatott-mozgalmas dallammintát ír le. (Egyébként bárki kipróbálhatja, mennyire megváltozik a versnek nemcsak a formája, hanem a lényege [mondjuk: a tartalma], ha a töredéksorokat újra összeforrasztva hagyományos négysoros szakaszokba rendezzük.)

Az utolsó szakaszban aztán („A száj fölött / ibolyalángok gyúltak. / Kezéhez értem: / nyirkos ujjai / halk zizzenéssel / sorra földre hulltak, / mint hervadt szirmok / szoktak hullani.”) lefékeződik az iram. A halál itt már nem lidérces-mozgalmas álomlátás, képei (mégiscsak fertőtlenítve, esztétikummá nemesítve) a goromba biológiai-anyagi valóság fölött szivárványlanak. Vagyis a vers itt is kétnemű: a száj fölött kigyúló temetői lidércfények, az ibolyalángok nemcsak a bomlás, hanem a tavasszal a sírokon nyaló ibolya képzetét is bevonják a versbe. A száj pedig így is felgyújtja a képzeletet, mint ahogy a szerenádbeli Ilonkának az enyészetből újra megképző szája is merő érzéki gyönyörűség. De még a nyirkos ujjak hideglelősen síri képe mögött is ott van a szerelem kísértete. A kéz megérintése itt is gyöngéd mozdulat, és a hervadt szirmok-hasonlat is az emlékezés préseltvirág-szagú melankolikus derűjébe fordítja a verset.

Dal hát ez a vers? Persze, az is, hiszen Dsida olyan könnyedén, elegánsan kanyargatja a vers telten zengő, gyönyörűen moduláló dallamát, hogy akár el is tudnánk énekelni. Az, ha a vers gyorsan emelkedő, majd alászálló ívét nézzük, ahogy az első sor prózai közlésétől feljut a halálszólamot (az élet éjszakai oldalát, ahogy a német romantikusok mondták) felerősítő csúcsig, és suttogássá halkulva ereszkedik az utolsó sorig. De finom tartalmi és formai disszonanciával, két- vagy többszólamúságával áttöri a műnem hagyományos kereteit. Ezért érezzük modernnek, egy fél évszázaddal a megírása után is. Meg azért is, mert a tökéletes klasszikus-nyugatos nyelvi, technikai megformálás sem fedi el a LÉGYOTT szürrealisztikus vonásait. Dsida ugyan mindig kedvelte a harmóniát, a költőien szépet, de azért őt is megérintették a modern irányzatok, elsősorban a német expresszionizmus, kivált a már emlegetett Trakl, de alighanem tanult a TÜKÖR ELŐTT-ben megfricskázott Kassáktól is. Nemcsak a LÉGYOTT-ban, másutt is találkozunk Dsida életművében olyan furcsa képekkel, amelyek aligha jöhettek volna létre némi avangárd tapasztalat nélkül. Hadd emlékeztessek csak a legszebbre: „A szív elárul, mert világít, / illatoznak a szemgolyók”. A LÉGYOTT szokatlan képei mögé oda kell gondolnunk a LESELKEDŐ MAGÁNY (Dsida természetéhez illően) pallérozott szabad-verseit. A váratlan képzettársításokat, a hézagokat, a váltásokat, az érzékek összekeverését. Igaz, Dsida is klasszicizálódott (neki azért nem kellett olyan nagy utat megtennie), mint a modern líra annyi nagyja García Lorcától Jeszenyinig, megtért a kötött formákhoz, de, elsősorban képei természetében, megőrizte szertelenebb ifjúkorából az igazán nekivalót.