Gyászlila csipkeverés

A cím is, a sejtelmes fényben remegő első strófa is biblikus ihletésű verset ígér. De aztán kiderül, hogy szerelmes elégiát olvasunk. Ha úgy tetszik, himnuszt, ha úgy tetszik majdnem-sanzont. Nem is egyszerűen egy elmúlt szerelem búcsúztatása. Önarckép is, vallomás életről, halálról, erkölcsről, szenvedésről, egyszóval, ahogy mondani illik, az élet végső kérdéseiről. De nehogy bölcseleti mélységeket keressünk benne. Ezzel a felsorolással csak azt akartam mondani, hogy ez az első olvasásra olyan megejtően, egyneműen édes vers mégiscsak többszólamú. Látszólag gyönyörű hagyományos költemény, de váratlan hangzatokkal, hézagokkal szól, harmóniája alatt tartalmi és formai disszonanciák lappanganak. S egyáltalán: miféle szerelem ez? Ennek a szerelemnek illata van, mákonyos, bódító, mint az alkonyatkor túl erősen párolgó virágnak. De nem is a szerelemnek. Az elszállt szerelem illata ez, s a szerelem után ott maradt pára sűrűbb, testesebb, mint maga a szerelem. Ha valaki esetleg csak metaforának gondolná, azt eligazítja a következő sor: kövér és fűszeres a lég. Nagyon rávall Dsida stílusszövetére ez a különös találkozás: a köznyelvben szinte nem is, csak a fentebb stílben használatos, irodalmias lég mellett az a két nem rikítóan, mégis feltűnően modern, mert naturalisztikus, szürrealisztikus hangulatú melléknév. Valami földies-materiális gyönyörűség az elmúlásban. Talán csak az ifjúság tud ilyen gátlástalanul dekadensen s egyszersmind egészségesen megrészegülni a mulandóságtól. A halott szerelem illatát olyan telhetetlenül kívánni, ahogy az igaziét, az élőét nem is igen lehet. De hogy bennünket is beavasson, bevonjon ebbe a tulajdonképpen természetellenes élvezetbe, ahhoz az a kéjesen fájdalmas, sejtelmes, minden hangzatával egyenesen a szívünket célba vevő kitanult zene kell, amelyet olyan kedvtelve tudott kikeverni Dsida. Ez a már-már túlságosan is szép akkordokból, dallamokból és képekből kibomló, mindig valami megnyerő játékossággal, tartalmi és formai iróniával ellenpontozott gyászlila csipkeverés, hogy egyik nagy alakítását, a káprázatosan rendezett és előadott SZERENÁD ILONKÁNAK-ot idézzem. De figyeljük csak az ÚT A KÁLVÁRIÁRA második strófáját: milyen fortélyosan futtatja fel a dallamot s viszi aztán megint lefelé, mélyebb regiszterekbe, a harmadik versszakban, az ismétlődő, mindig kiszámított hatásossággal módosuló sorokkal. S ehhez a szövegzenéhez a mérték hol erősen lüktető, hangsúlyokkal is tagolt, hol riadtan, borzongva nekiiramodó aritmiája. Az ó halkan búgó mély zene sötét harmóniáját a lassú ritmus (szinte az egész sor csupa hosszú szótag) és a sor első, hosszabb felének mély magánhangzói is megjelenítik. Ezzel szemben milyen lázasan-szaporán zihál, remeg a soha de sohasem elég nemcsak az egyszerre tartalmi és formai érzékenységünket megérintő fokozás, a hangzás, az s, a h hangok makacs susogása miatt, hanem természetesen azért is, mert csak az utolsó hosszú szótag vet gátat a rövidek rohanásának. A következő sor, a bomló szerelem illatából két erős, szinte a torkunkban érzett dobbanással indul, ott mintegy elakad, majd három rövid szótaggal nekiiramodik, hogy pótolja a kimaradt szívdobbanást. Sikerül is: a sor végére helyrezökken a megbolydult ritmus. Így: tá-tá-ti-ti-ti-tá-ti-tá-tá. De a legfontosabb (nemcsak jelentésbeli, hanem formai) szerepet az állandó sorok változó elemei játsszák. Az elszállt – halott – bomló jelzősor az elvont-légiestől a kísértetiesen anyagszerűbe, biológiaiba téríti a verset. Dsida lírájára különben is jellemző a salaktalanul-anyagtalanul átszellemült és varázslatosan sugárzó vagy pusztulással fertőzött anyag állandó találkozása. Sokszor leírt igazság, hogy mert a költő gyerekkorától együtt élt a betegséggel, a halál fenyegetésével, a halál költészetének legderűsebb pillanataiba is bele-beletolakodott. S hogy ez az állandó halálközelség, mint a világlíra más nagy betegeiben, benne is felfokozta a mulandó tárgyakra, lényekre, szépségekre való fogékonyságot. De azért nemcsak erről van szó. Az embernek az az érzése, hogy ez a levelei tanúsága szerint többnyire jó kedélyű, örömre nyitott, gyakorlatias, életrevaló, egyszerre gyermeteg és koraérett fiatalember valahogy szerette az édes, erjedt pusztulást. Nem a halált, avval legfeljebb hideglelősen kacérkodott, hanem a színpompásan bomló anyagot. Nem általában szerette, hanem mint a kezéhez legalkalmasabban idomuló matériát. Vagyis esztétikai, költői hatékonyságát. Mintha szívesen látná magát valami szerves, miazmákkal, férgekkel nyüzsgő fülledt purgatórium vándorának. De az enyészet, a rothadás nem ellentéte költészete égi-földi derűjének. Hanem mintha neki rendelt fészke volna, mintha éppen belőle támadhatnának a legtisztább gyönyörűségek. Emlékezzünk a SZERENÁD ILONKÁNAK romlásból, síri rothadásból felcsapó áhítatára, sőt a halálból, a nyirkos sírból támadó édes erotikájára („Lásd fekszem a parton a fűben / ölébe ölelget a part / a dús keserűszagu fűben / ezernyi bogár idetart / nyüzsögve nyirokteli mélyből / ezer pici hangszeren át /zümmög az ajkad izéről / végnélküli víg szerenád”).

A harmadik versszak folytatja az első szerzetesi derűjét. A második strófában az ismétlődő sorok változó motívumai úgy vitték egyre magasabbra a dallamot, hogy közben egyre jobban elsötétítették, a harmadikat viszont a változók decrescendója egyre inkább kivilágosítja, a fájdalom már csak feltételes módban, bizonytalan sejtelemként tér vissza a versszak utolsó sorában. A páratlan sorok, a fő szólamtól elkülönülve, lírai kíséretet adnak a felejtés történetéhez. De a folyamatos előadás töréseit elfedi a szecessziósan ékes harmónia, a vers írásakor már egy kicsit divatjamúlt szép verszene, a hosszan, visszhangosan zengő rímek halmozása. Mondhatjuk, hogy a Dsida-vers olykor túlságosan is cicomás, de nemigen lehet neki ellenállni.

A versnek ezt a sokféle érzelemmel sokfelé nyilalló keserédes közepét a két Kálvária-képsor fogja közre. Nemcsak az elmúlt szerelemhez kapcsolódik, attól szinte független önarckép is, vallomás a maga sorsáról. De akárcsak a szerelemről szólót, harmadik személyben mondja el ezt is. Egy pillanatig se hisszük, hogy nem magáról beszél, de a nyelvtani forma mégis elszigeteli tőle egy kicsit a verset. Benne is van a versben meg egy kicsit kívül is van rajta, mintha személytelen révületben megkettőzve látná magát, így teremti meg azt a sejtelmes félálomközeget, amelyben a talán valóságos történet elveszti szilárd testét, határozott körvonalait. Ezért van az az érzésünk, mint Dsida olvasásakor annyiszor, hogy pallérozott, hagyományos lírájában benne vannak a modern irányzatok technikai szokásai. A vers elemeinek elrendezésében, a képek társításában, a látásmódban, egész világa szürrealisztikus lebegésében. A világ, a lélek sokértelműségét közvetítő rejtett disszonanciái meg-megborzolják a költemény felszínét. A Kálvária-képsor sem egynemű. Az üdvözült békétől, a túlvilági derűtől a vérharmat-ig sokféle szólam fonódik benne össze. A rászabott vagy önként vállalt áldozat, a mártírium motívuma ifjúkorától benne van költészetében. Már 1927-ben is a keresztfán látja vértajtékos testét, egy másik versében az Olajfák hegyét rajzolja maga köré, a NAGYCSÜTÖRTÖK realista képsora mögött egyszer csak megjelenik Krisztus. Ez a Megváltóval való azonosulás nem messianisztikus küldetéstudat. Inkább a maga életében mindig jelenvaló, ki tudja, mire jó szenvedés szorongató és katartikus drámája.

De vajon milyen élményt, miféle verssé szublimált történetet sejthetünk e mögött a vers mögött? Az ÚT A KÁLVÁRIÁRA Réthy Andor kronológiája szerint 1936-ban íródott, akárcsak az ANGYALOK CITERÁJÁN című kötetben közvetlenül előtte található s ugyancsak egy elmúlt szerelem emlékét idéző TAVALYI SZERELEM. („Még néha visszacsillog, / de már nem bánt, nem űz, /enyhén simogató, / mint hűs testvéri kéz: / Lehullott, mint a csillag, / elhamvadt, mint a tűz, / elolvadt, mint a hó / s megromlott, mint a méz.”) Úgy tetszik, hasonló lelkiállapotban fogant az 1934-es LÉGYOTT is. Az ÚT A KÁLVÁRIÁRA abban az évben keletkezett, amikor, január 17-én, titokban, mert a szülők mindkétfelől ellenezték a házasságot, talán mert mindkét fiatal sokat betegeskedett, eljegyezte Imbery Melindát, későbbi feleségét. Ez másfél évvel házasságuk, két és fél évvel Dsida halála előtt történt. Csiszér Alajos nemrég közzétette a költő levelezésének egy részét. A levelek tanúsága szerint vonzalmuk 1931 végén kezdődhetett, gyorsan kibontakozó szerelmük zavartalannak látszik, legfeljebb egy-egy elmaradt vagy késedelmes levél miatt békétlenkedik a vőlegény. Ki állhat hát a vers mögött? Igaz, Dsida még nemrégen Kócsy Böskével levelezett, s ha nem is a levelekben, de a levelek mögött csakugyan sűrű érzelmi tartomány sejlik. Gondolom, máig sem írták meg azt a monográfiát, amelyet az 1966-os bukaresti Dsida-kiadás előszavában a nemzedéktárs Szemlér Ferenc így sürgetett: „Ha pedig Dsidának életrajzírója akad, kalandos történetek izgalmasságával vetekedő anyagot tár majd olvasói elé.” Nem tudjuk hát, milyen nőalak rejtőzik egy-egy vers mögött. Némelyikben bizonyára ott kísért kamaszkori szerelme, a SZERENÁD ILONKÁNAK hősnője: az ártatlan első szerelem tárgya jól használható költői anyagot kínált. De a róla, a hozzá írott versekben alighanem több a képzelet, a játék, a szerep, mint a nagy érzelem. (A SZERENÁD ILONKÁNAK mottóját egyik mesterétől, Poe-tól vette Dsida, s meglehet, hogy akárcsak a LEE ANNÁCSKA szerzőjének, neki is fontosabb volt a minden mozzanatában kiszámított, tökéletes mű, mint a köznapi igazság.) De a TÜKÖR ELŐTT-ben a gyerekkorában tüdőbajban meghalt Ilonka történetéhez egy felnőttkori szerelmét is megidézi. S a két nőalak, a tündérálom kis vadóca és a nagy szerelem regényének érett asszonya szinte-szinte eggyé olvad. A szúrós férfipálya termése, a felnőtt szerelem zöldmérgű magva és az emlékezetben talán a valóságosnál is jobban megszépült gyerekkaland együtt van benne Dsida szerelemsiratóiban. De a találgatást tovább is folytathatjuk. A TÜKÖR ELŐTT-ből azt is megtudhatjuk, mikor következett be a felnőtt szerelem dancs tragédiája: 1933-ban vagy egy évvel később. De Kócsy Böske akkor már régen Budapesten lakott, s levelezésük, ha tele van is gyöngédséggel, inkább baráti-testvéri, mint szerelmes. Vagy ez az óvatos tartózkodás csak a levelekben nyilvánul meg? Vagy gondoljunk az Erdélyi Helikonban 1933-ban megjelent MIÉRT BORULTAK LE AZ ANGYALOK VIOLA ELŐTT bizonyára parázna nőalakjára? Csakhogy egy 1936-os levelében Dsida ezt írja menyasszonyának: „A kutya-vers és a Viola-ciklus soha-soha meg nem született volna, ha Téged, Édes, meg nem ismerlek!” De ez aligha jelentheti, hogy Viola azonos Melindával, különben miért írta volna a költő a feleségének ajánlott ÖRÖK ÚTITÁRSAK első sorában: „Ez első versem, mit Hozzád irok”. S egyébként is: többnyire csak messziről szerették egymást, s a vers keletkezésekor nemigen lehetett köztük testi, az ő társadalmi közegükben elfogadhatatlan kapcsolat. S ha még lett volna is, szakításnak, akár rövid időre szóló elválásnak semmi jele a levelezésükben. S hogy folytassam a találgatást: elképzelhető-e, hogy éppen a felesége biztatta Dsidát egy korábbi szerelme megéneklésére? Talán Jékely Zoltán soraiban van az igazság: „Dsida Jenő lelkivilága zsúfolt díszítésű, örökégős, cifra sírkamrás velencei barokk templomocskához hasonlatos, melynek zsongó csendjébe a harangszó szinte belehal. Úgy tele volt belső csodával, hogy alig látta maga körül a való világot… A szerelemmel is ekképp lehetett: jó volt az általános szépítéshez, a világ átköltéséhez, kellettek az önélvező széptevések, leleményes vallomások.”

Lehet, hogy Dsidának 1936-ban nem kellett magát szerelme múltán megfeszítenie? Lehet, hogy ez a történet nem is igaz? De persze a vers költői igazságát ez egy cseppet sem gyengíti.