Illyés Gyuláról, olaszoknak

 

Szerencsés költőalkat volt. Ha végigtekintünk sokfelé nyújtózó nagy életművén, az az érzésünk, hogy mindig mindent javára tudott fordítani. A sivatagban is meg tudta találni a termékennyé törhető földdarabot. Úgy tetszik, a világ engedelmesen hozzákezesedett, eredendően költői oldalával fordult feléje, éppen csak be kellett fogadnia a versbe. Mintha nem is kellett volna megküzdenie az anyag, a nyelv közegellenállásával. De e mögött az olyan természetes könnyedséggel bomló költészet mögött szívós munka, állandó értelmi, érzelmi feszültség, vizslafigyelem, tudatos építési terv van. És a felfedezés termékeny ösztöne. Mikor, még jóformán kamaszként, a fehérterror elől Párizsba menekült, felfedezte a haláláig nevelőanyjának tudott, tágabb hazájának vallott, szép eszmékkel, forradalmi lázakkal hívó, emberszabású Európát. A voltaire-iánus kétkedést, a tiszteletlenséget, az önmagát is állandóan ellenőrző, helyesbítő karteziánus gondolkodást. A francia forradalom örökösét, az egyenlőségpárti Európát. És persze a húszas évek művészetének izgalmait. De abból sem a dogmát, a kiáltványok rosszkedvű szigorát, kirekesztő merevségét, hanem a szellemi, a mesterségbeli mozgékonyságot, a függetlenséget. És a befogadás készségét: tágas horizontú elme volt, de műveltségét olyan tökéletesen magához hasonította, hogy benne mindennek illyési formája lett. Elragadó és szuggesztív egyénisége, élőszóban vagy írásban, töretlenül sugárzott minden szavából, minden mondatából, minden mozdulatából. Súlyos komolyság és játékos irónia, mélyről lobbanó indulat és áradó derű közt hullámzó kedélye mindenkit megejtett. Akik ismerték, magyarok és nem magyarok, önkéntelenül meghajoltak előtte. Ahogy a pater familias színe előtt szokás.

Mikor Párizsból hazajött, felfedezte Magyarországot. Azt, amelyikben gyermekkorában maga is benne élt: a szegényeknek, a pusztai cselédeknek, a történelem kárvallottjainak Magyarországát. Írásai bujtogató haragjában nemzedékek visszanyelt indulata sűrűsödik. Költői küldetéstudata politikai küldetéstudat is. „Egy jégverés csöpülte nyáj” gondját vállalta magára. A hatalom hatékony eszközei visszafojthatták, kerülő utakra kényszeríthették a kikívánkozó szót, de a hátráló lélek erőt gyűjt a visszaütésre. Az évszázados magyar vagy tágabban: kelet-európai nyomorúság kényszere, hogy az írástudó kénytelen magára vállalni, amit a politika elmulasztott megtenni. Szót emelni, nemcsak a ritka válságos történelmi pillanatokban, mint a nyugati irodalmakban, hanem szinte folyamatosan: nekünk nagyon ismerős hagyomány. Szerencsésebb országok fiai talán meg sem értik, s ha az értelmükkel megértik is, aligha tartják illően esztétikusnak, hogy a költő unos-untalan beleártja magát a köz ügyeibe. Ráadásul Illyés nemcsak a belső, a társadalmi jogsérelmeket érezte tűrhetetlennek. Egész életében azon volt, hogy elhárítsa a komor herderi jóslat fenyegetését, a magyarság pusztulását. Hogy ébren tartsa a trianoni békediktátum után kicsire zsugorodott földrajzi haza fölött elterülő tágabb haza életfunkcióit. A magyarság egyharmada az országhatáron kívül él. Prófétai elszánással igyekezett hát gátat vetni a szellemi szétszóródásnak, a közös nyelv, a közös kultúra, a közös történelmi múlt eleven erejével. De ha a kisebbségi sorban élő magyar etnikum jogaiért szót emelt, sohasem mások ellen acsargó indulattal.

S mert lírája ilyen nyíltan gyakorlati célzatú, megint csak fel kellett fedeznie valamit. Az egyszerűséget. Noha fiatalon Tzara, Éluard, Aragon, Cocteau társaságában mindent megtanult, amit az úgynevezett modern költészetről tudni lehet, és Rimbaud vagy Lautréamont éppúgy a vérében volt, mint, mondjuk, Petőfi, mégis, mint különben nem egy, az avangárd színeiben rajtoló költő, visszapártolt a hagyományos, kötött, mondhatni: klasszikus rajzolatú vershez, amely nemcsak hogy nem igényli – nem is tűri a homályt, az esetlegességet, az ellenőrizhetetlen érzelem- vagy gondolatpályát. De ezekben az átlátszó, pontos versekben a figyelmes szem azért mégiscsak észreveszi az európai líra lázainak illyésivé szelídített hevét. Képei természetében, képzettársításainak technikájában, a vers hézagaiban, hátterében, az idegzetében.

És felfedezett még valamit: a köznapi, a paraszti életanyag és az ideges, pengevillanású intellektus egyidejű jelenlétét a versben. Pályája első felének költeményei úgy szöknek fel az élményből, versindító alkalomból, mint a föld alól a gejzír: magukkal hozzák a versindító alkalom melegét. Tudatosan alkalmi költészet ez, de goethei értelemben.

Hanem Illyés mindig kész volt a változásra: öregkorában felfedezte (éppen fordított pályát futva be, mint általában a költők) a bonyolult, az egymásra rétegezett élményeket, emlékeket, érzelmeket, sejtelmeket, gondolatokat és gondolatfoszlányokat tömbszerűen tartalmazó verset. Vannak, akiket az öregség, a halál közele elcsigáz, megadásra kényszerít. S vannak, akikben pátriárkaerőt növeszt. Mint Hugóban, mint Goethében. Ilyen volt Illyés is. Öregkori lírája csak gazdag anyagával, csak roppant tapasztalattömegével, csak sűrűségével, csak szenvedélyes, egyszerre komor és felemelő bölcsességével vall az életkorára. A megformálás már fokozhatatlan, valószínűtlen biztonságával. De fiatal főnix-természetében, a mindent megfogalmazás, a mindent formába kényszerítés állandó ingerében. Az öregkor ajándéka a messzire nyúló emlékezet. Illyés emlékezete, a tudati és a sejtek biológiai emlékezete az emberiség közös, történelmi és biblikus-mitikus emlékképeivel telítődik. A személyes vagy személytelen-objektív líra dilemmájának, ha Illyés kései verseit olvassuk, nem látszik értelme lenni. A vers magától értetődően sűríti egyetlen feszült pontba a látványt, a személyes és a történelmi-történelem alatti emlékezést. A közös és a magánérdekűt. A tudott, az átélt, a lehető pusztulás nagy képeit, ha más arányban is, mint ifjúkora tágas remények lakta verseiben, legsötétebb pillanataiban is valami fel-felegyenesedő hit vagy inkább: bizalom ellenpontozza, olykor egy-egy váratlanul felragyogó kép, rontásűző gyermekkori emlék, vagy csak egy-egy dacos szó, képtelen, mégis természetes mozdulat. Legkomorabb verseiben is valahogy mindig ott van a „tömérdek teremtés” vigasza. Ez járja át áramaival nemcsak az emberi világot, hanem a tárgyakét is: a régóta megüresedett kovácsműhelyt vagy a megszelídített „vad időt” őrző répavermet. Egyik versében leírja az emlékezetében olyan értelmesen eleven, de azóta lakatlanná, embertelenné hűlt apai udvart. A használatból régen kikopott, céljukat vesztett kallódó tárgyaknak, szerszámoknak elemi közlőerejük van: mindenen ott a valahai élet lenyomata. A költészet hatalmának vagyunk tanúi: a tárgyi elemekből építkező leírásnak olyan személyes és messzire sejlő emberi tartalma van, hogy a formáiból kifutott élet szinte jelenvalóbb, mintha még most is jelen volna. Milyen nehéz (és mennyire érdemes) volna megmagyarázni a megformálás szinte képtelen (hadd mondjam így: kézműves) biztonságát! Kései versei azt sugallják, hogy a mesterség, a tudás már annyira benne van a kezében, az ujjaiban, hogy a legnehezebb anyag is engedékenyen hozzáidomul. Néhány évvel ezelőtt még annak voltunk tanúi, hogy milyen töretlen kedvvel terjeszkedik, hódítja meg a kifejezés új s új formáit, milyen leleménnyel használja a váratlan kapcsolatokat teremtő, talányosan derengő, mégis tiszta rajzú franciás prózaverset, vagy a líraibb elemeket szinte teljesen kiiktató, éppen kopár prózaiságával, színtelenségével, atonalitásával ható, leginkább az Eliot és Auden költészetével rokonítható verset. Utolsó korszaka mintha kevésbé volna expanzív. Mintha egy óriási belső gravitáció rántana magára mindent, mintha nagyon kis helyen tömérdek, egyre növekvő energiájú anyag szorulna össze.

Az öreg Illyés olykor rögös-töredezett, súlyosan ziháló, olykor könnyű iramú, a tárgyat mintegy körültapogató, mégsem tétova, csak a végleges pontosságot kereső mondatainak valószínűtlen megidéző erejük van. Egyszerre érezni a költői nyelve kétféle természetét: mintha ott, előttünk alakulna, és mintha eleve kész lett volna, mert amit mond, csakis így lehet elmondani. Olykor egy egész mondat sűrűsödik egyetlen szóba, olykor szeszélyesen kanyarog, megtorlódik, majd átbukik egy-egy súlyos szókoloncon a mondat, a versteremtő indulat áramingadozását követve. Utolsó verseiben alig-alig hallik valami dallam. Zenétlenségükben mégis valami sötét pátosz szól. És az olvasó úgy érzi, hogy szavainak van valami visszhangos belső terük, a jelentésükből nem kényszerűen következő tartalmuk. Valami földmélyi meleg, talán „az emberre áhító hit”, talán az a „testérdek”, amelyről egyik remekében beszél.