Ideges figyelemmel

A titkos kedves, Korzáti Erzsébet, 1950. február 12-én halt meg. AZ OMLÓ SZIRTRŐL-t, A HUSZONHATODIK ÉV 104. szonettjét abban az évben, december 4-én írta Szabó Lőrinc. A tizennégy sor, ha a zárójeles közbevetésben van is két felkiáltójel, egyetlen nagy mondat. A hosszú periódusnak forma szerint három, de igazából egyetlen, súlyos, főmondata van, a csak nézek az örök időbe. A vers szövevényes mondattani képe rávall költőjére. Ez maga is megjeleníti az OMLÓ SZIRTRŐL drámai lényegét. Ez a darab is, de az egész kötet is egy hosszú külső-belső drámát állít színpadra. Jelzi ezt már az első sor is, a de-vel induló, mert valakikkel vitázó mondat. (Csak a költő jegyzetéből tudjuk, hogy azoknak válaszol, akik rosszat mondtak Erzsikére.) Vagyis a vers folytat valamit, amiről A HUSZONHATODIK ÉV-ben nincs is szó. De az egész szonetten végigsistergő áram már az első sorban is olyan erős, hogy hézagtalanul hozzáköti a folytatáshoz, nem érezzük mögötte sem a hiányt, holott tartalmával az igazi főmondathoz csak alig-alig kapcsolódik. A második sor tárgyias közlésétől, a most, hogy nem vagy-tól, vagyis ettől a forma szerint, s milyen szegényesen, időhatározóinak minősíthető (tartalmával inkább egy tragikus állapotot határoz meg) mellékmondattól a hosszú mellékmondatsor lázasan emelkedik a kettőspontig, ott hirtelen megtörik, mintha megformálójának elakadna a lélegzete. A főmondattól mintha ereszkedni kezdene. Mintha nemcsak az indulatok, érzések, gondolatok, hanem a mondatok iménti vad hullámverése is fokról fokra elsimulna. Ha most már a nagy körmondat tartalmát nézzük, kitetszik, hogy az éppolyan zsúfolt és zegzugos, mint a tartalomnak testet adó mondatsor. Mert a nem vagy, a hinni lehetetlen vigasztalan nihilizmusa mellett, noha a lehetetlen balcsillaga alatt, mégiscsak megszólal a lélekben és az érzékekben egyként forró emlékezés. A maga fogyatkozó életének, szorongatóan közeli elmúlásának tudata, a közönyös mindenség roppant teréhez, idejéhez mérve olyan kurta, de emberi szemmel nézve mégis hosszú, egy negyedszázadon át lobogó vagy elfojtva parázsló, tilalmasságában csak még tündöklőbb szerelem. Kettejük annyiféle viszonylatba kapcsolódó megismételhetetlen története. Vagyis ez az első pillantásra egysodrúnak tetsző vers sokszólamú. Szólamai hol feleselnek egymással, hol összefonódnak, s ezt a zaklatott belvilágot képezik le a meg-megtorlódó, neki-nekiiramodó, szaggatott, ideges mondatok, szintagmák. A, mondhatni, szemünk láttára alakuló, az idegesen éber értelem, a kifelé és befelé egyformán éles figyelem minden mozdulását egyenes adásban közvetítő mondat, mint annyi más Szabó Lőrinc-versnek, az OMLÓ SZIRTRŐL-nek is talán legfontosabb formai eleme. De mondhatnám azt is, hogy valamiképpen a lényege, a tartalma is. A mindenkori lírában, a magyarban pedig különösen nagy kedvvel s haszonnal alkalmazott képről viszont úgyszólván teljesen lemond. Felvillant ugyan kettőt-hármat, de éppen csak egy-egy pillanatra. Ott van a Csillagkavaró egyetem, a zátony  (egy másik lakott csillag, világosít fel a költő), aztán a gyönyörű omló szirt, de ezek alig-alig vannak kijátszva, egy gyors vonással odarajzolja őket, hangsúlytalanul, szinte belemosódnak a vers anyagtalan áramába. Furcsa, hogy mégis az az érzésünk, hogy ebben a tulajdonképpen elvont, fogalmi elemekből épített versben nagyon is jelen van az anyag. A tárgyak, a lények. Ennek a magyarázata csakis az lehet, hogy megformálása, nyelvi, tartalmi anyaga olyan lázas, telített, hogy szinte foghatónak érezzük a beleírt világot. Nem kell nagyon erőlködnie, nála az ige úgyis testté lesz.

Mintha az is csak úgy magától történne, hogy a szonett a legszigorúbb klasszikus szabályok szerint alakul: a két (angol szokás szerint egy tömbbe zárt, mert hogy is illene a gyors iramú vershez a hagyományos szakaszolás?) négysoros rész után, a verszáró terzinák előtt fordulat következik. Ez a költemény nagy pillanata. A romantikus vagy egzisztencialista, ha valahova kötni akarjuk (de mindenképpen, a szó legjobb értelmében, színpadias) szembenézés az örök idő-vel, vagyis az időtlenséggel, a semmivel. A (és itt megint felvillan egy kép) végtelen zajlással. És bár az utolsó szó a részvétlen és nyomasztó mindenségé, még egyszer felhangzik, ha csak a hiányával is, a testmeleg szerelem szólama, az érzékeink és tudatunk cseréje. Mennyire jellemző Szabó Lőrincre, és mennyire illik a versbeli helyzethez is, hogy az érzékeket teszi az első helyre! A halandóság nyomasztó tudatával csak az emberi élet hosszabb-rövidebb pillanatainak megállítása, tökéletes megörökítése fordulhat szembe. De miről is van szó az utolsó három sorban? Arról, hogy világnyinak, végtelennek-határtalannak érzett szerelmünk maga a nyomtalan mulandóság? Persze, leginkább arról. Van benne valami keserű vigasz is, hogy ha már úgyis jóvátehetetlenül odavan, legalább fokozzuk le, vonjuk kétségbe az értékét. Vajon erre gondol-e a költő, mikor később a vers alá írja: „Az utolsó sor szerintem egészen fenségessé emelt közönségességét a mai esztétika és szociológia világában különlegesen élveztem.” Egyszerűen csak a köznapi ízlést, gondolkodást sértő, és persze csakugyan káprázatos díszletek előtt előadott blaszfémiában lelte kedvét? Az ilyesmire kényes ötvenes években még megbotránkoztatóbb volt, lehetett volna, ha elolvassák, ez a nagy érzéseket csúfoló kiábrándultság, ez a végletes nihilizmus. De Szabó Lőrinc nyilván nemcsak a fölénk rendelt esztétikát akarta bosszantani. Gondolom, a szociológia fedőszó lehet. A politikát, a diktatúrát takarja. Nem kell-e a költő élvezet-ébe a kárörömöt, az odamondás gyönyörűségét is beleérteni? Mi még mintha a mögött a néhány sor mögött azt is hallanánk, hogy nemcsak a szerelem, hanem minden tökéletesen jelentéktelen, ha a mindenséggel, az időtlenséggel szembesítjük. Az a rendszer is. Közönséges hát ez a Madách komor szellemében fogant fenséges mondat önmagában is. De közönséges lehet abban is, hogy egy ilyen vesztett gyönyörrel, gyásszal, megrendüléssel sugárzó versbe egy politikai petárda is bele van rejtve.

Az OMLÓ SZIRTRŐL mesteri verstechnikára valló remeklés, amilyen különben még jó néhány van A HUSZONHATODIK ÉV-ben. Tudta ezt Szabó Lőrinc is. Tévedhetetlen kritikusa volt magának. Szigorú kritikusa: fiatalkori műveit, már érett fejjel, könyörtelenül átírta. De ha jónak ítélte, amit írt, igazán nem szerénykedett. Kettővel előbb, MINDEZ S MÉG TÖBB! című szonettjéhez ezt a megjegyzést fűzi: „Még a nehéz nőrímeket is szinte egyetlen ceruzakanyarítással kerítettem bele a rajzba.” Az OMLÓ SZIRTRŐL-höz pedig ezt: „Egészen nagy szonettnek érzem, egyetlen gesztus az egész, és eget-földet egybefoglal.” A költőtermészet, legalábbis az övé, ilyen: ezek a szonettek egy nagy szerelemről, izzó elragadtatásról, gyógyíthatatlan gyászról vallanak. Mégis sokszor az az érzésünk, hogy a költőnek az életnél, a szerelemnél is fontosabb a hibátlan mű. Mintha az olyan hitelesen-hatásosan színre vitt nagy érzés nagy pillanatai nemcsak önmagukért volnának fontosak. Hanem azért is, mert alkalmat adtak egy nagyszerű ciklus megírására. Ami pedig az OMLÓ SZIRTRŐL-t illeti: költőjének vitathatatlanul igaza van. Csakugyan egyetlen gesztus, a bonyolult körmondat íve töretlen, s hogy olyan erős sodra van, azt nemcsak az érzelem heve-ereje, hanem a biztos kézzel kiegyensúlyozott, súrlódás nélkül bomló előadás is teszi. Aztán a vers arányai: a szonett a legzártabb forma, ennek a versnek mégis óriási belső tere van. Az ember azt hiszi, hogy egy szép kis kápolnába lép, s egyszerre csak egy katedrálisban találja magát. De hogy mivel éri el ezt Szabó Lőrinc, igazán nem könnyű megmagyarázni. Azzal, persze, hogy kettejük történetét a végtelenbe írja. De ez magában még nem elég. Talán fontosabb, hogy noha a vers a minden véges emberit jelentéktelenné kicsinyítő semmibe fut, mégis el tudja velünk hitetni, hogy a véges emberinek is vannak végtelennek tetsző pillanatai. Hogy a mulandó szerelem rászedi átélőjét, megajándékozza az örökkévalóság káprázatával. Szertelen, idegesen-rapszodikusan csapongó, mégis minden mozzanatában fegyelmezett képzelete az első pillanattól magával sodorja az embert. Ehhez természetesen az ő lenyűgöző technikája kell. Szerencsés véletlen, hogy A HUSZONHATODIK ÉV szonettsorozat. Influenzásan, ágyban fekve, még Korzáti Erzsébet életében, írta az első két darabot, és mert azok szonettek lettek, mondhatni, rákényszerítették a formát a folytatásban is. De Szabó Lőrinc szonettje egy cseppet sem hasonlít a másokéhoz, mondjuk, a Babitséhoz. Talán leginkább Shakespeare lehetett a mintája, érzelem és értelem állandó magasfeszültségében remegő, a formát (a mértéket, a mondatokat) is ehhez a magasfeszültséghez idomító szonett. Hogy megváltozik a kezén ez az ünnepi forma! Elveszíti hagyományos feszességét, mívességét. Hogy megújította Szabó Lőrinc közismert köznapias-természetes, olykor már-már a pongyolaság, a rögtönzés látszatát keltő előadásmódja! „Sose daloltam rólad: köznapi / nyelven szól ma is idegem s agyam: / az édes látomást, mely benne van, / teljes természetesség hozza ki: / te hozod ki: költőd nem pengeti / lantját, de vizsgál s ítél, ahogyan / a lélek orvosa, s szava olyan / biztos, mint a számok képletei”, olvassuk az EMLÉK A SZÍVEDNEK című darabban. Természetessége nem annyira a stílusában, a szókincsében van, hiszen azt olykor nagyon is erős líraiság fűti. Inkább a már annyit emlegetett mondattanában: képtelenül pontosan írják le a tudat áramingadozását. Abban az ajzott, ideges figyelemben. És persze a mérték, a dallam modulációiban. Hogy tűnik el például a jambikus alapritmus a harmadik sor anapesztikus-daktilikus viharzásában! Hogy is lehetne másképp, ha egyszer a csillagkavaró egyetem-ről van szó? A zaklatott negyedik sorban valósággal visszájára fordul a mérték, a következőben meg daktilikusra vált, a lassan, hosszú szótagokkal induló tizenegyedik meg szinte elporlik, mint a földi történések az örök idő színe előtt. Nem azt akarom mondani, hogy a mérték változásai mindig jelentenek valamit. Csak azt, hogy természetesen idomul a versszöveghez. A költő ezt nyilván ösztönösen csinálja, de utóbb maga is látja a jelentését. „Nagyon szépnek tartom a két utolsó sor eső ütemét a fáradtság, a lemondás, a végső csüggedés kifejezésére”, fűzi hozzá a 12. szonetthez. És ne feledkezzünk meg a rímelésről: mintha a sorvégeken nem is akarattal volnának ott, mintha csak véletlenül dobná oda őket a mondat rendje. Az áthajlásokba beleilleszkedő, hibátlan, mégis terepszínű rímek is tágítják a szonettet. Pedig az amúgy is nehéz, mert a sokszoros rímelést Szabó Lőrinc még azzal is megtetézi, hogy az utolsó terzinát visszaköti a vers első nyolc sorához. És itt mégiscsak van egy látványos rímpárja: a végtelen – jelentéktelen. Mintha a vers két ellenkező pólusát, az örököt és a mulandót itt még egyszer a rímmel is összeszikráztatná, hogy, hatásosan, felmutassa a lényeget.