És föllebben az egész

Azt hiszem, ez a vers az első sorával kezdődött (felesleges is mondanom, hogy ez nem mindig így van), az juthatott eszébe Nadányinak, az az egész vers villanytelepe. Nadányinak érzékeny, szerencsés keze volt, könnyű keze, ahogy Füst Milán mondta. Milyen nagyszerűen játssza el mindjárt az első strófát, ezt a súlytalanul kanyargó, szeszélyes futamot! Mintha megszólaltatója csak improvizálna, mintha csak úgy magától futna ki a keze alól ez a látszólag olyan egyszerű, olyan gátlástalanul édes dallam. Mikor ezt a verset írta, nem sokkal a háború után, kevesen tudtak, talán kevesen is mertek ilyen játékosan, már-már könnyelműen írni. Figyeljük csak, hogy fut végig a szakaszon az érezhetően kedvtelve kijátszott, majdnem rokokósan-stilizáltan gyönyörű rímsor (talán inkább bájosnak kellene mondanom), a villogók – csillogók – illegők – pillogók! Ez a sok lágy, hintázó-suhamló l, ráadásul a második a sor elejéről cseng vissza a sorvégre, a harmadik meg magas hangú mása a többinek. Hogy szerette volna ezt a szép zenére mindig olyan fogékony Kosztolányi! Szerette egyébként az egész Nadányit. Ott van benne az a kellem, „az az arány, az a játszi lebegés, az a szépérzéket gyönyörködtető könnyedség, melyet a görög hitrege istennői, a kháriszok jelképeznek. Ez a könnyedség nem könnyűség, nem is súlytalanság. Aki könnyed, az már legyőzött valamit, az mélységek fölött táncol”, írta róla 1932-ben. Mi tagadás, azóta elteltünk egy kicsit a szép hangzással, annyi nagyszabású és nagyralátó kísérlet után akár korszerűtlennek, olcsónak-igénytelennek is érezhetjük. Már Kosztolányi is szükségét érezte, hogy elhárítsa a várható minősítést. Versei „behízelgik magukat fülünkbe, lelkünkbe. De azért ezer méterre esnek az úgynevezett »hangulatos« kabaréversektől. Ezer méterrel magasabban vannak. Egy fordulat, egy előkelő elhallgatás mindig elárulja, hogy itt másról, többről van szó”. Igaz, az eszünkkel, de akár az ízlésünkkel is úgy ítélhetünk, hogy Nadányi verseiben egy kicsit több az érzelem, az andalító zene, a könnyen áradó líra, mint amennyi illik. Mi magunk dehogyis mernénk így írni. De hallani, valljuk be, azért mégiscsak jólesik. Akármilyen finnyásak vagyunk is, meg-megkívánjuk ezt a szívbe sajduló dalt, talán el is irigyeljük a fesztelenségét. „Mert valljuk be, jólesik a literátor szívének ez a ritka költészeti mutatvány, mely legtöbbször szívesen súrolja a giccset, de sohasem bukik le az igazi költészet kényes köteléről, az a merészség, mely nem riad vissza a leglenézettebb konvencióktól, és a tangók, angolkeringők érzelemvilágát menti át a választékos és rangos költészetbe.” Ezt meg Vas István mondja róla, aki később talán még inkább szeretni merte, talán el is irigyelte (hiszen a dalt, a sanzont egy cseppet sem tartotta könnyű műfajnak) ezt az édes lírát. Kivált a TE MÁR SEHOLSE VAGY-ot szerette. Az csakugyan úgy indul, mint egy igazi sanzon, de akár (elsőrangú) slágert is mondhatnék. („A kezedet már nem adod, / a szádat nem adod / és a ruhámon nem hagyod / az édes illatod.”) De aztán a vers végén szinte egy vonallal belerajzolja, eleven jelenként, a gyönyörűségesen sajgó múltat, érzelem és emlékezet forró egyidejűségével, igazi mesterre valló tündéri realizmussal, kettejük; a két hajdani szerelmes, alakját. („Valahol együtt járhatunk, / talán egy régi nyár / kanyargó, kedves útjain, / a régi, régi pár. // A hídon túl kis gyalogút, / kökénybokrok szegik, / ott mennek ők! Hogy szeretik / egymást! Be jó nekik!”) Tesz egy kis mozdulatot (Erdélyi József tudta ezt a természetes hangot, ezt a hirtelen megelevenedő rajzot), s a majdnem slágerszöveg, mint annyi más versében (hadd említsem két igazán slágerré lett versét, az EZÜST HÁLÓVAL FOGLAK-ot és A KÉT SZEMED SZERETETT LEGTOVÁBB-ot), máris a semmi silánysággal nem gyanúsítható költészet régiójába emelkedik. Szabó Lőrinc mondta egyszer Domokos Mátyásnak, félig-meddig viccnek álcázva, ezt a valahogy mégiscsak komolyan gondolt igazságot: „Minden költő giccset szeretne írni, csak nem mindenki tud”. Hanem van ebben az első szakaszban másféle zene is, nemcsak a rímeké. A napra pillogók igazít el a mérték dolgában, jól hallhatóan kiadja az alapdallamot, a dalokhoz olyan jól illő trochaikus lebegést. De semmi sem tud olyan erőszakosan unalmas lenni, mint a következetesen megcsinált trocheusi sor. Éppen mert sokkal dallamosabb, mint a köznapiasabb, kevésbé tolakodó jambus. Csakhogy hol van itt a hibátlan mérték? Pedig ha valakire, hát Nadányira aztán igazán nem lehet azt mondani, hogy hadilábon állt a formával. Remek fordításaival bizonyította, hogy bármit meg tud csinálni. Ez az egész vers csupa ösztönös vagy szándékos leleményes szabálysértés. Ott van mindjárt az első sor, az a megismételt, mert a versben olyan fontos főnév, a szép, magas áriahangon zengő nők, nők. Két hosszú szótag, s csak még hosszabb az erős, hogy úgy mondjam, értelemmel is nyomatékosított hangsúlytól. De aztán a dallam hirtelen leereszkedik, természetesen a mély a-tól is, a mérték megszalad, de a két sietős rövid szótagra megint egy hosszú ő jön, mintha Nadányi már itt, még bújtatva, még fátyolosan, megszólaltatná, kipróbálná a vers vissza-visszatérő rímpárját, a tetőkön – nőkön-t. Sokszor meg-megtöri még a szabályos mértéket, sőt egyebet sem csinál. Tévedhetetlen ízléssel, hallással. És közben a mértéken át-áthallik egy másféle dallam, az, amit a hangsúly teremt, olykor csak szeszélyesen, támogatva vagy megkontrázva a mértéket, olykor nemzeti idomunkhoz közeledve, bele-besimulva, mint mondjuk a nyári szín, nyári bőr, / elég volt a téliből sorpárban. Ez már szinte a mondókák erős, arányos tagolásával szól. S itt is, másutt is, milyen hatásosan nyújtja meg, fogja vissza a sorokat! Itt a három-három tagolásúra négy-hármas következik. S milyen jóleső fűszer ez ínyünknek, ebben a franciás sanzonban a magyar népköltészet, a gyerekkorunkban belénk rögződött kiszámolók formáit hallani! Vagy nézzük ezt: mikor először hangzik fel a vers alighanem legszebb, legerősebb szólama, az és semmi sincs a nőkön, a vers ritmust vált, az ereszkedő (trochaikus) mérték emelkedőre (jambikusra) változik, ezzel is kiugratva, tartósan emlékezetünkbe írva ezt a tündöklően érzéki sort.

De hadd szóljak a strófa első és utolsó soráról másképp is. A tartalmukról, de mégsem egyszerűen arról, hogy mit közöl bennük a költő. Talán nem is kell nagyon magyarázni, hogy az első sor jupiterlámpája a tetőkön. Hiszen csak éppen a helyén van ott ez a szó, vitatkozhatna velem valaki, hiszen ezek az édes meztelen nők csakugyan a tetőn napoznak. De először mégsem háztetőkre gondolunk. Nem tudjuk egészen pontosan, miféle tetőkre. Talán hegytetőre, valami fennsíkra, magaslatra, mit tudom én. Mindenesetre a nők, nők valami gyönyörű, fényes színpadra kerülnek. A vers nem mondja ki, de rögtön tudjuk, hogy erős megvilágításba. Az utolsó sor nagy találata pedig a semmi sincs a nőkön. Nadányi sokkal többet mond vele, mintha egyszerűen meztelent, pőrét, pucért mondana. Mert a semmi sincs a nőkön mögé önkéntelenül odagonduljuk a vetkőzés mozdulatait, izgató intimitását. Vagyis azt a bujkáló testmeleg erotikát, amely annyira jellemző Nadányi Zoltán egyébként nagyjából hagyományos, a NYUGAT sokkal bonyolultabb szecessziós-szimbolista líráját kikerülő költészetére. Versei sokat emlegetett trubadúráhítata, finom érzelmessége sokszor alig-alig takarja el a kísértő női szépséggel szemben védtelen, testi szerelemre sóvár férfit. Egy mindig boldog és mindig szenvedő Don Juan egy gáláns vidéki gavallér képében. Hadd húzzam alá ezt a vidéki-t. Mert Nadányi sokáig élt Biharban, a bakonszegi csendben, Berettyóújfaluban, de vidéki nemcsak reflexeiben, hanem valahogy abban is, ahogy beszél, meg abban is, ahogy a világot látja, ahogy belerögződött képeit, később, a fővárosban is, beleteszi a versbe. És bár csakugyan „egy lapra tette fel a költészetét”, mármint a szerelemére, ahogy, baráti gyöngédséggel és némi lekicsinyléssel Illés Endre írta róla, ne felejtsük el, milyen hiteles, tragikusszorongató vagy vizes-levegős képeket festett egy, igaz, rövid, korszakában, az isten háta mögötti Magyarországról.

De visszatérek a vershez. Az első versszak játékos is, rokokós is, de tágas is, csupa szemkápráztató villogási andalító balett, kígyózó mozgás-ringatózás. A második kedves, bensőséges. Azt a habfehér bőrt a szerelemre éhes leskelődő férfi-kamasz szemével látjuk. És közben mintha egy pillanatra a csábító paradicsomi bűnbeesés is felsejlene, ha csak közvetve is. Mert itt ugyan az Évák vedlenék, de azért a kígyó mégiscsak eszünkbe jut. A harmadik szakaszban, szinte észrevétlenül, fordul; más irányt vesz a vers. Eddig minden merő egy ragyogás volt: Most egyszerre megváltoznak a díszletek. Romváros, romok, romtetők. Árnyék fut át a képen, ha máshonnan nem tudnánk, a vers közli a helyszínt és az időt, közvetlenül az ostrom után vagyunk. De a vers mégsem borul el, sőt inkább erősebb lesz a fény. Nemcsak a nők, hanem a romtetők is ragyognak, egy kínálkozó betűrím össze is kapcsolja a romot és a ragyogást, a romok-ra pedig, rímszóként; a vadliliomok válaszol. Mintha a puszta színpadon maga a vad természet kínálná vigaszát. Nem kerti – elvadult, de annál gyönyörűbb virágzás. S itt az erotikus elragadtatás hirtelen kitágul. Éppen mert a romváros a fészke. Ez a hétsornyi himnusz a nőkről a szerelemről szól, de többről is. Az újra jogaiba lépő életörömről. Ez után a hirtelen lobbanás után a vers megint visszahúzódik keskenyebb medrébe. Most mintha egy kamera közelképeket mutatna. Mennyire illenék ehhez az akaratlanul felkínálkozó jövés-menéshez, ehhez a kháriszok táncához a hosszú, tiszta, mégis olyan természetesen összefogódzó rímek. A mosdani – mostani, a szívremegtetőn – tetőn, az esztelenül – szűzmeztelenül. S ha az imént az r-ek, most az sz-ek erősítik a verssorok édes lüktetését. Mi sem természetesebb, mint hogy Nadányi ezen a nagy szerelmi-biológiai tavaszünnepen – jelentéktelennek lát, láttat (nem annyira a maga, inkább a nők szemével) minden másféle emberi történést. Nem is igen érdekli őket, a nőket és Nadányit, hogy csakugyan tüntetés-e a tüntetés. A kháriszok és nimfák víg szigete akár Csokonaiban is lehetne. De ez a stilizált kép, ez a kis pásztorjáték egy cseppet sem ízetlen a versben, mert Nadányi el tudja hitetni, hogy ez is csak kedvtelve előadott játék, kosztümös rejtekezés, benne, alatta igazi szív dobog. S itt át is billen a mesébe. A tetők, a meztelen napfürdőzőkkel, felrepülnek a mennybeli fényességbe (Nadányi nemcsak a nőket, a napot is imádta, a tetőket égbe emelő Napisten csak félig mitológia, több köze van a költőhöz, mint Egyiptomhoz), s a könnyű futású tündéri képzelet édes-játékos, elragadtatott himnuszba futtatja a verset. Ebben a kétségtelenül stilizált világban (s ez Nadányi legnagyobb bravúrja) nincs egy szikrányi fontoskodás, erőlködés, minden egyszerűnek és természetesnek tetszik. A költemény íve úgy emelkedik, ereszkedik s fut megint magasra, mintha egy igazi virtuóz rögtönözné, hajlítgatná cifrázná egy szál hegedűn. Mert Nadányi csakugyan könnyű kezű, könnyű szívű dalköltő volt, de a kezében, az ujjaiban ott volt a nagy mesterek biztonsága.