Ködös evidencia

Az első mondat akár Petőfi valamelyik leíró versében is benne lehetne. De ez a kopár kijelentő mondat a Füst Milánra kevéssé jellemző egyszerű címmel megtámogatva se hitetheti el velünk, hogy egyszerű évszakverset olvasunk. Füst nemegyszer leírta, hogy a vers kezdő sorában, az indítás hangnemében, tempójában „egész indulati lezajlása benne foglaltatik”. S talán mert ezt tudjuk, azért érezzük úgy, hogy már ebben a mondatban is több van a puszta közlésnél, hogy mégiscsak megszólal benne az a „széles, ünnepélyes hang”, amelyet Kosztolányi már 1914-ben kihallott pályatársa lírájából. Hogy a köznapi téli tájnak nagyobb tere van a hozzá tartozónál. Belejátszik ebbe a forma is. Pontosabban: a megformáltság. A daktilikusan nekilóduló, aztán a Füst Milánhoz képest olyan szokatlanul szabályos jambikus mérték és az alliteráló f-ekkel összepántolt mondat. Azt már csak óvatosan teszem hozzá, hogy mintha máris ott bujkálna benne valami sötét profetikus elragadtatás. Ha meg a második mondatot hozzáolvassuk, szinte megértjük, hogy az első azért olyan zárt, kis helyre szorított, hogy a második annál feltűnőbben, szebben nekiiramodhasson. Füst verseit többek közt ezek a hirtelen tempóváltások éltetik, „a lélek indulatmenetei”. Mondatszövése pontosan leképezi kedélyhullámzását. Nemcsak a nagy kép, hanem a mondat sodra is teszi, hogy az imént még tárgyiasnak tetsző kép hirtelen távlatot kap. A költő odaállítja mögé a mindenséget, de ennek a káprázatnak (ez Füst Milán kedves szava) van valami természettudományos sugallata. Ennek csak annyi szerepe van, hogy a hamarosan biblikussá stilizált víziót hozzáköti a jelenkorhoz is. De kinek mutatja fel a költő ezt a közeli látvány érzékletességével, erejével ható látomást? Ez a fenyegető meglásd az olvasónak is szól és önmagának is, de leginkább a szentírás, a szent iratok címzettjének, az emberi nemnek. Itt már félreérthetetlenül a próféta beszél, egy 20. századi Ezékiel, akihez, mint köztudomású, Füst Milán szeretett is hasonlítani. S ha az előbb még a jelenkor tűnt át a képen, most egyre inkább megmutatkozik archaikus ereje. Nem is annyira a monumentális, mitikus derengésű, bár nagyon is modern fogantatású képsorokban – sokkal inkább a visszhangos zengésű nyelvben. Abban az agyafúrtan ódon, ha tetszik, kimódoltan emelkedett stílusban, amely mögött felismerhetően ott van kedves költője, sok mindenben mestere, Berzsenyi, de ott az egész magyar régiség, a Károlyi-biblia is, természetesen, meg a maga nyelvteremtő, mindenben különcködésre hajló, a művészetnek a köznapokon felül álló szakralitásában töretlenül hívő géniusza. Mennyire jellemző rá, hogy az ütemben n-jét elhagyja, régiesen hiányjellel helyettesíti! Nem azért, mert valamilyen metrikai kényszernek enged, csak mert ettől még nemesebb csengése, tipográfiai képe lesz az itt amúgy is enyhén választékos-irodalmias szónak. Vagy ott van a mindétig. Ritka, régies ízű szó önmagában is, de ő még csak nem is szokásos értelmében használja. Füst szövegébe nem illik bele hagyományos jelentése, az örökké, ő az egyre helyett teszi oda, s majdnem ilyen furcsa, az utolsó sor mindegyré-je, az egyre jobban helyettesítésére. Az ember olykor már-már arra gyanakszik, hogy szándékosan nyúl egy kicsit mellé, mert ez is segít a beavatottság nem profánoknak való légkörét megteremteni. És mesterkélt, persze, a mondattana is. Az egyébként ugyancsak választékos mintegy a mondat élére, az alany elé kerül (sokkal inkább az állítmány előtt volna a helye), és hasonló szintaktikai erőszak rendezi az egyébként természetesen éppen így Füst Milán-ian szép utolsó mondatot is. Éppen ezek a szabálytalanságok hozzák létre a vers (Füst szavával) indulati periódusai-t. Az indulat maga a forma, írja a LÁTOMÁS ÉS INDULAT-ban. Vagyis, hadd tegyem hozzá, a vers szövege nem egyszerűen közvetíti szerzője indulatát. A versnek, ha sikerül a start, önmagában van valami kényszerítő dinamikája. S ha a költő megérzi ennek a (mondjuk: irracionális) erőnek a sodrását, akkor már nem is azt írja meg, amit akar, hanem azt, „ami sikerül neki”. De Füst szemében legalább olyan fontos a kép, mint a szöveg irama. A tapintsd nagyon is a helyén van a harmadik mondat elején. Mert Füst Milán költeményei „nem színtónusok, hanem térbe állított plasztikák”, ahogy a Füst lírájára olyan fogékony Kassák Lajos írta. A mindenség nyomasztó közönye nem egzisztencialista fogalom alakjában lép a versbe, hanem érzékeinkkel megtapasztalható kísérteties anyagszerűségében. A kozmikus por földiesen-ismerősen száll rá világunk szervetlenné lefokozódó roncsaira. A ridegség melléknév-töve az imént még, mondhatni, természetes minősítője volt a sivár téli tájnak. A főnévnek már metafizikai-bölcseleti természete van, de azért érzékies hajlandósága is megmarad, egyszerre elvont és anyagszerű. Ahogy, ilyen értelemben, kétnemű a dolgok leglényege is. Súlyosan tárgyszerű, de van filozófiai sugallata is. De azt persze mondanom sem kell, hogy ebben a pusztulást, leépülést olyan roppant teremtő energiával megjelenítő strófában egyáltalán nem az egyébként nem éppen eredeti gondolat a lényeg, mégis, akárhogy is, hozzátartozik a szépségéhez. A formájával, természetesen, a képen áttetsző jelenlétével.

A menj most tovább, a képzeld el, újabb tempóváltás. A három ponttal jelzett szünet után ez löki tovább a most már mintegy az olvasó kezére adott, képzeletére bízott verset. De az első felszólító mondat különben is jellemző: első olvasásra bizonytalanságban hagy, nem tudjuk eldönteni, melyik jelentését válasszuk. Hogy nem térben-időben, hanem egy gondolat- vagy indulatsoron kell továbbmennünk, azt majd csak a második parancs dönti el. Ez a lehető jelentések közti ingadozás nem pongyolaság. Arra is jó, hogy lekösse figyelmünket, elszabadítsa képzeletünket. A kihűlt világ nekünk nyilván Madáchot idéző víziója a megállt, megúnta vándorlását, megmeredt már-már önismétlő halmozásában, erőszakos dobolásában (s hadd húzzam alá ezúttal is a menj most m-jeivel induló és a vak madár-ig futó betűrímsor dallamképző energiáját) tetőzik. Pontosabban: jut mozgása vesztett mélypontjára, az entrópiába, már ahogy akkoriban a tudomány vagy talán még inkább a költészet képzelte. Mindenesetre legalább olyan riasztó ez a kilátás, mint Pilinszky infravörösben izzó világvégéje. De ez a katatónia a gondolatjellel, vagyis a folytatásos regények technikájával odatett feszült szünettel véget is ér. Egyszerre minden vad mozgásba lódul. Ez a szerves világon túli viharos apokalypszis (így, magyarosan, de ipszilonnal írva, hogy is lehetne Füst Milánban másképp?) párja-ellenpárja az előbbi mozdulatlanságnak. És persze, megint újabb mondattani (és tartalmi) tempóváltás. A rövid felszólító mondat után egy hosszú, sokmozgásos periódus. Hogy is tudnánk kiállni nem akármilyen sodrából? Zúdulnak ránk a dinamikus igék (harsog, repül, ver, forog, csapdos, kopog, megver), mintha az imént még olyan szófukar költő most nem tudna betelni előtülekedő szókincse, ékesszólása gyönyörével. Ezt a kővihart maga a bosszuló ószövetségi Isten küldi a földre. Ez a vak madár a nagy katasztrófák, az apokalipszisek madara. De a mítoszok, a költészet baljós madarai legalább elevenek. A Füst Miláné nem, az csak a fagyott göröngy szinonimája. Ez a nem-madár madár élő társainál is rémítőbb. Ott sodródik-vergődik a mondat gyönyörűen szilaj hullámain, a nagyszerű variációk, gondolatritmusok, a majdnem-tautologikus mondatsor (veri a szél, a forgó-szél veri, tölcsérben forog) hatalmas áramában. Erős sodra van, persze, a szöveg alatt meg-megtorlódó, fel-fellazuló antikos formatöredékeknek, azok is fékezik, fokozzák a vers sokféle összetevőből eredő iramát. A veri a szél kezdetű sor puszta metrumával is valósággal lerajzolja a kozmikus vihar grafikonját: szapora rövid szótagokkal nekilódul, egy hosszúszótag-sorban megsűrűsödik (forgószél), s újabb három hosszú után megint rövidekkel rohan (forog, avagy a rohanó). De mikor a versnek már minden elemében szinte elviselhetetlen a felgyülemlett energia, Füst hirtelen megállítja a mozgást, a megver-rel megtöri a hosszú mondatot. De másért is jellemző ez a nagyzenekari zengéssel szóló mondat végére odatett kóda: ez is elmozdult szó, mintha a veri a szél egy kicsit ugyancsak elmozdult állítmánya hívta volna elő, s talán a megver az Isten is ott van mögötte.

A TÉL ez idáig tárgyias volt, személytelen. (Más kérdés, hogy jósképzeletével, hevületével mennyire benne van mégis Füst Milán.) De a harmadik strófában minden megváltozik. A költő most rábeszéli, sőt: hipnotizálja olvasóját (nem is olvasóját, inkább: rajongó hallgatóját), hogy ebbe az irgalmatlan világvége-képbe lássa bele a főszereplőt. Füst Milánt, természetesen. Megcsinálta magának ezt a fenséges, félelmes színpadot, s most, előre meghatódva nagy alakításától, kiléphet a közönség elé. Mennyi részvétre indító melegség, nagyszabású szenvedés van ebben a kétségtelenül narcisztikus gerjedelemmel festett önarcképben! Hogy is tudnánk ellenállni neki, a vígasztalan örökkévalóság (hosszú í-vel, templomi zengéssel) színe előtt himnuszait (s míly dallamokat!) zengő, sápadtan harsogó költőnek? Romantikus, szecessziós? Hát aztán, mit árt az a versnek! Ha egyszer éppen a vers logikája kényszeríti költőjét? Ha az előző versszaknak nagy irama volt, ennek az íve, a lázgörbéje nyűgöz le. Nem lehet nem hinni Füst Milán ihletének teremtő erejében (érezzük is jelenlétét nagy verseiben, nemcsak azért, mert sokat emlegette), de azért itt minden tökéletesen ki is van számítva. (Bár Füst nagyon megrótta Poe-t, mert azzal kérkedett, hogy a vers csak számítás dolga.) De még ha látjuk is a masinériát, akkor is minden szavát komolyan vesszük ennek a zseniális komédiásnak. A nagy, lobogó képek közt ismét felbukkan a göröngy, csak ezúttal a metafora másfelé világít, a földből vétetés vallásos-mitikus képzetei lebegnek körülötte, az archaikus tónusú dikció csupa sötét fényű ajzottság. S itt is az alliterációk magasfeszültségű vezetékei, a földnek feketé-től a strófazáró sor feledtem szaváig, s mellékesen: vissza a verskezdő fagyos-ig. És megint csak a stilizált nyelv, a választékosabb alakok. (Zengtem helyett zengettem, felejtettem helyett feledtem, és természeten többes számban szemeimet.) A hangnem kedvéért van a jelölt birtokviszony is (földnek fekete göröngye), akárcsak majd az utolsó strófában. Itt is sok minden bizonytalan, lekötetlen. A vedd szívem melegét felszólítását első hallásra úgy értem, hogy fogadd el, és noha megismétlésekor kiderül, hogy, valamelyes kávéházi pongyolasággal, gondold el-t jelent, benne marad a másik jelentése is. A versbeli második személy bizonytalanságáról (az olvasó? az emberiség?) már korábban is beszéltem.. A lehető címzettekhez most csatlakozik a vígasztalan örökkévalóság is. De meglehet, nem is a tartalma a fontos a megszólításnak, inkább a formai funkciója. A világ „alaktalanul suhan át rajtam, sejtelmek és villanások formájában”, írja Füst Milán a LÁTOMÁS ÉS INDULAT-ban. Úgy tetszik, ezt a bizonytalan gomolygást a versei is közvetítik. De úgy, hogy közben félreérthetetlenül pontosnak, végérvényesnek mutatják magukat.

Az utolsó szakaszban még egyszer vált a vers. Az apokaliptikus-profetikus, személytelen rész lázasan személyes antistrófája után most egy történelmi tabló következik. A kakasviadal (hátterében Kölcsey VANITATUM VANITAS-a, a középkor, a barokk) nyilván a világháborúra utal. De mi egy ilyen földi kataklizma a világmindenség nagy katasztrófáihoz képest? Ezért jön vissza a rög-metafora ezúttal megvető, lekicsinylő mellékzöngével. Igazában mégsem a 20. századi történelemről van szó. A képet már a stílus is (a feltámadt s egymásnak eredt hogy is illene a mi korunk történéseihez?) a régmúltba távolítja. Hát még a párviadalban öklözők! Nem is a régmúltba, hanem az emberi időtlenségbe. Így válik ez a háború mitológiai képletté, akár a JELENÉSEK KÖNYVÉ-ből is jöhetne. És ha így nézzük, akkor a még emlékeznem is jelentése is kitágul, mintha az emberiség közös emlékezetéről volna szó. Itt aztán még bizonytalanabb a második személy, mint korábban. Csak találgathatjuk, kire merednek rá a viaskodók. A megfoghatatlan-ra? De ki-mi a megfoghatatlan? Az iménti örökkévalóság? Az Isten? Saját őrületük, a lélek belső szörnyei? És hova mindenhova köthető a lobogás volt itt, lázas vacogás? Ne döntsük el, hogy Füst Milán kire gondol, magára vagy a világra. Mint ahogy az is csak majdnem biztos, hogy a lélek, az árva vándor (az újabb második személy) a költő alakmása, ámbár ki tudja? Sokféle lélek jár-kel Füst Milán verseiben. Nem próbálom eldönteni ezt sem. Mert ilyen az egész költészete: csupa világító, ködös evidencia.