A Tóth Árpád-vers természetrajza

Tóth Árpád lírájában nincsenek éles váltások. Bármennyit változott is a HAJNALI SZERENÁD húsz-egynéhány éves költője, bármennyire elüt is az utolsó versek nagyszabású egyszerűsége az elsők fülledt, mesterkélt pompájától, az életmű egyívűnek, egyneműnek tetszik. Mintha megalkotója kezdettől fogva egy hangot keresett volna, azt a fájdalmasan-édesen sajgó dallamot, amely egy időben, vagy egy fél évszázaddal ezelőtt, olyan sokakat talált szíven. Félreismerhetetlen dallam ez, ha a NYUGAT nagyjainak voltak is közös javaik, s ha tudjuk is a forrásvidékét, világirodalmi rokonait. Bizonyos, hogy leginkább a francia szimbolizmus erőterében formálódott. Nincs ebben semmi meglepő: úgy látszik, a modern líra világszerte abból született. Adósai a németek, Rilke és Hofmannsthal csakúgy, mint az expresszionista Trakl, az olaszok, Pascoli, Ungaretti vagy Montale, spanyolok, Machadótól Valle-Inclánig és Nerudáig, az oroszok vagy a románok, de még az angol, sőt az amerikai líra is, még olyanok is, mint Eliot vagy Pound, akik aztán egészen másfelé kanyarodtak. A huszadik századi magyar költészet elképzelhetetlen Baudelaire nélkül. De Tóth Árpád, úgy tűnik, nem elsősorban Baudelaire-ban találta meg az igazán nekivalót, akit, igaz, nem a pályája elején, olyan szenvedélyes beleérzéssel fordított. Nem is Rimbaud-ban, akit pedig szintén honosított, és nem is akárhogy. Inkább a fiatal Verlaine-ben talán a GÁLÁNS ÜNNEPSÉGEK mákonyos, fantasztikus színpadiasságában, vagy még inkább a már túl érett francia szimbolizmus egy nem is elsőrangú képviselőjében, Albert Samainben. Ez a túlságig felcicomázott, kifejezésben, andalító hangzatokban, színpompás képekben tobzódó, műtermi megvilágításban derengő költészet közeli rokona a korai Tóth Árpád-versek üvegházi tenyészetének. Az ő elmosódó hangulatai, érzései is kedvvel öltöznek bizarr vagy éppen egzotikus képekbe. Emlékezzünk csak az 1909-es keltezésű, már olyan telten zengő, kedvelve rajzolt-színezett ESTI SZONETT-re: „Mint nyugvó urnőt piperéz remegve / A néger rabnő lágy s illatos ujja, / Ugy szépiti a lankadt tájat ujra / A setét ujju, alázatos este”. Aprólékos gonddal kimunkált, igazán hatásos kép ez. Maga a szecesszió, önmagáért való, érzékies-élveteg pompájával. Mintha csak Samain lelke állna előttünk, a „csillogó, nehéz ruhába öltözött spanyol királylány” (persze, Tóth Árpád fordításában idézem) vagy még stílusosabban: „infánsnő”. „Édes, lázas képeket” lát a fiatal magyar költő is, de azért azt is, ami körülötte van. Már a kötet nyitó verse, a KISVENDÉGLŐBEN is milyen tömény hangulatú, láttató képét festi élete egy jellegzetes színterének. De szívesebben a mindig túl ajzott képzelet szeszélyes, ékes arabeszkjeit. Álma is az akkori ízléshez igazodik: „könnyü hajóval” „banános szigetek” mellett suhan, és „szépmellű, gyenge misszek” kacagják kedveskedőn az önsajnálat nyugágyán lankadtan heverő költőt. Milyen választékosan, irodalmiasan stilizált akkor még a szerelem is: „Egy kobzos görög lányt szeretek én”. Az annyiszor megénekelt bánat is úgy „szunnyad” „sötét arcát kegyetlen és szép öklére hajtván”, mint „este a szfinx alján / A fantasztikus és fáradt arab”. A „finom, mesterkedő ügyesség” a természetessel éppen ellenkező irányba mozdul: nagyobb kedvvel formálja „bujává és izgatóvá” a bánatot, mint az egyelőre spirituális szerelmet. „Paráznán gondolok rá, ki eldobott magától, / Szép combjait mint nyitja lépésre, mily kihívón / S lágyan…” olvassuk a SÓHAJ-ban. Divatos, rafinált alkímia ez. Beletartozik Baudelaire „új borzongásai”-ba. S az a kifinomult dekorativitás! Mintha a költő egyelőre elégtelennek érezné a puszta megnevezést, a kevés színnel, vonással való megjelenítést. Később az lesz majd a legnagyobb ereje, igaz, a díszes-ünnepélyesből mindig marad benne valami. A korai versek képei olykor mintha egyenesen színpadra volnának komponálva. „A városvégi lankán” csak egy pillanatra tűnik fel a földjét szántó paraszt, máris átadja helyét ennek a szecessziósan artisztikus, de a mai olvasót is alighanem elbűvölő képnek: „S szivemben akkor halkan arcra dőlt / A méla bánat s kékkösöntyűs kontyát / Megbontva, sírt a sűrüdő setétben”. Mennyire egynemű minden ebben a három sorban, a kép finom teatralitása, a választékosság, a ritka, enyhén régies ízű szavak, az „arcra dől”, a „sűrüdő setét” vagy a „megbontva” nemes irodalmiassága, az amúgy is lágyan kanyargó dallamot sugalló sorokban a szinte maguktól adódó, pontosabban: kimódoltnak és természetesnek egyszerre ható alliterációk. (Tóth Árpád még utolsó, kopár verseiben is szívesen élt ezzel az akkoriban olyannyira kedvelt, különös mámorral használt verszenei eszközzel.) S a mondat is, amely a pályakezdő versekben még ritka, az érettekben annál gyakoribb természetességgel tölti ki versbeli helyét. Mindez együtt adja ki azt a kicsit megemelt baritont, amely később is, telten és tisztán, meg-megszólal költészetében. Persze egyre kevesebb eszközre van szüksége. Egyre kevesebb patront kell fellobbantania, a hatás mégis ugyanolyan szemkápráztató. Hadd utaljak csak a kései ÁLDOTT NYÁRI DÉLUTÁN-ra vagy az ESTI SUGÁRKOSZORÚ irrealitásban tündöklő, mégis annyira földi víziójára. Képei is egyre természetesebbek lesznek, a köznapi látványhoz igazodó szemnek egyre ismerősebbek, bár ékességeiket, így vagy úgy, mégis megőrzik. A kései versekben egyre nagyobb szerepet kap a közvetlenül szemlélt valóság vagy a vidéki gyerekkor mélyéről felmerülő világ, hirtelen súlyos jelentéssel telítődő részleteivel. Egy paraszti csokor, a bazsalikom csipkés levelét szétdörzsölő paraszti (de azt is mondhatnám, hogy prousti) mozdulat, az őszt elsőnek jelentő kecskerágó vagy az égen letűnő „fénygubás öreg égi pásztornak” látott Kaszáscsillag. Nyersebb elemeivel kerül bele a versbe a nagyváros is. Benne volt az ugyan addig is, de többnyire poétikussá lényegítve. Mondjuk, a múló élet egy orfeumi táncosnő alakját vette magára. „S halk, surranó, selyembe vont bokákkal / Az Élet a bús fák közt ellebeg” olvassuk egy 1908-as költeményben. (Hasonlítsuk össze az ERDŐSZÉL című, 1927-es vers hasonló tartalmat megjelenítő képével: „Vagy annyi az Élet kalandja, / Amennyi a csöpp sárga hangya / Futása a naptól meleg / Kövön”, s belátjuk, hogy ez a hétköznapi, testközeli kép az elemi dolgok evidenciájával hat, a ráismerés örömével ajándékoz meg, a korábbi pedig érzékenységünket veszi célba festői, filmvászonra való szépségével.) Utolsó verseiben a kép kevésbé részletező, de sokféle képzetet sűrít magába. Például a LÉLEKTŐL LÉLEKIG-ben a „távol csillag remegő sugara” „boldogan hal meg, amig rácsukom / Fáradt pillám koporsófödelét”.

De akár ilyen, akár olyan a kép, mindenképpen hozzátartozik a Tóth Árpád-vers lényegéhez. S képei természetére jellemző, hogy sokszor az egész versre szétsugárzanak. Talán a költő kitűnő rajzkészsége, apai öröksége magyarázza, hogy olyan kedvtelve rajzolja tovább, tökéletesíti, alakítja a képet. Más költők kezében a kép hirtelen ellobban, másokkal társul. Az ő verseiben tovább sarjad, s mikor már elég testes, anyagszerű, vonzását kiterjeszti az egész versre. A KINCS című korai verse így indul: „Emléked már oly ódonan aranylik”. A színképzet a versbe vonja „a nagy, antik gyűrűt”, az a gyűrűt viselő „agg kezet”, a megforgatott gyűrű az ezeregyéjszakabeli dzsinneket, így lesz a rövid versben a léleknek karja, s így „gördülhet messze” a megképezett emlék. A Tóth Árpád-kép nem barokkosan zsúfolt, inkább részletező, a rajzoló kéz alól sohasem fut ki a vonal, de a kép jelentése, hangulata ide-oda jár a versben. Jellemző egy másik korai verse, az EGY LEÁNY SZOBÁJÁBAN képbokra. „Az ágya szélén ültem”; így indul az alkalmi légyottot megörökítő költemény. Mint annyi más versben, egy valóságos pillanat, valóságos helyszín megjelenítésével. A „szőke némber” közeli meztelensége és a sivár díszletek hívják elő a valóságból stilizált, de jellegzetesen díszes-szecessziós képet: „s mint e sötét, kopott ágy, / Oly gyűrött volt szivem, amelyen forró testét / Lustán és finoman vetette el az esték / Mezítlen s bánatos úrasszonya: a csókvágy”. (Zárójelben: vajon nem itt, ebben a Tóth Árpád sorsához annyira hozzátartozó sivár környezetben kell szépségkultusza kulcsát, legalábbis egyik kulcsát keresnünk? A másik nyilván a korízlés. Vajon nem az untig tapasztalt kopott, nyűtt, gyűrött valóság ellentétele-e az ünnepi szépség?) Egy másik verse, a SZEPTEMBERI SZONETT is ilyen technikával épül. A stilizált kezdőkép: „Szeptember szép szultánja, Ősz, pompás, buja zsarnok” képzetköre kiterjed az egész versre. A tuja „zöld és elviselt kaftánú furcsa dervis”, és „imázva mormog”, a fák, a „hervatag ormok” „sárga selyemben várakozó rabnők”, és a „hervadás padisáhja” az ugyancsak dervisalakban színre lépő költő vállára ereszti „hatalmas úrkezét”. A JÖJJ VIHAR-ban a költő sorsát megtestesítő „halk hajó” „hazárd, utolsó táncra” indul, és mi sem természetesebb, mint hogy maradék vágyai „züllött, vézna matrózok”, és az „egy-két csöpp reménység” „állott rum”, „nyomorú ital”. Ugyancsak a hajókép alakítja a verstestet a LOMHA GÁLYÁN-ban is, egészen a befejező képig, az Amerikáját soha meg nem lelő Kolumbusig. Ez az önkéntelen technika nem egy érett versében is működik. A BETÖRŐ-ben vagy a RIPACS-ban, de a legszebben talán az ELÉGIA EGY REKETTYEBOKORHOZ-ban. A jellegzetes helyzetrögzítő képbe („Elnyúlok a hegyen hanyatt a fűbe fekve”) a rekettyevirágok úgy úsznak be, mint „száz apró légi sajka”, azért lesz a „bús sóhaj” „váratlan sodru vész”, azért „teljül” a virág „méz- s illatrakománnyal”, s aztán hirtelen változik a látószög: „én is hajó vagyok”, amelyet „sok lehetetlen vágynak keresni gyarmatát” űz az „öntudat, a konok kapitány”. Így lesz a háború is „a vér s könny modern özönvize”, és így fejeződhet be, most már a bibliai történetet is felidézve, ezzel a gyönyörű apokaliptikus képpel: „Mily szörnyü sors a sok szegény emberhajóé: / Tán mind elpusztulunk s nincs, nincs közöttünk egy se, / Kit boldog Ararát várhatna, tiszta Nóé”. Ennek a módszernek köszönhetjük az egyik legszebb, önarckép értékű képét. Az INVOKÁCIÓ CSOKONAI VITÉZ MIHÁLYHOZ-ban a „nagyhomlokú tűnődés”-t.

Emlegettem már Tóth Árpád verskezdő képeit. A hely, a helyzet többnyire érezhetően valóságos, ott van a szemünk előtt a versindító alkalom. Később inkább már csak egy-egy lelki helyzet megjelenítéséből bomlik ki a vers. Rendszerint mélyről indul, aztán váratlanul kinyílik, áthevül, magasra szökik a lázgörbéje, majd megint lefelé ereszkedik, vagy megtörve bukik a mélybe. A KÖRÚTI HAJNAL a „szennyes, szürke” nagyvárosi utca képe fölött gyújtja ki a szemkápráztató fényjátékot, amely, persze, nem egyszerűen a hajnal, hanem a lélek eksztatikus pillanata is. A léleké, amely az utolsó szakaszban visszabukik az elragadtatott gyönyört kioltó józan világba. Az „irreális, édes pillanat” röpíti fel A HÍDON sétálóit is a boldogság önkívületébe. Az INVOKÁCIÓ-ban a nyárvég fényes és gyászos, már a pusztulás közelével szorongató világából, a zaklatott ifjúság, a vigasztalannak érzett magány közegéből emelkedik fel a vers. Begyakorolt Tóth Árpád-os mozdulattal: „S költőm! akkor Te jutottál eszembe”, ezúttal még azt a bravúrt is megcsinálva, hogy a vers egymásba játssza kettejük nyomorúságát, a Csokonaiét és a magáét, de nagy íve alatt mégis himnikusan zeng a „szent hazáért” való hevület. S hogy egy korábbi példát is idézzek: a TAVASZI ELÉGIÁ-ban a szokásos sötét tónusú kezdőképen („előttem nők siettek… az esti csendben elhalt víg kacajuk, kezem szegény öt ujja didergőn összesimult nyűtt lim-lomos zsebemben”) megint csak a „reád gondoltam akkor” fordít egyet, s a mindig ugrásra kész képzelet elébe vetíti a lefekvéshez készülő, vetkező kedvest. De csinálja néha fordítva is. A LÉGYOTT virtuóz pillanatképe: a teát szürcsölő nő „gyermeteg szemén” át „tréfás árnyat vetett a fordult talpu csésze” és a mécses négy sorba foglalt, emberi árvaságot, félszegséget kifejező rajza („S néztem a törpe lámpa kerek olajtavát, / Amint nyirkos, sekély, setétlő mélyiből / Áttetsző, gyenge vállát szomorún szegi föl / A lenge éji fény, a lágy olajvirág…”) után a „búsongva eltűnődtem” ezúttal lefelé, a lélek sötét mélyeibe vezeti a verset, mégis ebben a részben töltődik fel feszültséggel. Mindenesetre: setét litániáiban, elégiáiban mindig ott kísért a himnusz lehetősége. A himnuszt rendszerint a képzelet írja a versbe. A sóvárgás, amely átszellemült vagy lázasan érzéki képsorokkal oltja ki, legalább egy versnyi időre, a fájdalom, az eleinte túlhabzó, szirupos-modoros, később olyan szívbe markolóan igaz szomorúság ábráit. S azt hiszem, ezzel ki is mondtam már, hogy a feszültségteremtésnek az imént leírt módszere nem egyszerűen mesterségbeli, technikai fogás. Az is, persze. De mélyebb hitelét mégis a személyes sors szavatolja. Ha Tóth Árpád nem tudta, hitte is mindig a halál közelét, a sejtjei, ahogy, mondják, a tüdőbajosokkal lenni szokott, valahogy érezték a kiszabott időt, s éppen azért kívánták a felfokozott mámort. A szüntelenül jelen levő szenvedés, a mégiscsak mindig közel sejtett halál színe előtt vakító fénnyel tündöklik a derű és a szépség. Akkor is, ha csak a képzelet helyesbíti vele a komor elrendelést.

Ha a Tóth Árpád-vers természetéről beszélünk, nem lehet nem beszélni a zenéjéről. A mértékről, a rímről. Sőt beszélni kellene a nyelvi megformálás, a mondatszerkesztés, a tagolás ilyen vagy olyan zenét sugalló módjairól is. S arról a már olyan nehezen leírható dallamkanyargásról is, amit a szavak puszta hangteste ad ki. A NYUGAT nagy felfedezéseihez ez is hozzátartozott. „Zenét minékünk, csak zenét”, hirdette szimbolista programversében Verlaine is. S a magyar nyelv különleges adottságaival szinte mindent meg lehetett csinálni. Megmámorosodott tőle Babits is, Kosztolányi is, Tóth Árpád is, de emlegethetném a harmadik nemzedék némely tagját, Weörest, Dsidát, Radnótit, Jékelyt is. Verlaine ŐSZI SANZON-ját, amelyben a monoton zene maga a tartalom, Tóth Árpád hangszerelte magyarra.

De első kötetében még nem érezzük azt a tökéletes formaművészt, akit Szabó Lőrinc csodált benne. Pontosabban: még csak ösztönösen talál rá a lassú hullámokban áradó, választékos szavakba, furcsa képekbe, a szokványostól viszolygó mondatokba öltöző mélabúhoz illő formára. A HAJNALI SZERENÁD sorai szembeszökően hosszúak. Költészetében akkor éli virágkorát az a bizonyos sokat emlegetett nibelungizált alexandrin. Vagyis az egy vagy két szótaggal megnyújtott francia (magyarul jambikus) tizenkettes. A sormetszet előtt is fáradtan ereszkedő félsor érezhetően fékezi a vers iramát. Ráadásul a fiatal Tóth Árpád a metszet előtt is, a sorvégen is halmozza a hosszú szótagokat. Vannak sorai, amelyekben csak mutatóban akad egy-két rövid szótag. („Boldog isten! hát mindig így lesz már most?”) Ehhez a lassú formához nemcsak a szeszélyesen terebélyesedő, közbevetésekkel, értelmezőkkel, igeneves szerkezetekkel fékezett mondatok (hogy egy szélsőséges példát idézzek a Füst Milán-os tónusú, bonyolult szövésű A RABRÓL, AKI KIRÁLY VOLT-ból: „S mutatta a tavaszi füveket, a karcsú és zsenge ragyogókat, / S a fákat, miket a halk szél szelíden billegni nógat / Csiklándva érzékeny derekuk hajlós, borzongó táncra…”), az aprólékos gonddal kimunkált lassú épülésű képek, hanem a közismert Tóth Árpád-os nyelvi elemek is hozzáteszik a magukét. Nemcsak az olyan, már régen kipreparált jelzőkre gondolok, mint a méla, lomha, vénhedt, ájult, renyhe, hanem az ódon, az emelkedett felé hajlított nyelvtani alakokra is, mint a főm, a csiklánd, a bánatim, az orcámat aláeresztém, a szemöld, a halkal, a hűs padlat, a sós lehű, az oly írral, minővel, hogy a találomra idézzek néhányat. A korai versek mondattana, tónusa, tempója már a LOMHA GÁLYÁN-ban változni kezd. Akkor már csakugyan fölényes biztonsággal kezeli a formát. Úgy csinálja meg a bonyolult antik metrumokat, strófaszerkezeteket is, az alkaioszit, aszklépiadészit, hogy a mondatok sose látják kárát. Sőt éppen itt nyerik el az érett Tóth Árpádra jellemző alakjukat. A tartalom és a nyelv természetes nehézkedésének engedve hézagtalanul töltik ki a versben nekik rendelt teret. Ráadásul az egyikben, éppen a kötet címadó versében, a költő még azt a bravúrt is megcsinálja, hogy a versszakok megfelelő sorait távoli rímekkel pántolja össze. Szinte feltűnés nélkül, ha nem figyelünk oda, talán észre se vesszük, hogy a klasszikus zenén túl még valami megérinti a hallásunkat. Ezután majd törés, súrlódás nélkül, a rímet egy pillanatra felvillantó, elegáns áthajlásokkal futja végig a mondat a hosszú (mondjuk, a nyolcsoros stanzányi) távot is. A két-három tagú szintagmák pedig hosszú mondatra való tartalmat sűrítenek magukba. A modern magyar lírában általánosan használt jambus már nála is híján van a feszességnek. Olykor csak a tiszta sorvég jelzi, hogy jambikus verset olvasunk, a soron belül különféle ritmikai minták adnak zenei testet a tartalomnak. Az érett Tóth Árpád-vers többnyire könnyű iramú, szaporább ütemű. Daktilikusan-anapesztikusan lüktet, halmozza a rövid szótagokat. Például az EZ MÁR NEM NYÁRI ALKONYAT-ban: „De estefelé hirtelen / Elkomolyodik a világ”. Az első sor daktilikusan megugrik, a másodikban az első és az utolsó hosszú szótag hat rövidet fog közre. Vagy a HEGYI BESZÉDEK FELÉ-ből: „Mint holdsütötte halk hangszeren át / Szűrt szerenád”. Milyen bonyolult zenei mintázata van ennek a látszólag olyan egyszerű sorpárnak! Tá-tá-ti-tá-ti-tá-tá-ti-ti-tá / Tá-ti-ti-tá. Az első sor végén és a másodikban az a bizonyos, Arany Jánosból ismerős khoriambus. Aztán a káprázatosan, telten, mégis egy cseppet sem erőltetetten kizengetett rím! És az alliteráció, a betűrím, lám, a kései, az egyszerű Tóth Árpádban is! S lehetne a sor hangszínéről is beszélni. És hadd tegyem még hozzá, hogy az érett s kivált a kései versekben az időmértéket felerősíti, keresztezi, kioltja egy másik ritmusképző elem, a hangsúly is – és nem is csak a kurucos versformákat imitáló utolsó darabokra gondolok.

Többször is szóba hoztam, kerülgettem már a rímet, a NYUGAT-nak ez a kedvelt, annyiféleképpen forgatott-használt eszközét, zenei aduját, versépítő, versfordító bölcsek kövét. Kosztolányi írta, hogy „az igazi rím nem díszítő eleme a versnek, hanem alkotó eleme”. Tóth Árpád lírájában is az. Már a pályakezdő költő is nagyszerű mutatványokat tudott vele. Figyeljük csak ezt a könnyes-édes, 1908-ban írt sanzont: „A vén ligetben jártunk mi ketten, / Aludt a tölgy, a hárs, a nyár, / Hozzámsimult félőn, ijedten / S éreztem, nem a régi már”. Ki ne érezné, mennyire hozzátartozik – nem: mennyire a lényege, a szíve ennek a négy sornak az indító sorközi rím, s az arra olyan tisztán, hosszan, de már disszonánsan másnemű tartalommal visszaütő ijedten. Már a HAJNALI SZERENÁD-ban is tud olyan kifinomult rímeket, mint a hazárd -ra ráütő bizarr bazárt, mint a boldog – koboldok rímpár, vannak olyan leleményes mozaikrímei, mint a kufár-had – fáradt, a keggyel – eredj el, s olyan ínyenc-rímei is, mint a megvigasztalt – aszfalt, amelyben a még nem régen közkeletű, a modern civilizáció hangulatát árasztó szó az újdonság. De vannak kicsit félszeg, fakó, a verssort megroppantó asszonáncai (kinyujtva – ujja, mohákon – szobámon), és vannak olyan kimódolt rímei is, mint az egyedül – hegye dül vagy a ablakából – hablakából, amelyekből még hiányzik az a játékosság, amely, később, olyan megejtővé teszi a RÍMES, FURCSA JÁTÉK rímtűzijátékát: „Itt flóta, okarína, / Hegedük soka rí ma, / Száz hangszer, minden rím más, / S vén bánatom a prímás”. Itt már a régiesen, idegenesen csengő hegedük soká-t is habozás nélkül elfogadjuk, sőt kedvünket leljük benne. És tud már olyan kitanult disszonanciákat, mint a kastély – estély, zajló – pejló, vonalnyit – elnyit, vagy ilyet: „Míg elfakul porosra / A frakk vidám pirossa”. A LÉLEKTŐL LÉLEKIG Tóth Árpádjának, első pillantásra úgy látszik, már nem olyan fontos a rím. Többnyire félrímekkel is beéri, szívesen használ látszólag hanyag asszonáncokat. Hanem ha jobban odafigyelünk, észrevesszük a szövegbe ravaszul belesimított nagyszerű rímmutatványokat is. Tud már olyan Szabó Lőrinc-es fesztelenséggel rímelni, mint a vajon a – soha, azaz: a névelő kerül a sorvégre, hívószónak, de közben olyanokat rejt a versbe, mint az édes ének – édesének, amott – futamot. Sokat emlegetjük a kései versek egyszerűségét. De azért ne feledjük: ravasz egyszerűség ez. Képeiben, dallamaiban, rímeiben, nyelvében, mondataiban, ha mélyebbre húzódott is, ott van az érett Tóth Árpád tündöklő dekorativitása. Az a változóban is állandó tónus, az a hangszín, amely ha művi pompával takarva, ha fátyolosan is, már a pálya kezdetén is fel-feltetszik, meg-megszólal.