A Kosztolányi-dallam

Gondolom, az irodalomtörténet-írásnak nincs nehéz dolga, ha korszakolni akarja Kosztolányi Dezső költészetét. Ízlésváltásait már csak azért is könnyű leltárba venni, mert lírája természete szerint is tagolódásra hajlamos. Egy-egy kötete élménykörével, szemléletével, a megformálás módjával, de még fogásaival, tipográfiai, sőt nyelvtani szokásaival is többnyire valami egyneműséget sugall. Vannak, hogy úgy mondjam, egy lélegzetre írott kötetei. A SZEGÉNY KISGYERMEK PANASZAI vagy A BÚS FÉRFI PANASZAI, az ŐSZI KONCERT vagy a KÁRTYA. Más tekintetben ugyanilyen világosan elkülönül az egyértelműen kötött rímes verselést váratlanul elhagyó, egy újfajta versépítés és dikció lehetőségeivel kísérletező MEZTELENÜL. Mintha verseskötetei megszerkesztésében prózaíró természete is benne volna.

De nem folytatom, hiszen mindez közismert. Inkább az ellenkezőjét szeretném elmondani. Azt, hogy bármennyit változott is, az ő költészetében (különösen szembeszökő ez, ha az igazán próteuszi alkatú költőkkel, mondjuk, nemzedéktársai közül Babits Mihállyal, a nála fiatalabbak közül Weöres Sándorral vetjük össze) nagyon erősen hallik a kezdettől fogva változatlan, az egymástól elütő verskorszakokban is töretlenül zengő dallam. Én legalábbis ott hallom ezt az édes-keserű tenort már a „fáradtan, könnyesen, remegve” daloló, a túl édes, hogy ne mondjam: szirupos szomorúságot kedvtelve ízlelgető, a halállal borzongva és andalogva játszó, a földi létben, ahogy korához (és életkorához) illik, „otthontalan bolyongó”, a „szépségektől beteg” húsz-egynéhány éves költő verseiben is. S ott a világ kívánatos, jóízű javait, a „sötét-smaragd szőlőt”, a „hatalmas jáspisfényű körtét”, az „édes és bíbor birsalmasajtot”, a „paprikák piros füzérét” vagy a „kisikált sárga rézedényeket”, fényes mozsártörőket, mázas tejesköcsögöket mámoros-himnikus szárnyalással ünneplő férfi költőben. És ott a HAJNALI RÉSZEGSÉG és a SZEPTEMBERI ÁHÍTAT tágasan tündöklő tereiben.

Honnan ez a hangszín, a vers miféle elemeiből szökik fel ez a jellegzetes Kosztolányi-dallam? Ezt kellene leírni, ha tudnám. De a Kosztolányi-vers vegytana egy cseppet sem egyszerű. Sok benne a kétértelmű elem. Mondatai nem mindig azt mondják, amit jelentenek. Van úgy, hogy, noha átlátunk rajta, bedőlünk a legolcsóbb formai trükkjeinek, és van, hogy kedvetlenül otthagyjuk leglátványosabb bravúrjait. Szokás a muzikalitását emlegetni. Könnyű is egy-egy versből a szorosan vett zenei elemeket kipreparálni. A mértéket, a hangzók finom harmóniáját, mondjuk, a BOLDOG, SZOMORÚ DAL-ban a gyönyörűen iramló anapesztusokat, a látványos rímeket, vagy az ILONÁ-ban a leleményes akusztikai asszociációkat, az alliterációkat. Hiszen persze, tudjuk, mennyire érdekelte Kosztolányit a szavak hangalakjának a zenei hatása. Kell-e emlékeztetnem a fordításról, a legszebb magyar szavakról vagy Petőfi egy-egy soráról, szakaszáról szóló szellemes (és igaz) írásaira? És kell-e mondanom, milyen közel van, időben is, ízlésben is, a Nyugat első nemzedéke a zenét, legalábbis egy időben, a vers legfontosabb hatóanyagának tekintő francia szimbolizmushoz? (Verlaine nevezetes KÖLTÉSZETTAN-át, benne a sokat idézett programadó mondatot: „Zenét minékünk, csak zenét”, éppen Kosztolányi fordította magyarra, és esszéiből kitetszik, mennyire magáénak érezte az abban megfogalmazott verseszményt: a versben a szavak közérthető jelentésénél fontosabb a hangtestükből, a rejtett kapcsolódásaikból támadó, a másként leírhatatlan lényeget hordozó „kétes olvadó anyag”.) Kosztolányi tudós mestere volt a mai ízlésünk szerint éppen kevésbé ínycsiklandó, a mérték, a hangzás effektusait kedvtelve kijátszó szecessziós versmuzsikának. Mostanában érdekesebbnek érezzük azt a másfajta zenét, amelyet talán nem ilyen mámoros kedvvel tett bele a verseibe. Elsősorban a mondataival. Azokkal a hol keményen megkötött, hol látszólag fesztelenül-lazán odavetett, hol hosszúra nyúló, hol egy-egy főnévbe zsugorodó mondataival. Ha a Kosztolányi-mondatot összevetjük a Nyugat más költőiével, mondjuk, Füst Milán sarkaiból erőszakosan kifordított, szokatlan szórendekben, archaikus súlyosságban, darabosságban tobzódó vagy Babits kitérőkkel, közbeékelt szintagmákkal, mondatokkal megtorlasztott, váratlanul megiramodó, a tusakodva formálódó gondolatot, tartalmat a rendjével is leképező periódusaival, szembeszökő a különbség. Kosztolányi mondatai valószínűtlenül közel állnak a természetes köznapi beszédhez. Pontosabban: a magyar nyelv természetes tagolását, súlyelosztását, lélegzetét követik. A versbeli mondat- és szóhangsúlyok úgy hullámoztatják, kanyargatják a mondatot, hogy sohasem érzünk semmiféle közegellenállást. Az az érzésünk, hogy ezeket a mondatokat át lehetne tenni bármilyen jó prózai szövegbe, nincs bennük semmi feltűnő költőiség, semmi nyelvi, grammatikai fogás. Mindig érzékelhető feszültségük éppen természetességükből ered. Abból, hogy a mondat minden eleme a helyén van, minden funkcionális, mint a jó klasszikus épületekben. Hadd idézzem példának a BEÍRTAK ENGEM utolsó sorait: „Jobb volna élni messze sivatagban, / vagy lenn rohadni zsíros föld alatt, / mivel beírtak mindenféle könyvbe, / és minden módon számon tartanak”. Költőiséggel legfeljebb egy-egy szó, egy-egy erősebb nyelvi tónus gyanúsítható, a mondatszerkezet semmiképpen. És gondoljuk hozzá, hogy ez a tizenkét soros vers hat azonos rímmel van megkötve, mégsem érezzük a mondat testén a forma nyűgének szorítását. (Mostanában mintha ennek éppen az ellenkezőjét tapasztalnám: a kényelmes átlag-szabadversek tele vannak kificamodott vagy talán szántszándékkal kificamított mondatokkal. Ki tudja, nem azért-e, mert a költő szükségét érzi, hogy valamivel bizonyítsa: amit olvasunk, nem próza, hanem költészet.) De még két jellemző példát Kosztolányiból. Aki ismeri a mesterséget, tudja, hogy vannak nehéz formák, amelyek szinte kényszerítenek a nem természetes beszédre. (A daktilikus, anapesztikus versek a nehéz forma természetéből következőleg rendszerint mesterkélt-kimódolt, jobb esetben irodalmias, fentebb stílben szóló szöveget alakítanak ki. Az oroszban ugyanez a forma engedelmesen illeszkedik a nyelv hangsúlyrendszeréhez, akár útszéli átkokat is lehet mondani anapesztusokban. Ezért szól ez az orosz lírában olyan nagy kedvvel művelt versforma magyarul sokszor hamisan.) Ilyenek az antik strófaszerkezetek, amelyek nemcsak nehezen megformálható ritmikai alakjuk (hallás után nem is igen lehet megcsinálni őket), hanem a klasszikus magyar lírában megrögződött stiláris vonzatuk révén is hajlamosak előhívni a választékosabb, ritkább, olykor erőszakolt nyelvi alakzatokat. Kosztolányi ebben a szoros béklyóban is ilyen természetesen tud beszélni:

 

Lásd, így dicsérlek szakszerű, tárgyias, pontos szavakkal, úgy, ahogy illet ez, mert köznapi voltál te mindég, mint a verőfény.

 

Másfajta, de a versszövegre ugyancsak erőszakosan ható formai kényszerei vannak a szonettnek is. De Kosztolányi mondatai abban sem nyomorodnak meg:

 

Családtalanok óriás családja, mely a többség törvényét túlkiáltja, komor kisebbség, szívós és kemény, elégedettek hangos lelki vádja, íratlan, láttatlan bírói tábla, örök, hatalmas ellenvélemény.

 

Hogy egy vers tempója, dinamikája milyen, az természetesen sok mindentől függ. A tartalomtól (a tartalmat rendező indulattól), a választott szavaktól, a képektől. Sok mindentől függ a Kosztolányi-versek tempója is. Én mégis azt gondolom, hogy iramukat, lendületüket nála leginkább a mondatok szerkezetében, tagolásában érzékeljük. A BÚS FÉRFI PANASZAI-ban van egy tudtommal keveset emlegetett, nagyszerű verse, az EZEK A FÁK kezdetű. Az anyag, a természet örökkévalóságát, viharos mozgását, áradását jeleníti meg. Egyébként pontos vonalakkal, takarékos rajzzal. Ha jól odafigyelünk, észrevesszük, hogy ezt az óriási hullámverést az egyébként egyszerű mondatok hol megtörő, hol nekilóduló lendülete közvetíti. (Más is, persze, de leginkább mégis az.)

 

Ezek a fák, a fák, a fák. A napsugár felé, a tág egekbe lustán nyújtózkodnak át a fák. Nincs vége hossza, mindig újra fák. Zsibongva-élő összevisszaság lélekzik és arcodba vág az ág s nem múlanak, csak most kezdődnek el, a völgybe le, a hegyre fel. A fák.

 

Zárójelben: az ismétlések (itt a fák szóé) is hozzátartoznak Kosztolányi mondattanához. A fiatalkori versekben a litániás monotóniát sugalló és-ek, másutt az édes sanzonhangot felerősítő szó-vagy motívumismétélések, az egyszerűek, mint ez: „És összetörsz, mint gyönge-gyönge gyöngy”, vagy a bonyolultabbak („Száz év se kell, még annyi se, száz év se kell, sírunkon a szél énekel”), vagy a hajlékony dallamot az állandó akkord változataival is cifrázók („A holdat látom égni még / s a régi még, a régi még, / a régi-régi hold még”). Vagy az ilyen hatásos halmozások: „Ettem. / Virágot, mézet, lángokat. / Szerettem.”

De mintha máris túlhangsúlyoztam volna a Kosztolányi-vers természetességét. Hiszen olyan hibátlanul tiszta rajzú mondatait sokféle anyag színezi. Hiszen olykor nagyon is modoros, mesterkélt, magakelletően stilizált. Felesleges is mondanom, hogy elsősorban a szecessziós ízlésnek olyan elandalodva hódoló kötetére, A SZEGÉNY KISGYERMEK PANASZAI-ra gondolok. Arra a kimódoltan naiv gyermekhangra, amely a gyermeklélek addig kevéssé ismert homályos képzeteiről, ijesztő szakadékairól beszél. Nemegyszer túl is játssza az érzelmeit. Néha olyan rikítóan, hogy már közömbösíti a túlságig édes anyagot. De nemcsak erről az ifjúkori modorról van szó. A Kosztolányi-líra szövete, stiláris anyaga később sem egynemű. Van egy elfogulatlanul prózai, köznapias szála. A CSÖNDES VISZONTLÁTÁS című, 1924-ben írott vers például ilyen kopogó prózával kezdődik: „Leszállva a vonatról azonnal elhajtattam öcsémhez”, de az apróságokat, a találkozás részleteit ugyanilyen száraz tárgyiassággal rögzítő vers hézagaiban ott érezzük azt a Kosztolányira olyannyira jellemző, az élet szépségével és romlékonyságával egyszerre sugárzó fluidumot, amely az egészen más hangnemben szóló SZEPTEMBERI ÁHITAT téres soraiban ragyog majd fel szemkápráztatóan. Hasonló közvetlenséggel indítja A BÚS FÉRFI PANASZAI egyik ismert versét is: „Sakkoztunk egyszer három nagy diákok vörös tűznél, szigorú téli éjjel.” S aztán egyszerre hangot vált. S igazában nem is azzal a kinti tájat leíró és már poétikusra hangolt sorral, hogy „künn a fehér fák vártak félve, halkkal”, bár a választékos künn, a halkkal már ugyancsak módosítja a vers hangulatát, hanem azzal a váratlan érzékiséggel lázas sorban, hogy „s mi majszoltuk fiatal-lágy ajakkal az édes és bíbor birsalmasajtot, melyben dió volt…”. Mert olyan biztosan, abszolút hallással érzékeli a szavak versbeli visszhangját, lehető hatását, fesztelenül bánik a legkülönfélébb stílusrétegekkel. Tud verset írni ilyen kávéházi hangfekvésben: „Jaj, én eszelős gyűjtő, felsült, rossz üzletember”, s ugyanezt a verset, a MAGÁNBESZÉD-et egy olyan sokfelé nyilalló szépségű mondattal zárja, amely annyira rávallóan mondja, egyszerre mondja a pusztulás kétségbeesését és az élet gyönyörűségét:„De megvesztem azért, mi elveszendő, / imádtam én a legtöbbet, mi széthull / s romlandóbb, mint a málna vagy a hal.” Leleményesen építi a versbe a szakszavakat csakúgy, mint a köznyelvi fordulatokat, pongyolaságokat (kedvvel használja például a -ban, -ben rag helyett az iskolás hallásnak olyan idegesítő -ba, -be-t, és csak itt-ott a rím vagy a mérték kedvéért. És micsoda elemien költői anyagot tud csinálni, micsoda csupa igazi édesség sanzonhangot ebből a már-már nem is szecessziós, hanem rokokósan modoros nyelvi csipkéből:

 

Mert jönni fog egy egész-kicsi ősz, napos, ártatlan, fáradt, graciőz, kis fákkal és kis bárányfellegekkel…

 

(Mellékesen: ez a hang fogja majd elbűvölni vagy két évtized múlva Dsida Jenőt.) És mert a nagy szecessziós mámor múltán egyre ritkábban használja az érzelmi-hangulati anyaggal túltelített szavakat, ha mégis be-bevet egyet, azt már jóízű fűszernek érezzük. Ugyancsak mértékkel él azokkal a ritka szavakkal, archaikus ízűekkel, választékosakkal, amelyekbe olyan könnyen beleszerethet, s akkoriban még könnyebben beleszerethetett a költő, mondjuk, az ilyenekkel: fenyér, tékoz, el-kivándorolni, hívesen. És furcsa, milyen jól állják egymást ezek a sokfelől versbe terelt szavak. Hadd idézzem megint a SZÁMADÁS-t:

 

pezsgős ricsaj? cicázó, éji réja? az ócska élet mily rongy kabaréja, melytől a fő zúg és a gyomor ég?

 

Ugye, milyen könnyen elegyednek a széthúzó (népi, pesti, kávéházi, választékos) szavak? s ki érezné olcsónak, nem természetesnek az éji és a réja nyilvánvalóan akusztikai fogantatású társítását?

Nem lehet nem észrevenni, hogy Kosztolányi milyen érzéki gyönyörűséggel nézi, tapintja az anyagot, a tárgyakat, a testeket. Verseiben mégis kevés a kép, s kiváltképpen kevés a látványos, szokatlan, a modernek kedve szerint való. De ha mégis felbukkan valamelyik versében a „hegesedő remény” vagy a MEZTELENÜL egyik darabjában ez: „Az órák homloka lüktet”, vagy a „vidám és rettenetes középkori balladá”-ban, a KIS MARISKÁ-ban ez a groteszk, szürrealista mozgókép: „s a pici, drága fej haragvón gurult, gurult, dörgött a padlón, ó jaj – és széttörött és leesett. És leesett a keze, lába és leesett a karja is”, és folytathatnám a SZEPTEMBERI ÁHÍTAT tündöklő tárgyaival – annak váratlan ereje van. De az a legkülönösebb, hogy Kosztolányi lírája akkor is testes és anyagszerű, ha hiányzik belőle a látvány közvetlen felidézése. Mintha a nyelv képek nélkül is fogható, minden érzékünkkel élvezhető párlata volna a világnak. Talán ez az oka, hogy legjava verseiben ott érzik az a mögöttes derengés, az a visszhangos háttérzene, amit tudatosan talán az angol, francia, német szimbolisták kerestek először, s ami, ma is úgy érezzük, a legfontosabb eleme a versnek. Idézhetnék a közismert nagy Kosztolányi-versekből, de inkább megint az EZEK A FÁK-at veszem példának:

 

E suttogás, melynek nincs soha vége, csak megtöri a csöndes csöndet és remegni kezd s a tücskök jelbeszéde, a szakadatlan csöndes csöngetés? Mi ez az ünnep itt, ez a parázna örök tenyészés…

 

Hogy mit érzek én ebben a szakaszban? A szüntelenül fényesen áramló időt? Az állandó teremtődésben remegő mindenséget? Jobb, ha nem próbálom megfogalmazni, mert mindenképpen szegényesebb lenne, mint a vers.

A Kosztolányi-dallam tolakodóan feltűnő eleméről, a rímről igazán nem könnyű beszélni. Mutatványos rímelésével mára meglehetősen elteltünk. Pedig hát ez sem ilyen egyszerű. Ne felejtsük el, hogy a nyelvünkben rejlő, szinte kimeríthetetlen rímlehetőségek nagy mámorát Csokonai után igazán a Nyugat első nemzedéke élte át. Ebben aztán különb zenét tudtak ők, mint a franciák! Volt telten zengő, valószínűtlenül tökéletes rímharmónia, voltak ínyencrímek, finom diszharmóniák és káprázatos disszonanciák, hogy az alliterációról ne is beszéljünk. (Érdekes, hogy az utóbbival milyen feltűnés nélkül tudott élni Kosztolányi, nemcsak korai, hanem késői verseiben is. Szinte csak úgy mellékesen, ha nem figyelünk oda, talán észre se vesszük.) Akárhogy is, Kosztolányi a magyar rím egyik legnagyobb tudósa. Akkor is az, ha túlzásait, olcsó rímziccereit egyszer-egyszer szívből utáljuk. Kosztolányi maga élte át leginkább, amit az ÁBÉCÉ-ben a rímről írt: „Csodálatos bódítószer, melyet a költészet anyaga, a nyelv izzad ki magából. Előbb bénít, aztán izgat. Előbb leköti az indulatot, aztán föloldja. Előbb gátol, aztán serkent. Eltereli a figyelmet a lényegről, hogy végül igazán a lényegre terelje. Érzéki varázslatával álomba bűvöli a hétköznapi értelmet, lecsökkenti a hétköznapi bírálatot, hogy a képzelet szabadon csapongjon. Kialszik a felső öntudat, mely csak felületes tényeket vehet észre, azt, ami előtte van, s fölébred az alsó öntudat, mely az alvajáró ösztönével halad, nem lépésről lépésre, hanem szikláról sziklára ugorva.” Hozzátehetünk-e ehhez bármit is? Igaz: a Kosztolányi-versben a rímek akusztikai véletlene éppolyan biztos irányítója, hasznos ereje lehet a születő műnek, mint másnál a más természetű asszociációk, gondolatiak vagy képiek. S ugyan el tudjuk-e képzelni Kosztolányi nagy remekléseit a sokszor nem is a fülünket, hanem egyenesen a szívünket telibe találó rímek nélkül? Mit is idézzek emlékeztetőül? talán ezt: „Kinek a szívem rég adósa volt, / ki rózsa volt s neve is Rózsa volt”. Vagy ugyanabból: „Mert táncosnő volt és Krakkóban táncolt, / s fehér nyakán egy halványlila lánc volt”. Vagy a BOLDOG, SZOMORÚ DAL túl tiszta, túl hosszú, mégis ma is olyan gyönyörű rímei! Vagy milyen váratlanul el tud bűvölni két erős rímmel megpántolt háromsorosaival! Hadd idézzem megint: „Ettem. Virágot, mézet, lángokat. Szerettem”. Kedvelt verszárásait is többnyire a rím élteti. „De én a tengerek végére értem, / vitorlámat fordítom újra vissza / s most megpihen a régi, téli éjben / szegény lelkem, a fáradt nihilista.” S azt se felejtsük el, hogy azok az önmagukban talán túlságosan szép rímei sokszor nyilvánvalóan ironikusak. Gondoljunk a HALOTTI BESZÉD-re: „Okuljatok mindannyian e példán. / Ilyen az ember. Egyedüli példány”. Vagy: „Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. / Hol volt, hol nem volt a világon egyszer”. Némely rímei átköltöztek az utána jövők verseibe. Ennek a sorpárnak a rímeit: „Kénsárga légbe forróság inog, / őrjöngenek a buja jázminok” például József Attilánál látjuk viszont. S még inkább felszívódott a későbbiek lírájába a jellegzetesen kosztolányis rímtechnika (a vakmerően kalandos versalakító rímtársításoktól a kedvtelve, komolyan vagy játékosan, kihívóan, humorosan tisztán kizengetett, vagy az egyszerre szét- és összetartó kancsal rímekig.) És valószínű, hogy leginkább neki köszönhetjük a visszahatást is, a modern magyar lírát megújító szándékosan hanyag rímelést, a Szabó Lőrincét, az Illyés Gyuláét.