A matéria Babits verseiben

Vajon honnan van Babits verseinek testes-húsos, mondhatni, érzékies ragyogása? Hiszen jellegzetesen befelé figyelő költő, a közvetlen látványnál, úgy tetszik, jobban érdekli a látvány keltette gondolati, érzelmi, hangulati hullámzás. Tagadhatatlanul volt benne valami túlérzékeny, ideges irtózás a tiszta gondolathoz, az eszmékhez képest fertőzött, romlékony anyagi világtól. „Mert jobb ha nem látsz, mint ha látnál, és jobb a száraz, puszta csont ez ideges, húsos világnál” – írja az 1906-os keltezésű SÍR-VERS-ben. És néhány évvel később: „Az élet piszkos, csak a semmi tiszta”. Mivel „ki méltó látni a csodát, az a csodát magában hordja”, verseinek színpada nem a nappali fényben fürdő világ. „Egy furcsa vidéken élek, amelynek a hold a napja, amelynek teste a lélek, és lege a semmi habja” – íme, ilyennek látja Babits Mihály a maga verseskötetét az ILLUSZTRÁCIÓK MINDENFÉLE KÖNYVHÖZ negyedik, MODERN VÁZLAT című darabjában. Persze, az ilyen célzatosan kiválasztott, önkényesen csoportosított s az egész műhöz képest aránytalan idézetek bizonyító ereje nagyon is kétséges. Különösen az Babits Mihály esetében, akinél a versek nem mindig vagy legalábbis nem közvetlenül vallomásértékűek. Mégis, akinek van füle a vershez, kétségtelenül úgy érzi, hogy, legalábbis a fiatal költő verseit tekintve, líráját sokkal inkább a szellem izgalmai, a tudat vagy a féltudat egymásra csúszó fény-árny mezői telítik, mintsem a közvetlen környezet, a tapasztalat, a tárgyi vagy akár az emberi világ jelene. Mintha otthonosabban mozogna a bölcselet, az etika tiszta ábrái közt, mint a fogható világban. Csakhogy Babitsról beszélve sűrűn kell használnunk a de-t, a mégis-t. Mert ha az imént azzal kóklerkedtem, hogy tőle vett idézetekkel vázoljam fel a könyvtár-embert, versre az elvontságok szemlélésétől lobbanó költőt, most megtehetném az ellenkezőjét is. Mondhatnám, hogy mint minden aszkézisre hajló alkatot, őt is megkísértették a valóság sokféleképpen buja képei. Persze, nem kell mindjárt Szent Antal parázna vízióira gondolnunk. Csak az anyag olyan változatos formákban megtestesülő részleteinek hirtelen vonzására. Szárazabban úgy is mondhatnám, hogy (hagyományos értelmében használva a szót) Babits realista hajlamaira. A korai HIMNUSZ IRISHEZ telhetetlen kívánsága: „Jer ontsd elémbe képeid, beszédes színkapu! Idézz fel nékem ezer égi képet és földi képet, trilliót ha van, sok földet, vizet, új és régi népet, idézz fel, szóval, teljes enmagam”, még úgy is értelmezhető, hogy az ismeret, az emlékezet, a képzelet, az álom mozgalmas, színes világát kéri költői örökségül. Nem a kinti, hanem a benti világ képeit. De a HADJÁRAT A SEMMIBE „képekből összeálló képtelen”-je mintha már arról beszélne, hogy az új s új korlátot teremtő, mert elvont, mert szükségképpen körülhatárolt tartalmú szónál többet ér a kép, amely, ezt már én teszem hozzá, a látvány tömény, tartalmas telítettségével hathat.

Hanem Babitsnál nemcsak arról van szó, hogy a világ képei kifejezhetnek valamit. Önmagukban, az érzékeket olyan hevesen ingerlő természetükben is költői értékük van. A csábító formák, színek, szagok, ízek meg-megejtik a szellem légritka közegébe merülőt. „Édes a valóságban megfogózni, s vigyázva mérnünk életünk terét” – írja az imént idézett versben. S még hevesebb, már-már érzékies sóvárgással a korábbi, 1907–08 körül írott ÉHSZOMJ-ban: „Mint anyja emlejétől elvált gyermek az ős tej drága kincsét, szomjazom én, világtól elzárt, az eleven világot ismét”, s a vers ilyen heves-lázas kitöréssel zárul: „Betelni mindenféle borral, letépni minden szép virágot, és szájjal, szemmel, füllel, orral fölfalni az egész világot”. Ez a túlajzott, szinte testi vágyakozás már mintha egyenesen Szabó Lőrinc világra, anyagra való mohó éhére emlékeztetne. Kései, olykor csak látszólag szemérmes és átszellemített szerelmes verseiben is ott érezni ezt a hirtelen fellobbanó érzékies kívánkozást. Mindez, persze, csak Babits alkati ambivalenciáira utal. Más kérdés, hogyan nyilatkozik meg ez a mindig füsttelen szellemi mámorban égő, de fojtott érzékiséget rejtő természet a verseiben. Az azonban mindenképpen jellemző, hogy Babitsnak nincs egy, mondjuk, elvont és egy, mondjuk, realista korszaka. Az iménti idézetek időben nem esnek messze egymástól, tanúsítva, hogy kétfelé húzó hajlamai együtt, egyidejűleg éltek benne.

De mennyire érdekelte hát Babitsot a látvány, mennyire voltak fontosak neki a világ versben hasznosítható részletei? A versbe beleépített látvány, azaz: a látvány teljes, a ráismerés érzetével, mondhatni, egész szervezetünkre ható megjelenítése nélkülözhetetlen, ma úgy tűnik, leghatékonyabb eszköze a lírának. Igaz, mostanában talán kevésbé, mint az irodalmi félmúltban. S némely nemzet, például az angolok lírájában kevésbé, mint nálunk. A magyar költészet, s különösen a huszadik századi költészet nagy aduja a kép. Soroljam-e a képszerű megjelenítés nagy példáit Kosztolányitól, Füsttől, Kassáktól, mondjuk, Pilinszkyig vagy Kormos Istvánig? Hadd említsem csak a leírást, a megjelenítést olyan valószínűtlen magaslatokra emelő, a képei legapróbb részleteiben is olyan foghatóan anyagszerű József Attilát. Vagy Nemes Nagy Ágnest, akinek verseiben „az elvontságnak is teste van”. Babits képei többnyire másféle természetűek. Ritkán ajándékoznak meg a közvetlen szemlélet illúziójával. De vessünk hát egy pillantást a valósághoz való viszonyára! Van egy fiatalkori verse, A VILÁGOSSÁG UDVARA. Verset írni a lichthofról! Milyen szokatlan már maga a vállalkozás is ebben az inkább a nem köznapira, inkább az emelkedett dikcióra hangolt korban. S éppen Babitsnál, aki, bár szívesen elegyít nyersebb, szögletesebb vagy éppen prózai elemeket a versbe, lényege szerint mégis választékos és ünnepélyes, és, különösen ifjúkorában, ünnepi pillanatok ünnepi megnyilatkozásának tekinti a verset. Még 1928-ban is így ír: „Másik közkeletű babonája mai költészetünknek a retorikától való irtózás. Aki azt hiszi, hogy a meleg és eleven szó a mindennapi beszéddel jelent egyet, aki elvileg lemond a dikció emelkedettségéről, az a költészet szárnyait nyírja meg.” Hát ez a tárgy aztán igazán költőietlen, gorombán köznapi. És ha a befejező sorokban van is valami tétova mozdulat, amely, ha egy kicsit erőltetnénk, talán valami mélyebb jelentésre mutatna, nem kétséges, hogy a vers költészete éppen a leírás, a pontos, részletező megjelenítés. A lépcsős tűzfal, a nyirkos alj, „a puszta, sápadt, sima sárga”, „amelyen nem fog semmi napsugár”, „a függőlegesen leszelt tető”, a „négyszög-mélyedésben” „a hosszú, keskeny, apró ablakok, melyeknek barna, szűk keretjei egymás fölé ritkásan sorakoznak”, a fal „zugán” „a tört árnyék” vagy a lichthof homályos kútja, amelynek a napsugár „csak peremén vetett rövid szegélyt napszak szerint, felváltva, más falára”. A vers ezekből az apróságokból él, egy-egy váratlan élességgel elénk villanó formából, keményen meghúzott vonalból, kinagyított felületdarabból. S a tárgyi világ mozdulatlan színfalai közt a meg-megmozduló élet: az „árnyas mélyedést” levizelő „kóbor eb” (érdemes megfigyelni ezt a jellemzően babitsos versszövetet, amellyel, tökélyre fejlesztve, majd a JÓNÁS KÖNYVÉ-ben találkozhatunk: a meglehetősen választékos kóbor eb – s nem kutya! – meglehetősen groteszk hangulati elegye a vidékies usgyé-val s a nem éppen költői művelet szalonképtelen asszociációival) s aztán a házépítés Arany János-ian mozgalmas, kevés szóval is láttató leírása, amely megint csak a JÓNÁS KÖNYVÉ-t idézheti emlékezetünkbe: „…jöttek malterral, kalánnal, téglával és szekérrel: ástak, raktak, fából nagy állványokat eszkábáltak, léces hágókat deszkaemelettel, azon dongott sark, csoszogott papucs, nyikorgott a talyiga kereke; görrent a csigás téglaemelő s párosan hordta piros utasát”. S csak a fukar leírással is milyen sűrű hangulatát teremti meg a nagyvárosi bérházak polgári, kispolgári életének, szinte azt merném mondani: morális nyomorúságának. Mert a lichthof mélyén, a „szurdokalj”-ban gyűlő hulladékok („tojáshéj, váza cserepe, csont, konyharongy, üvegnyak, toll, szemét és újságfoszlány, széttépett levél – ki tudja, kinek az írása rajta?”) csakis egy jóvátehetetlenül sivár lét rekvizitumai lehetnek. S ugyanilyen erős, telített légkört tud létrehozni az EMLÉKSOROK EGY RÉGI PÉCSI USZODÁRA piszkos nyomorúságot és élénk színekkel ragyogó szépséget egymás mellé rendelő, a kétféle anyagot olykor összemosó megjelenítésével. A „füstölgő Mecsek” előterében „roncshíd színjátszó moha s gőz, a gázgyár gőze, némi forró várospor s bűz, a bőrgyár bűze. A vasútról szénszag is, s füttye fájó hangja”, s a hirtelen fénybe emelt tárgyak, a csakis erre a helyre valló nyomok („csupa csupasz ujj s ferde cipő sarka”) foghatóan-zsírosan jelenvaló színtérré állnak össze, és ahogy a nap- és évszakonként változó szereplők megjelennek rajta, már-már az eleven látvány ingerével hat az olvasóra.

Hogy a fiatal Babits mennyire érezte a tárgyi világ puszta leírásában rejlő költői lehetőséget, arra ASZTALFIÓK című „csendélete” is példa lehet. Abban aztán csakugyan semmi más nincs, mint egy hihetőleg gyerekkorában belérögződött kép leltárszerű számbavétele. („Benn ó toll s rágott ócska szár, bélyegzett bélyeg s más szemet, mit kisdiák cserén beszed, skatulya, kártya, gyufaszál, ó kiflicsücs, papírszelet, babaláb dróttal rád mered, s lenhajas porcellánfejet gumi, spagét, rézdrót kuszál.”) Más kérdés, kiben miféle képzetsorokat indíthat meg a tárgyaknak ez a versben semmilyen célszerű irányba nem rendezett halmaza. Az ilyen részletező valóságfestés egyébként nem jellemző Babitsra. De versei olvasása közben nemegyszer érezzük, hogy levegősebb, a látvány elemeit valamilyen rendeltetéssel válogató és rendező képeiben is, ha csak a vers homályosabb zónáiban, csak derengő hátterében is, megbízható tapasztalatok, élmények tömbjei sejlenek. Ha a SZEKSZÁRD 1915 NYARÁN-ban azt olvassuk, hogy „kockásan osztott a határ”, vagy hogy „csapdos a buksi bőregér”, vagy A RÉGI KERT-ben a kisvárosi kerti virágok olyan ismerős nevei után azt, hogy „barna lóher az ágyások körül”, s hogy a „köhögős kút” „szalma közt fázva telelt”, s hogy a tamariszkusz „bőre ráncos és durva, mint a vén emberé, s mégis oly virágos gyengeszép ágakat nyújt az ég felé” vagy azt, hogy „gyerekkoromban a levelekbe szerettem harapni, mint a csikó. Tudtam, keserű ízű az orgona, illatos zamattal leveles a dió”, vagy ugyanebben a versben ezt: „…a régi félszer ott áll az udvaron négy vályogoszlopon, benn mosókemence, mángorló, ócska lom. A vályogról hull a mész…” vagy másutt azt, hogy a „fonnyadó, sárguló ribizkebokor” levelét „görcs húzza össze, mint az öreg ember tenyerét”, vagy az ÉDES AZ OTTHON-ban, mondjuk, ezt a kisvárosi dél atmoszféráját olyan töményen árasztó szakaszt: „Mikor a zsaluk leeresztve, mert félhomály kell, nem üveg, Lord hűs kövön nyelvet eresztve hemperg – és áll a légysüveg; keresztútnál, hol tócsa poccsant máskor, most por füstölg eléd: izzadtan áll meg s levest loccsant az ebédet vivő cseléd”, érezzük, hogy ezek a képek igazi képek, hogy Babits évek múlva is érezhette bennük a látvány feszültségét, melegét, s hogy feszültségüket, melegüket az olvasó is át tudja venni.

De mindaz, amit eddig elmondtam, mégiscsak aránytalan. A részletező, a látványon ennyire megtapadó leírás aránylag ritka Babits lírájában. Képei többnyire csak sejtetik, éppen csak felvillantják a mögöttük messzire terjedő, sokféle anyagot, formát, színt őrző tartományt. A szükség esetén mozgósítható, a vers szólítására megnyilatkozó tapasztalattömeget. Jobbára helyhez kötött metaforikus vagy hasonlatértékük van, csak arra valók, hogy foghatóbbá tegyenek egy más síkon futó leírást, hogy a testetlennek testet adjanak. Így materializálódik a „sima ég” azzal, hogy nincsen „semmi ránca”, vagy az őszi este azzal, hogy „rögös  ege sárga”. A kép (vagy akár csak egy-egy képszerű, testes jelző) olykor csak arra való, hogy az anyagszerűség képzetét vigye a versbe. Olyasmikre gondolok, mint az „üres űr légtengelye”. Ebben a képben nemcsak a tengely, tárgyias képzetkörével, hanem furcsamód az üres jelző is foghatóbbá teszi az űrt. Hasonló hatása van a jelzőnek a THEOSOPHIKUS ÉNEKEK második darabjában: „A lenti durvább semmiségre vánkosul egy óriási isten arca súlyosul…” Vagy emlékezzünk a LEVÉL TOMIBÓL fellegeire, „melyek az ember vállaira szállnak elbírhatatlan vasmadárnak”! Vagyis ezek a képek, jelzők matériát adnak, vázat, húst a vers egy-egy elemének, s nem valamilyen szemlélt valóság darabjai. Valóságos fészkükből kimozdított vagy éppen különféle elemekből összerakott képek.

Hanem az öreg, beteg Babits megint közvetlenebb kapcsolatba kerül a világgal. A „meglódult naptár”, a fogyatkozó idő szorításában hirtelen megnő a látvány értéke. Egyszerre önmagában is fontos lesz minden apróság, a „nagy árnyak” és „apró tüzek” a pázsiton csakúgy, mint a tornác kövén „guggoló” „kitámasztott női esernyő”, a „megtört fű csúcsán lógázó csiga”, amelynek „lassan nyúl ki szarva s az érzékeny világba ágazik”, a mandula „kinyíló keskeny tokja”. Az 1931-ben írt VERS A CSIRKEHÁZ MELLŐL szinte költői, emberi programként fogalmazza meg a kis dolgokon megtapadó figyelmet: „Nézdelhessem, mit az óra ád: pici háznak piros taraját s hogy cikáz fölötte két galamb!”. Ezért kerülnek be a VERSES NAPLÓ-ba a káráló tyúkok, csörgő szarkák, kendericék, kakukkok, rigócskák, ezért világít bennük olyan felfokozott fénnyel egy piros szatyor vagy egy „terraszokról terraszokra” szálló „kék, szélesfodrú, könnyű szoknya”. És ezért kerülhet be a korábban mégiscsak szinte mindig lírai tenorban szóló Babits-versbe egy-egy ilyen sorpár: „Veszem a fűnyírót s a fanyeső ollót; megyek, hol a zsering s vad gaz összetorlott…”. S ez magyarázza a János-szanatóriumban 1933 nyarán írott vers, a GYÜMÖLCSBE HARAPVA olyan érzékletes képeinek, leírásainak édes, nehéz mámorát. Az érzékek, a szomjas, éhes íny hívja elő a gyerekkori, kamaszkori emlékeket, a présházat, amelynek zsindelyteteje, mert mögötte a hegy, „szinte földig ér”, ülni, heverni lehet rajta a „surló lombok közt” „a fügét s mogyorót tépdesve” (s figyeljük csak a kevés szóval is olyan megjelenítő erejű leírást!) „a füge mint a könnyű nők, adta magát, de a mogyoró összenőtt egymással és üngével, csak mókusfogak erőszakának engedett”. Mintha egy forró, kétségtelenül erotikus hevű szerelmi himnuszt olvasnánk, mikor a füge „érdes bőrét”, „sikamlós vérét”, a nyelv alatt „foszladó rostokat”, „csurranó hirtelen ízét” s az elképzelt levél „durva bársonyát” leírja.

Innen van-e hát Babits verseinek testes-érzékies ragyogása? A valóságnak, az anyagnak a verseibe bele-belekerülő, s töredékesen is olyan lázasan izzó elemei, részletei világítják át a verset? Bizonyosan innen is – de mennyi minden egyébtől! Beszélni kellene a Babits-vers másfajta – s koronként változó – matériáiról is. Arról a szecessziós kárpithullámzásról, amely első korszakában egyszerre hat képeinek (többnyire stilizált képeinek), színeinek derengésével-villogásával és olykor diszharmóniával fűszerezett, túlfinomult vagy éppen túlhajtott zenei hangzataival, ritmikai formáival, az ódont, a választékost olykor megkontrázó stiláris elemeivel, s különösen a háborús évektől, talán a HÚSVÉT ELŐTT-től, az indulat, a gondolat, a gyötrődés állandó erős áramingadozását olyan híven leképező, közbeékelt mondatokkal, mondattöredékekkel, sokszoros határozós szerkezetekkel, rendetlen szórendekkel, hézagokkal megtört, kificamított, mégis, kanyarogva, szerteágazva is pontosan a távoli főmondatba futó nagy periódusaival, versei mindig mértanian tiszta szerkezetével, s a szellemnek azzal az ajzott légkörével is, amely, akárhogy is, maga is súlyosan anyagszerű.