Máriának^*

Fagyban csikorgó február, a levegő kristállyá fagyott, áttörhetetlen tömbbe zárja előrehajló alakod. Hogy benned immár semmi sincsen, amihez még közöm lehet, már gyűlölöm, hogy elveszítsem idegenné lett életed. És mert énem, hogy nő szívemben fenyegetővé a magány, őrizd magad, őrizz meg engem, féltékeny dühvel mondanám. Mi lehetnél! A hallgatásod mily párás tájakat takar! Fojtott tüzed magasra lángol, majd önmagába visszahal. Így küszködsz magad, magadért, de a sorsod eldöntötte rég: a rend, a könnyen szerzett béke neked sem lehet már elég. Véredben hordod szenvedésed, nem véd meg tűzhely és család, mikor nem is várnád, elébed ugrik a meghasadt világ. (A teremtő vágy ismeretlen üresség partja közt remeg. Ilyen vagy? Vagy csak én teremtem feleslegemből lényedet? Világot alkot a gyerek önkénye, s benne hisz, s világa léte önfeledt öröme s büntetése is.)