Kígyó^*

1 A kárpit meghasadt. Mint aki tükrös ragyogásba szédül, kín és gyönyör szaggatja, kettős szerelem, ki nem alvó villám. Isten, ki egyszerre húz s taszít, messze égen izzó csodálatos szem, megrontó s bűvölő. Kígyó, ki testét hímbálja sziszegő fényben, egyenes testét a felszín alatti fényben, nem is test már, határ nélküli tánc, delejes körök szüntelen gyűrűzése.   2 Mikor a színek pohara kicsordul, tengermélyi virágok fojtott izzása erősül, héját szétveti telt ragyogás, a madár a szél tornyára száll, a mindenség közepében. Nem mozdulat már, s még nem nyugalom.   3 Így szólok magamhoz: te menekülő, te megvert, megigézett, nem magadé, a fény teste egyre szilárdabb, tétova mozdulatod tovaterjed a víz alatti ragyogásba zárva, a mindenségbe zárva –   4 A napok fényesen suhannak bennem: halak a vízben. A napok feketén zuhannak bennem: kövek a mélyben. Oszlopok közt a csend visszhangos csarnoka tárul. Oszloptól oszlopig riadt vadként menekül a hangom – szabadon – rabul szabadságom félelmes börtönében.   5 (Messze égen izzó csodálatos szem, kígyó, ki testét himbálja sziszegő fényben, egyenes testét a felszín alatti fényben.) Rabul, a nap átlátszó kapuja bezárult.