Gömbként összecsukódik*
| foszló utaink fekete zizegése nem alszunk |
| meg-megrándul a kásás fényben a vad táj |
| ez az a pillanat amikor indul a hörgő |
| mély rengés tarajos gyürüzése |
|
| hallani szüntelenül zúg a távoli szél is |
| szirmát szórja a csend idegen madarak |
| mozdulnak a lassan forgó füstgomolyokban |
| mígnem a föld tépett peremén elenyésznek |
|
| nyirkos kertek alatt fekszünk most |
| fojtó gőzeiben síkos meleg ágyon |
| gömbként összecsukódik a korhadt nádas |
| levegőtlen tere a sűrű eső suhogása |
|
| feltetszik a hajnal kondul a ritka magasság |
| hosszú haját a folyóba füröszti a fűzfa |
| villognak a nap hűvös pengéi kitárul |
| az ég áttetsző csarnoka élesedő kupolája |
|
|
Egybegyűlének*
| Magként az idő rothadó húsában, |
| a fehér csarnokot nem feledjük, a fehér |
| oszlopok sorát, sziszegő tüzeket. |
|
| Mint akit a kígyószemű ég |
| bűvöletébe ejtett, ama rejtett |
|
| Mint aki szabad, mert semmije sincs. |
| Tűz és lélek. Sebesen zúgó szélnek |
| zendülése. Bibliabéli galamb. |
|
| A pásztor éjszaka kiállt a hegytetőre. |
| Egyedül az idő homályos mélyén. |
| Iszonyú tölgyek zúgtak iszonyú szélben, |
| egymaga állt az iszonyú szélben. |
|
| Tüzek égtek körben a hegyeken, |
| mert egybegyűlének mindnyájan |
|
|
Kígyó*
| Mint aki tükrös ragyogásba szédül, |
| kín és gyönyör szaggatja, kettős szerelem, |
|
| Isten, ki egyszerre húz s taszít, |
| messze égen izzó csodálatos szem, |
|
| Kígyó, ki testét hímbálja sziszegő fényben, |
| egyenes testét a felszín alatti fényben, |
| nem is test már, határ nélküli tánc, |
| delejes körök szüntelen gyűrűzése. |
|
|
| Mikor a színek pohara kicsordul, |
| héját szétveti telt ragyogás, |
|
| a madár a szél tornyára száll, |
| Nem mozdulat már, s még nem nyugalom. |
|
|
| Így szólok magamhoz: te menekülő, |
| te megvert, megigézett, nem magadé, |
| a fény teste egyre szilárdabb, |
| tétova mozdulatod tovaterjed |
| a víz alatti ragyogásba zárva, |
|
|
| visszhangos csarnoka tárul. |
| riadt vadként menekül a hangom – |
|
| szabadságom félelmes börtönében. |
|
|
| (Messze égen izzó csodálatos szem, |
| kígyó, ki testét himbálja sziszegő fényben, |
| egyenes testét a felszín alatti fényben.) |
|
| Rabul, a nap átlátszó kapuja bezárult. |
|
|
|
Hallgasd hajnali szélben a hangot*
| Mélyen a felszín alatt a fekete folyók zuhogása |
| fekete folyók sorsunk napjaink tajték-vonulása |
| mikor szemünket lehunyjuk látjuk a lüktető napot |
| szirmát bontja az ég a virradatok s az alkonyatok |
| Lehet hogy ezen a tépett réten szunnyad a jövendő |
| vágyunk verdes a szélben a szélben lobogó kendő |
| eressz el te is eressz el mondd ki a béke igéit |
| sose látott rengeteg erdők időtlen igézete szédít |
| lehet hogy meghalok hallgasd hajnali szélben a hangot |
| nád zizegése víz sziszegése sötét vízalatti harangok |
|
|
Mintha aludnál*
| a forró szelek évszaka ez |
| haragosan zúgnak ilyenkor |
|
| Gyűszűvirágok nyílnak a kertben |
|
| Ragadós nedvet izzad az ág |
| egyszer csak elfogy a lábad alól |
|
| a víz felett villognak illetetlen |
| szárnyuk hegyén a rezzenések |
| gazdag szeszéllyel játszanak |
|
| Itt buja fű tenyészik gólyahír nyit de lenn |
| a zöld alatt rejtett erek sziszegnek szüntelen |
| lépted nyomán a süppedékes földből |
| a víz mohón mindenfelől előtör |
| holnap magasra nő ezen a helyen is a sás |
| a folytonos teremtés egykedvű változás |
|
| ó beljebb már a fordított bozót |
| az égerfák gyökere vízbe lóg |
| és remegő növényzet közt lebeg |
| az arcod a homályos mély felett |
|
| érzed hogy vonz a víz s egyszerre csak a vad |
| hurkos hínárszorítás rád tapad |
| belülről látod mint sugárzik át |
| a gyűrűző rezgésen a világ |
|
| s a vízszintesre ferdült fény alatt |
| köréd gyűlnek a lomha nagy halak |
|
| (nyitott szemmel heversz síkos csigák között |
| szakállas hallgatás nő benned kívüled és lassan megkötöz |
| a víz színén virágszirom hintázik fenn a nap |
| hallod hogy bugyborékol a sűrű lágy iszap) |
|
| az út egyszercsak elfogy lábad alól |
|
| az arcod most homályos mély felett |
| remegő zöld növények közt lebeg |
|
| nem emlékszel és semmit sem feledhetsz |
| körötted egyre fényesebb lesz |
|
| (belülről látod mint sugárzik át |
| a gyűrűző rezgésen a világ |
| virágszirom a víz színén a nap |
| érzed hogy bugyborékol a sűrű lágy iszap) |
|
|
Mint aki torkáig zabált*
| s most öklendezik, émelyeg, |
| úsznak bennem az emberek. |
|
| Fejetlen, lábatlan-kezetlen |
| törzsek, testetlen végtagok. |
| Rágatlan, ronda étkeimmel |
| lassan magam is egy vagyok. |
|
| heges testét vinnyogva rázza. |
| A porban taknyos gyerekek. |
|
| Huhogó kéményen kiszállnak |
| Tevék vonulnak habos égen. |
|
| Szemére húzza szőrcsuháját, |
|
| Vergődik s csúf porontyait |
| szüli a szennyes éjszaka. |
| Vonaglik, tágul, ráng a hús |
| megcsúfolt, undok folyama. |
|
|
Menetgyakorlat*
| A felfordított ladikok közt |
| a bizonytalan test kiterjed, |
| mohó étvággyal rángva szívja |
|
| Mikor az egy ütemre lépők |
| zajától visszhangzik az út már, |
| a házakon pásztázva ugrál. |
|
| Hidak a folyókba szakadnak, |
| A hegytetőn csomókban áll |
|
| Két nyomorék reggeltől estig |
| a ritka szélben imbolyog. |
|
| A szörnynek emberarca van, |
| szándékát: ide-oda hurcol, |
|
|
Máriának*
| Fagyban csikorgó február, a |
| levegő kristállyá fagyott, |
| áttörhetetlen tömbbe zárja |
|
| Hogy benned immár semmi sincsen, |
| már gyűlölöm, hogy elveszítsem |
|
| És mert énem, hogy nő szívemben |
| őrizd magad, őrizz meg engem, |
| féltékeny dühvel mondanám. |
|
| Mi lehetnél! A hallgatásod |
| mily párás tájakat takar! |
| Fojtott tüzed magasra lángol, |
|
| Így küszködsz magad, magadért, de |
| a rend, a könnyen szerzett béke |
| neked sem lehet már elég. |
|
| Véredben hordod szenvedésed, |
| nem véd meg tűzhely és család, |
| mikor nem is várnád, elébed |
|
| (A teremtő vágy ismeretlen |
| üresség partja közt remeg. |
| Ilyen vagy? Vagy csak én teremtem |
|
|
Hitetlenül*
| Bölcs nem vagyok, de az idő |
|
| Mondják, hogy boldogabb lehet, |
| De mondjátok, hát mit tegyek, |
|
| Falánk bendő, okádj ki csak |
|
| Gazdátlanul szabad vagyok, |
|
|
Társtalanul és konokul*
| Ki folyton érzi börtönét, |
| egyre tisztább és szabadabb. |
| Szakadozik a nyár ruhája, |
| egyszerűbb minden mozdulat. |
|
| áttetsző félgömböt borít. |
|
| csak az elvesztett sors lehet. |
|
| S csak a gyengébb érezheti |
| keresd hát fordított hazád. |
|
|
|