Bűntudat^*

Viharok hátán táncolnak szavaim, háborgó tengereken. Hogy szorítsam falak közé a tértelen szédületét? Hogy vessem ki magamból a szakadt mélységeket, hogy a fájdalom őrülete köveknél foghatóbb legyen? Sírjatok mindannyian, takarjátok el szemeiteket, ne lássam a törött virágokat, a bomlást, mely mindenben ott van. Kín és gyönyör lakik mibennünk, vágy és undor, béklyózott repülés. Lángjaink naponta kigyúlnak, naponta több lesz a hamu. Gyökereink a földet átverik, ott a sötétség hullámzása zúg, ereink maró savakba érnek, húsunkba félelem költözik. Ki az, ki lényünket kioldja a formák börtönéből? Ki bontja fel bennünk az átkot, a megkövült igét? Elindulok magamra lelni sápadt színek, hűvös kövek közé, míg alázatom roppant falai alatt porszemmé enyészek. Imádkozzatok értem a csillagokhoz, keresem a rózsaillatú csendet, mert elköltözött a homlokomból a márványoszlopok nyugalma.