Éjjel^*

Nem tudtak még a lassú órák kalapácsai összetörni, nem hajolnak hozzám a fák, némák a lángoló madarak. Egészen bennem él az éj kifájhatatlan szürkesége, szétszórt keserű szavaim senki se szedi fel. Az árnyék hosszan rám zuhan, eltátott számon sűrű csend ül, homlokomról az éjszakát kezem kínlódva tépi. A puszta utcán kóborol valami könnyű, árva árnyék, a hold a barna foltokon sárgán, hidegen elgurul – Reggelre majd a szürke köd hosszú csíkokat húz az utcán, és dermedt számról földre hull a széthasadt kiáltás.