A fáraó^*

A fény megritkult foltjain erezve fut fel az este, tompa szavaim eldobálom, mint a színvesztett köveket. Nézek egy halott madarat, tegnap még meleg volt a tolla, ma hangyák hordják szét húsát, holnapra már csak csont marad. Kószál a szél a kövezetlen utcán, éles port ver a fákra, halkan neszez az ablak elszürkült üvegén. Így heverhet a fáraó, s halott teste megérzi, hogy horzsolja a piramist a sziszegő homok, s míg a roppant csendben az egyhangú nesztől megrémülnek a szobrok, s szájukról a mosoly lekopik, fekszik meredten ezer éve, s éjszakánként az istenek merev, kénsárga arcán kivésnek egy-egy ráncot.