Az elesettek

 

 

 

 

Az elesettek*

Adjuk hát végre meg magunkat,
nem érdemes szaladni.
A gyengéket elfújja a szél,
az erősek még jobban összetörnek.
Heverjünk el az őszi fák közt,
a föld alatt már némák
a nyári bogarak,
tele leszünk mi is az elmúlással.
Megállt a nedv a fákban,
elfojtott lélegzetünk alatt
halljuk a sápadt gombák
pattogó neszét.
Odúkban alusznak a baglyok,
szemeinket a pókok
vastag hálóval teleszőtték,
nincs éjjel már, se nappal-
Feküdjünk csak. A füvek is
visszabújnak a földbe.
Holnap kinyújtott ujjainkon
romolni kezd a hús.
Holnapután zúgó eső jön,
átveri a lomb nélküli fákat,
fehérre mossa majd
elvesztett csontjainkat.

 

 

 

A fáraó*

A fény megritkult foltjain
erezve fut fel az este,
tompa szavaim eldobálom,
mint a színvesztett köveket.
Nézek egy halott madarat,
tegnap még meleg volt a tolla,
ma hangyák hordják szét húsát,
holnapra már csak csont marad.
Kószál a szél a kövezetlen utcán,
éles port ver a fákra,
halkan neszez az ablak
elszürkült üvegén.
Így heverhet a fáraó,
s halott teste megérzi,
hogy horzsolja a piramist
a sziszegő homok,
s míg a roppant csendben
az egyhangú nesztől
megrémülnek a szobrok,
s szájukról a mosoly lekopik,
fekszik meredten ezer éve,
s éjszakánként az istenek
merev, kénsárga arcán
kivésnek egy-egy ráncot.

 

 

 

Éjjel*

Nem tudtak még a lassú órák
kalapácsai összetörni,
nem hajolnak hozzám a fák,
némák a lángoló madarak.
Egészen bennem él az éj
kifájhatatlan szürkesége,
szétszórt keserű szavaim
senki se szedi fel.
Az árnyék hosszan rám zuhan,
eltátott számon sűrű csend ül,
homlokomról az éjszakát
kezem kínlódva tépi.
A puszta utcán kóborol
valami könnyű, árva árnyék,
a hold a barna foltokon
sárgán, hidegen elgurul –
Reggelre majd a szürke köd
hosszú csíkokat húz az utcán,
és dermedt számról földre hull
a széthasadt kiáltás.

 

 

 

Bűntudat*

Viharok hátán táncolnak szavaim,
háborgó tengereken.
Hogy szorítsam falak közé
a tértelen szédületét?
Hogy vessem ki magamból
a szakadt mélységeket,
hogy a fájdalom őrülete
köveknél foghatóbb legyen?
Sírjatok mindannyian,
takarjátok el szemeiteket,
ne lássam a törött virágokat,
a bomlást, mely mindenben ott van.
Kín és gyönyör lakik mibennünk,
vágy és undor, béklyózott repülés.
Lángjaink naponta kigyúlnak,
naponta több lesz a hamu.
Gyökereink a földet átverik,
ott a sötétség hullámzása zúg,
ereink maró savakba érnek,
húsunkba félelem költözik.
Ki az, ki lényünket kioldja
a formák börtönéből?
Ki bontja fel bennünk az átkot,
a megkövült igét?
Elindulok magamra lelni
sápadt színek, hűvös kövek közé,
míg alázatom roppant falai alatt
porszemmé enyészek.
Imádkozzatok értem a csillagokhoz,
keresem a rózsaillatú csendet,
mert elköltözött a homlokomból
a márványoszlopok nyugalma.

 

 

 

Jóság*

Egyszerűen és átlátszóan
lebegünk a világ dolgai fölött,
mint a súlytalan madarak,
mint a levegő, mint a semmi.
Nem akarunk semmit, de éjszaka
vágyaink lila lánggal égnek,
s reggelre megszületnek bennünk
a föld, a nap és az állatok.
Mi vagyunk a föld, a nap és az állatok,
a lassú folyók és a messze
hegyek hullámzó éneke,
határtalan alázat.
A földért és a fákért és az égért,
az állatokért és az emberekért vagyunk,
a kemény falakon áthatolnak
remegő sugaraink.
Megértésünkben felolvadnak a kövek,
az utak összefutnak,
szemeinkből a földre
a jóság szüntelen zuhogása árad.
Érezzük ereink lüktetését,
időtlenek, határtalanok vagyunk,
s magunkba oldjuk
az újuló és porladó világot.

 

 

 

Lélegzik a homály*

A dolgok héja véknyabb a papírnál,
a lényeg burka fény és sűrű szín,
mint a nyugvó vizek,
a külső világ teljes és sima.
De este meghasadnak a házak,
minden levetkezik,
széthajolnak a kemény vonalak,
s a megnyílt titok mélyebb a titoknál.
Belénk futnak a folyók,
tágabbak vagyunk a tavaknál,
a földre fekszünk, és a csendben
halljuk a magvak pattanását.
Nagy tüzeket raknánk, de nincs erőnk,
foltok mozdulnak a bozótban,
bőrünkön sárgán lobog
a félelem –
Sötét hullámokon lebeg a világ,
fel, le, fel, le, fel, le,
a fák hajlongásaiban
mozdul a rejtett élet –
Fekete ködökben forognak
szemünk előtt a csillagok,
s a nagy állatok egyhangú
lélegzetében halljuk a homályt.

 

 

 

Őserdő*

 

1

Csendesen inog a táj a kék vizekben,
mozdulatlanul lüktet a világ.
Gyűretlen bőre alatt felemeli fejét a bogár,
ilyenkor elejtjük a nagy husángokat,
s iszonyodva a bozótba nézünk.
 

2

Nem félünk az erős állatoktól
és szomszédaink hegyes fegyvereitől,
de a nagy tavaktól meg a hallgatag
vastag derekú fáktól félünk,
mert bennük lakik a vihar.
 

3

Mikor kialusznak a nagy tüzek,
a kék hegyek barlangjáról álmodunk.
Apánk járt arra, s fürge nyilat hagyott
az elefántban, aki a bejáratot őrzi.
 

4

A zsiráfok pettyességét nagyon szeretem,
odaadnám érte piros tollamat,
a zebrák csíkjait is szeretem,
meg a nagy majmok sárga fogait,
de azért legjobban magamat szeretem,
mert színes köveket gyűjtök a parton.
 

5

A zöld kőből, amit a folyó fenekén találtam,
bogarat faragok neked,
mert szépek a fényes zöld bogarak,
mikor a fehér virágok alatt pihennek a napban,
s együtt örülünk az állatokkal.
 

6

Reggel kimegyek a rétre,
tenyerembe gyűjtöm a harmatot,
hosszú szálra fűzöm, mint a gyöngyöt,
nyakadba akasztom, szép legyél,
sokáig őrizzen meg téged,
s vele együtt szívjon fel a nap,
akihez naponta énekelünk.
 

7

Színes tollak alatt őrzöm az oroszlán szívét,
mert nagyon erős állat ő.
A gyors folyókat biztosan járja csónakom,
a sziklák visszabuknak a mélybe,
a nagy hüllők is félrehúzódnak előlem,
csak szemük izzik hidegen, mint gonosz tüzek,
de összezárják páncélos szájukat.
 

8

Kibontott hajjal ülnek az asszonyok a fűben,
azért hajladozik arra a madarak éneke.
Szép telt napok gurulnak el a fák felett,
a fény kibuggyan, mint az érett gyümölcs leve,
mindenki él –

 

 

 

Lomha halakra*

Néha a bókoló virágok
végső egyszerűsége érint,
gyümölcsöktől elszakad
a sárga illat,
bogarak zümmögése ragyog
a fénnyel csorduló levegőben.
A folyó partján megállunk,
a lomha halakra gondolunk,
ahogy a zöldsugarú mélység
soksíkú ragyogása alján
villogva járnak –
s leborulunk a nap előtt.

 

 

 

Nyugalmas éjszaka*

Lomha bivalyok szeméből előballag az éjszaka,
a föld ezüst folyókat fon fekete hajába,
bolyhos lepkék pihennek homlokunkon,
tele jázminok alatt szunnyadunk.
Barna kenyeret ettem az este
és parázson sült halat.
Békesség néktek.
Mozdulatlanul hömpölyög a nagy folyó,
a fák meghajolnak egy kicsit a csillagok súlya alatt,
a tücsökzene átlátszó oszlopokat rak az ég alá.
Halkan evezz, ne verd fel az alvó vadkacsákat,
emlékezz barna kenyerünkre.
Elpihenünk mi is a fáradt madarakkal,
nyugalmas lugast fontam menedékül,
meghallgattam az éj hangtalan csobogását,
a pelyhek súlytalan lebegését,
a nehéz köveket,
s megtaláltam az utat is.

 

 

 

Révület*

Zöld fényben úsznak alant ragyogó tájaink
ó mulandóság izzó tükrök hétszínű
villogásai közt egyre testtelenebb
vágyak suhognak szállnak alá a mélybe
az a fojtott zene is ott parázslik
a bársonyéj táruló fényessége alján
buzogj buzogj a rózsakelyhű forrás
hajdani arcunk őrizője
oszlopok árnya övezi tiszta homlokunkat
sötét gyönyörbe hajló fájdalom
remeg az elfelejtett partokon
ingó füzesek úttalan útjain
valaki jön felnyitja álmos szemeinket
kitárulnak az érckapuk zengő szárnyai
s mi önfeledten nézzük arcunk szétfutó
lebegését a szélben bomló felhők szirmain

 

 

 

Emlékeink*

Levelek lebegése, virágok lélegzete,
elvesző nyomok a hóban.
Sárgák, mint a kialvó csillagok,
kékek, mint a halottak éneke.
Messze hegyek, kövek és madarak,
bokrok és fák és tavalyi füvek,
nyissátok meg az utakat
zajtalan lépteinknek.
Vadlibák elhaló énekében
megszületnek egykori napjaink.
Elindulunk a ködös utakon
az elvesző liláskék ég felé.
A nádasok egyhangú zúgásában
hallgatjuk halott szavainkat.
Érett, fanyar gyümölcsöket eszünk,
és bolyongunk a tegnapi réteken.
Heverünk a kökénybokrok alatt,
a partok zajtalanul hullatják göröngyeiket,
homlokunkban kilombosodnak a fák,
fellegek futása az életünk.
A patakokban és a hegyi kövekben,
a fákban és rögökben
és a súlytalan madarak
lebegésében élünk.
Kinyújtjuk átlátszó kezünket,
ujjainkra pillangók szállnak,
eloldott életünket
tengerek hullámzása hordja.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]