Az elesettek*
| Adjuk hát végre meg magunkat, |
| A gyengéket elfújja a szél, |
| az erősek még jobban összetörnek. |
|
| Heverjünk el az őszi fák közt, |
| tele leszünk mi is az elmúlással. |
|
| elfojtott lélegzetünk alatt |
|
| Odúkban alusznak a baglyok, |
| vastag hálóval teleszőtték, |
| nincs éjjel már, se nappal- |
|
| Feküdjünk csak. A füvek is |
| Holnap kinyújtott ujjainkon |
|
| átveri a lomb nélküli fákat, |
|
|
A fáraó*
| A fény megritkult foltjain |
| mint a színvesztett köveket. |
|
| Nézek egy halott madarat, |
| tegnap még meleg volt a tolla, |
| ma hangyák hordják szét húsát, |
| holnapra már csak csont marad. |
|
| Kószál a szél a kövezetlen utcán, |
|
| hogy horzsolja a piramist |
|
| s szájukról a mosoly lekopik, |
|
| fekszik meredten ezer éve, |
| s éjszakánként az istenek |
|
|
Éjjel*
| Nem tudtak még a lassú órák |
| nem hajolnak hozzám a fák, |
|
| kifájhatatlan szürkesége, |
|
| Az árnyék hosszan rám zuhan, |
| eltátott számon sűrű csend ül, |
|
| valami könnyű, árva árnyék, |
| sárgán, hidegen elgurul – |
|
| Reggelre majd a szürke köd |
| hosszú csíkokat húz az utcán, |
| és dermedt számról földre hull |
|
|
Bűntudat*
| Viharok hátán táncolnak szavaim, |
| Hogy szorítsam falak közé |
|
| köveknél foghatóbb legyen? |
|
| takarjátok el szemeiteket, |
| ne lássam a törött virágokat, |
| a bomlást, mely mindenben ott van. |
|
| Kín és gyönyör lakik mibennünk, |
| vágy és undor, béklyózott repülés. |
| Lángjaink naponta kigyúlnak, |
| naponta több lesz a hamu. |
|
| Gyökereink a földet átverik, |
| ott a sötétség hullámzása zúg, |
| ereink maró savakba érnek, |
| húsunkba félelem költözik. |
|
| Ki az, ki lényünket kioldja |
| Ki bontja fel bennünk az átkot, |
|
| sápadt színek, hűvös kövek közé, |
| míg alázatom roppant falai alatt |
|
| Imádkozzatok értem a csillagokhoz, |
| keresem a rózsaillatú csendet, |
| mert elköltözött a homlokomból |
| a márványoszlopok nyugalma. |
|
|
Jóság*
| lebegünk a világ dolgai fölött, |
| mint a súlytalan madarak, |
| mint a levegő, mint a semmi. |
|
| Nem akarunk semmit, de éjszaka |
| vágyaink lila lánggal égnek, |
| s reggelre megszületnek bennünk |
| a föld, a nap és az állatok. |
|
| Mi vagyunk a föld, a nap és az állatok, |
| a lassú folyók és a messze |
|
| A földért és a fákért és az égért, |
| az állatokért és az emberekért vagyunk, |
| a kemény falakon áthatolnak |
|
| Megértésünkben felolvadnak a kövek, |
| a jóság szüntelen zuhogása árad. |
|
| Érezzük ereink lüktetését, |
| időtlenek, határtalanok vagyunk, |
| az újuló és porladó világot. |
|
|
Lélegzik a homály*
| A dolgok héja véknyabb a papírnál, |
| a lényeg burka fény és sűrű szín, |
| a külső világ teljes és sima. |
|
| De este meghasadnak a házak, |
| széthajolnak a kemény vonalak, |
| s a megnyílt titok mélyebb a titoknál. |
|
| tágabbak vagyunk a tavaknál, |
| a földre fekszünk, és a csendben |
| halljuk a magvak pattanását. |
|
| Nagy tüzeket raknánk, de nincs erőnk, |
| foltok mozdulnak a bozótban, |
|
| Sötét hullámokon lebeg a világ, |
| fel, le, fel, le, fel, le, |
|
| szemünk előtt a csillagok, |
| s a nagy állatok egyhangú |
| lélegzetében halljuk a homályt. |
|
|
Őserdő*
| Csendesen inog a táj a kék vizekben, |
| mozdulatlanul lüktet a világ. |
| Gyűretlen bőre alatt felemeli fejét a bogár, |
| ilyenkor elejtjük a nagy husángokat, |
| s iszonyodva a bozótba nézünk. |
| Nem félünk az erős állatoktól |
| és szomszédaink hegyes fegyvereitől, |
| de a nagy tavaktól meg a hallgatag |
| vastag derekú fáktól félünk, |
| mert bennük lakik a vihar. |
|
| Mikor kialusznak a nagy tüzek, |
| a kék hegyek barlangjáról álmodunk. |
| Apánk járt arra, s fürge nyilat hagyott |
| az elefántban, aki a bejáratot őrzi. |
|
| A zsiráfok pettyességét nagyon szeretem, |
| odaadnám érte piros tollamat, |
| a zebrák csíkjait is szeretem, |
| meg a nagy majmok sárga fogait, |
| de azért legjobban magamat szeretem, |
| mert színes köveket gyűjtök a parton. |
|
| A zöld kőből, amit a folyó fenekén találtam, |
| mert szépek a fényes zöld bogarak, |
| mikor a fehér virágok alatt pihennek a napban, |
| s együtt örülünk az állatokkal. |
|
| tenyerembe gyűjtöm a harmatot, |
| hosszú szálra fűzöm, mint a gyöngyöt, |
| nyakadba akasztom, szép legyél, |
| sokáig őrizzen meg téged, |
| s vele együtt szívjon fel a nap, |
| akihez naponta énekelünk. |
|
| Színes tollak alatt őrzöm az oroszlán szívét, |
| mert nagyon erős állat ő. |
| A gyors folyókat biztosan járja csónakom, |
| a sziklák visszabuknak a mélybe, |
| a nagy hüllők is félrehúzódnak előlem, |
| csak szemük izzik hidegen, mint gonosz tüzek, |
| de összezárják páncélos szájukat. |
|
| Kibontott hajjal ülnek az asszonyok a fűben, |
| azért hajladozik arra a madarak éneke. |
| Szép telt napok gurulnak el a fák felett, |
| a fény kibuggyan, mint az érett gyümölcs leve, |
|
|
Lomha halakra*
| végső egyszerűsége érint, |
| a fénnyel csorduló levegőben. |
|
| A folyó partján megállunk, |
| a lomha halakra gondolunk, |
| ahogy a zöldsugarú mélység |
| s leborulunk a nap előtt. |
|
|
Nyugalmas éjszaka*
| Lomha bivalyok szeméből előballag az éjszaka, |
| a föld ezüst folyókat fon fekete hajába, |
| bolyhos lepkék pihennek homlokunkon, |
| tele jázminok alatt szunnyadunk. |
|
| Barna kenyeret ettem az este |
|
| Mozdulatlanul hömpölyög a nagy folyó, |
| a fák meghajolnak egy kicsit a csillagok súlya alatt, |
| a tücsökzene átlátszó oszlopokat rak az ég alá. |
|
| Halkan evezz, ne verd fel az alvó vadkacsákat, |
| emlékezz barna kenyerünkre. |
|
| Elpihenünk mi is a fáradt madarakkal, |
| nyugalmas lugast fontam menedékül, |
| meghallgattam az éj hangtalan csobogását, |
| a pelyhek súlytalan lebegését, |
| s megtaláltam az utat is. |
|
|
Révület*
| Zöld fényben úsznak alant ragyogó tájaink |
| ó mulandóság izzó tükrök hétszínű |
| villogásai közt egyre testtelenebb |
| vágyak suhognak szállnak alá a mélybe |
|
| az a fojtott zene is ott parázslik |
| a bársonyéj táruló fényessége alján |
| buzogj buzogj a rózsakelyhű forrás |
|
| oszlopok árnya övezi tiszta homlokunkat |
| sötét gyönyörbe hajló fájdalom |
| remeg az elfelejtett partokon |
| ingó füzesek úttalan útjain |
|
| valaki jön felnyitja álmos szemeinket |
| kitárulnak az érckapuk zengő szárnyai |
| s mi önfeledten nézzük arcunk szétfutó |
| lebegését a szélben bomló felhők szirmain |
|
|
Emlékeink*
| Levelek lebegése, virágok lélegzete, |
| Sárgák, mint a kialvó csillagok, |
| kékek, mint a halottak éneke. |
|
| Messze hegyek, kövek és madarak, |
| bokrok és fák és tavalyi füvek, |
|
| megszületnek egykori napjaink. |
| Elindulunk a ködös utakon |
| az elvesző liláskék ég felé. |
|
| A nádasok egyhangú zúgásában |
| hallgatjuk halott szavainkat. |
| Érett, fanyar gyümölcsöket eszünk, |
| és bolyongunk a tegnapi réteken. |
|
| Heverünk a kökénybokrok alatt, |
| a partok zajtalanul hullatják göröngyeiket, |
| homlokunkban kilombosodnak a fák, |
| fellegek futása az életünk. |
|
| A patakokban és a hegyi kövekben, |
|
| Kinyújtjuk átlátszó kezünket, |
| ujjainkra pillangók szállnak, |
| tengerek hullámzása hordja. |
|
|
A víz a víz*
| a szélben áll két keze röpköd |
|
| a lepkék megpihennek arcán |
| mert immár végképp egy velük |
| erdők vizek vele dalolják |
|
| partjára száll egy nagy madár |
| két szárnya közt tarkán lobog |
|
| nyírfák húrjain zeng tovább |
|
|
Félelmes napok*
| Bozontos csend és félelmes napok. |
| Rózsára, tóra, darazsakra, |
| álmodban fenyvesekre révedsz, |
| sűrű lánggal égnek az árnyak, |
|
| Virágok arcukat eltakarják. |
| Szikrák pattannak hűvös égen. |
| Lélegzetvisszafojtva hallgatózunk. |
|
| Este Isten zajtalanul bolyong. |
| Dombok háta vérben tündököl. |
| Megindulnak a rozsdaszín hegyek, |
| és fák szívében tűzzel felparázslik |
| az irgalmatlan fény, a kínzó mély gyönyör. |
|
|
Sötéten, fényben, gyors esőben*
| Itt laknak ők. Sárban, homokban. |
| A lakott föld határa itt van. |
| Fagyos göröngyök dübörögnek |
| félig felejtett szavaikban. |
|
| Gyermekeiket szél cibálja. |
| Testvéreik nyugton hevernek. |
| Fehér csontjukból hűlt porukból |
| erős, nagy ágú fát nevelnek. |
|
| Vágyaik régen elfeküdtek, |
| mozdulatlan, penészfehéren. |
| úsznak a lassú sodrú mélyben. |
|
| Ha egyszer-egyszer virradatkor |
| a nap halott arcukba lobban, |
| a karjukat az égre tárják, |
| és állnak elragadtatottan. |
|
| Csontos kezük csak néha moccan. |
| Tüzek lobognak. Lucskos ősz jön. |
| Sötéten, fényben, gyors esőben |
| feküsznek elszéledt mezőkön. |
|
|
A megváltottak*
| A madarak kezükre szállnak. |
| Napos patakra járnak inni. |
| Gyér szavaikban csend lakik. |
|
| Beszélgetnek a fellegekkel. |
| Értik a csillagok szavát. |
| Lábuk előtt gyíkok pihennek. |
|
| Mint akik mindent elvégeztek, |
| Már semmi dolguk a világgal. |
| Járnak nagy, néma fák alatt. |
|
| Az arcuk kénsárgán világít. |
| Tekintetük hegyek nyugalma. |
| És meghallják, ha szól az Úr. |
|
| tárják, mikor felkél a nap. |
| Szívük merő egy nyugtalanság, |
| s pogány igéket mondanak. |
|
|
Fényben viharban pengeélen*
| Lányok lányok hajnali szélben |
|
| micsoda erő kapcsol össze |
| Hagy bírhatnám ki színtelen |
|
| fényben viharban pengeélen |
| villog a roppant tisztaság |
|
|
Ragyog a föld*
| a mezők meleg szíve dobban. |
| Lehet, hogy így akarja Isten, |
| és minden úgy van jól, ahogy van. |
|
| Szűk ösvények bozótba futnak. |
| Mandulák közt fürdik a fény |
| színén a tarka lángra gyúlt nap. |
|
| a völgy borzongó vágyainknak. |
| hegyeink hullámzása ringat. |
|
| már elborult az ég feletted. |
| Szemedre bolyhos csillagok, |
| sötét, foszló szirmok peregnek. |
|
|
Áhítat*
| Hűs víz csobog. A templom |
|
| Felleg jön, fehér, mint a gyolcs, |
|
| énekelnek a hegyek és a fák, |
| galamb száll, lélek madara. |
|
| Szemünk virág, szeretetünk |
|
|
Dél*
| Delente súlyos nap ragyog. |
| Haragoszölden gömbölyödnek |
|
| Szárnyát rezzenti a darázs. |
| Gyanta csorog az ághegyen. |
| Mozdul, helyet keres az alma, |
| hogy szebb legyen, hogy jobb legyen. |
|
| fehér kotlónk az udvaron. |
| Pincehűs kutak csobogását, |
| szekerek zaját hallgatom. |
|
| Így fürdik bennem szüntelen |
| mint folyóban a parti fák. |
|
|
Láng gyűl*
| Láng gyűl gesztenyefák angyalzöld lombja mélyén |
| ragyogás lüktető napok sűrűsödnek isten |
| tűzbe mártja izzó szivárványtarka szárnyát |
| felettünk áll világos levegőben átlátszó sasmadár |
| kardként éles fénnyel hadakozik szikrás |
| pengéket villant a gyémánt ég boltozatán |
| rabul heverünk fegyverei éles forgatagában |
| láthatatlan szálak kötözik remegő szárnyainkat |
| álomban hallod ritka csendben pattognak |
| kertjeink zöld sodrában habosan úsznak a bokrok |
| csend ezüst páncélban őrködik a völgyek előtt |
| hegyi patakban sziromhullásban szerelemben |
| lányok sziklák érdes tenyerén hajladozó |
| ének igézetes forrás hangjára figyelnek |
| fehér szavakat mondogatnak szüntelenül |
| kerteknek kardnak átlátszó sasmadárnak |
|
Gömbként összecsukódik*
| foszló utaink fekete zizegése nem alszunk |
| meg-megrándul a kásás fényben a vad táj |
| ez az a pillanat amikor indul a hörgő |
| mély rengés tarajos gyürüzése |
|
| hallani szüntelenül zúg a távoli szél is |
| szirmát szórja a csend idegen madarak |
| mozdulnak a lassan forgó füstgomolyokban |
| mígnem a föld tépett peremén elenyésznek |
|
| nyirkos kertek alatt fekszünk most |
| fojtó gőzeiben síkos meleg ágyon |
| gömbként összecsukódik a korhadt nádas |
| levegőtlen tere a sűrű eső suhogása |
|
| feltetszik a hajnal kondul a ritka magasság |
| hosszú haját a folyóba füröszti a fűzfa |
| villognak a nap hűvös pengéi kitárul |
| az ég áttetsző csarnoka élesedő kupolája |
|
|
Egybegyűlének*
| Magként az idő rothadó húsában, |
| a fehér csarnokot nem feledjük, a fehér |
| oszlopok sorát, sziszegő tüzeket. |
|
| Mint akit a kígyószemű ég |
| bűvöletébe ejtett, ama rejtett |
|
| Mint aki szabad, mert semmije sincs. |
| Tűz és lélek. Sebesen zúgó szélnek |
| zendülése. Bibliabéli galamb. |
|
| A pásztor éjszaka kiállt a hegytetőre. |
| Egyedül az idő homályos mélyén. |
| Iszonyú tölgyek zúgtak iszonyú szélben, |
| egymaga állt az iszonyú szélben. |
|
| Tüzek égtek körben a hegyeken, |
| mert egybegyűlének mindnyájan |
|
|
Kígyó*
| Mint aki tükrös ragyogásba szédül, |
| kín és gyönyör szaggatja, kettős szerelem, |
|
| Isten, ki egyszerre húz s taszít, |
| messze égen izzó csodálatos szem, |
|
| Kígyó, ki testét hímbálja sziszegő fényben, |
| egyenes testét a felszín alatti fényben, |
| nem is test már, határ nélküli tánc, |
| delejes körök szüntelen gyűrűzése. |
|
|
| Mikor a színek pohara kicsordul, |
| héját szétveti telt ragyogás, |
|
| a madár a szél tornyára száll, |
| Nem mozdulat már, s még nem nyugalom. |
|
|
| Így szólok magamhoz: te menekülő, |
| te megvert, megigézett, nem magadé, |
| a fény teste egyre szilárdabb, |
| tétova mozdulatod tovaterjed |
| a víz alatti ragyogásba zárva, |
|
|
| visszhangos csarnoka tárul. |
| riadt vadként menekül a hangom – |
|
| szabadságom félelmes börtönében. |
|
|
| (Messze égen izzó csodálatos szem, |
| kígyó, ki testét himbálja sziszegő fényben, |
| egyenes testét a felszín alatti fényben.) |
|
| Rabul, a nap átlátszó kapuja bezárult. |
|
|
|
Hallgasd hajnali szélben a hangot*
| Mélyen a felszín alatt a fekete folyók zuhogása |
| fekete folyók sorsunk napjaink tajték-vonulása |
| mikor szemünket lehunyjuk látjuk a lüktető napot |
| szirmát bontja az ég a virradatok s az alkonyatok |
| Lehet hogy ezen a tépett réten szunnyad a jövendő |
| vágyunk verdes a szélben a szélben lobogó kendő |
| eressz el te is eressz el mondd ki a béke igéit |
| sose látott rengeteg erdők időtlen igézete szédít |
| lehet hogy meghalok hallgasd hajnali szélben a hangot |
| nád zizegése víz sziszegése sötét vízalatti harangok |
|
|
Mintha aludnál*
| a forró szelek évszaka ez |
| haragosan zúgnak ilyenkor |
|
| Gyűszűvirágok nyílnak a kertben |
|
| Ragadós nedvet izzad az ág |
| egyszer csak elfogy a lábad alól |
|
| a víz felett villognak illetetlen |
| szárnyuk hegyén a rezzenések |
| gazdag szeszéllyel játszanak |
|
| Itt buja fű tenyészik gólyahír nyit de lenn |
| a zöld alatt rejtett erek sziszegnek szüntelen |
| lépted nyomán a süppedékes földből |
| a víz mohón mindenfelől előtör |
| holnap magasra nő ezen a helyen is a sás |
| a folytonos teremtés egykedvű változás |
|
| ó beljebb már a fordított bozót |
| az égerfák gyökere vízbe lóg |
| és remegő növényzet közt lebeg |
| az arcod a homályos mély felett |
|
| érzed hogy vonz a víz s egyszerre csak a vad |
| hurkos hínárszorítás rád tapad |
| belülről látod mint sugárzik át |
| a gyűrűző rezgésen a világ |
|
| s a vízszintesre ferdült fény alatt |
| köréd gyűlnek a lomha nagy halak |
|
| (nyitott szemmel heversz síkos csigák között |
| szakállas hallgatás nő benned kívüled és lassan megkötöz |
| a víz színén virágszirom hintázik fenn a nap |
| hallod hogy bugyborékol a sűrű lágy iszap) |
|
| az út egyszercsak elfogy lábad alól |
|
| az arcod most homályos mély felett |
| remegő zöld növények közt lebeg |
|
| nem emlékszel és semmit sem feledhetsz |
| körötted egyre fényesebb lesz |
|
| (belülről látod mint sugárzik át |
| a gyűrűző rezgésen a világ |
| virágszirom a víz színén a nap |
| érzed hogy bugyborékol a sűrű lágy iszap) |
|
|
Mint aki torkáig zabált*
| s most öklendezik, émelyeg, |
| úsznak bennem az emberek. |
|
| Fejetlen, lábatlan-kezetlen |
| törzsek, testetlen végtagok. |
| Rágatlan, ronda étkeimmel |
| lassan magam is egy vagyok. |
|
| heges testét vinnyogva rázza. |
| A porban taknyos gyerekek. |
|
| Huhogó kéményen kiszállnak |
| Tevék vonulnak habos égen. |
|
| Szemére húzza szőrcsuháját, |
|
| Vergődik s csúf porontyait |
| szüli a szennyes éjszaka. |
| Vonaglik, tágul, ráng a hús |
| megcsúfolt, undok folyama. |
|
|
Menetgyakorlat*
| A felfordított ladikok közt |
| a bizonytalan test kiterjed, |
| mohó étvággyal rángva szívja |
|
| Mikor az egy ütemre lépők |
| zajától visszhangzik az út már, |
| a házakon pásztázva ugrál. |
|
| Hidak a folyókba szakadnak, |
| A hegytetőn csomókban áll |
|
| Két nyomorék reggeltől estig |
| a ritka szélben imbolyog. |
|
| A szörnynek emberarca van, |
| szándékát: ide-oda hurcol, |
|
|
Máriának*
| Fagyban csikorgó február, a |
| levegő kristállyá fagyott, |
| áttörhetetlen tömbbe zárja |
|
| Hogy benned immár semmi sincsen, |
| már gyűlölöm, hogy elveszítsem |
|
| És mert énem, hogy nő szívemben |
| őrizd magad, őrizz meg engem, |
| féltékeny dühvel mondanám. |
|
| Mi lehetnél! A hallgatásod |
| mily párás tájakat takar! |
| Fojtott tüzed magasra lángol, |
|
| Így küszködsz magad, magadért, de |
| a rend, a könnyen szerzett béke |
| neked sem lehet már elég. |
|
| Véredben hordod szenvedésed, |
| nem véd meg tűzhely és család, |
| mikor nem is várnád, elébed |
|
| (A teremtő vágy ismeretlen |
| üresség partja közt remeg. |
| Ilyen vagy? Vagy csak én teremtem |
|
|
Hitetlenül*
| Bölcs nem vagyok, de az idő |
|
| Mondják, hogy boldogabb lehet, |
| De mondjátok, hát mit tegyek, |
|
| Falánk bendő, okádj ki csak |
|
| Gazdátlanul szabad vagyok, |
|
|
Társtalanul és konokul*
| Ki folyton érzi börtönét, |
| egyre tisztább és szabadabb. |
| Szakadozik a nyár ruhája, |
| egyszerűbb minden mozdulat. |
|
| áttetsző félgömböt borít. |
|
| csak az elvesztett sors lehet. |
|
| S csak a gyengébb érezheti |
| keresd hát fordított hazád. |
|
|
|