Sötéten, fényben

1946–1950

 

 

 

 

Az elesettek

 

 

 

 

Az elesettek*

Adjuk hát végre meg magunkat,
nem érdemes szaladni.
A gyengéket elfújja a szél,
az erősek még jobban összetörnek.
Heverjünk el az őszi fák közt,
a föld alatt már némák
a nyári bogarak,
tele leszünk mi is az elmúlással.
Megállt a nedv a fákban,
elfojtott lélegzetünk alatt
halljuk a sápadt gombák
pattogó neszét.
Odúkban alusznak a baglyok,
szemeinket a pókok
vastag hálóval teleszőtték,
nincs éjjel már, se nappal-
Feküdjünk csak. A füvek is
visszabújnak a földbe.
Holnap kinyújtott ujjainkon
romolni kezd a hús.
Holnapután zúgó eső jön,
átveri a lomb nélküli fákat,
fehérre mossa majd
elvesztett csontjainkat.

 

 

 

A fáraó*

A fény megritkult foltjain
erezve fut fel az este,
tompa szavaim eldobálom,
mint a színvesztett köveket.
Nézek egy halott madarat,
tegnap még meleg volt a tolla,
ma hangyák hordják szét húsát,
holnapra már csak csont marad.
Kószál a szél a kövezetlen utcán,
éles port ver a fákra,
halkan neszez az ablak
elszürkült üvegén.
Így heverhet a fáraó,
s halott teste megérzi,
hogy horzsolja a piramist
a sziszegő homok,
s míg a roppant csendben
az egyhangú nesztől
megrémülnek a szobrok,
s szájukról a mosoly lekopik,
fekszik meredten ezer éve,
s éjszakánként az istenek
merev, kénsárga arcán
kivésnek egy-egy ráncot.

 

 

 

Éjjel*

Nem tudtak még a lassú órák
kalapácsai összetörni,
nem hajolnak hozzám a fák,
némák a lángoló madarak.
Egészen bennem él az éj
kifájhatatlan szürkesége,
szétszórt keserű szavaim
senki se szedi fel.
Az árnyék hosszan rám zuhan,
eltátott számon sűrű csend ül,
homlokomról az éjszakát
kezem kínlódva tépi.
A puszta utcán kóborol
valami könnyű, árva árnyék,
a hold a barna foltokon
sárgán, hidegen elgurul –
Reggelre majd a szürke köd
hosszú csíkokat húz az utcán,
és dermedt számról földre hull
a széthasadt kiáltás.

 

 

 

Bűntudat*

Viharok hátán táncolnak szavaim,
háborgó tengereken.
Hogy szorítsam falak közé
a tértelen szédületét?
Hogy vessem ki magamból
a szakadt mélységeket,
hogy a fájdalom őrülete
köveknél foghatóbb legyen?
Sírjatok mindannyian,
takarjátok el szemeiteket,
ne lássam a törött virágokat,
a bomlást, mely mindenben ott van.
Kín és gyönyör lakik mibennünk,
vágy és undor, béklyózott repülés.
Lángjaink naponta kigyúlnak,
naponta több lesz a hamu.
Gyökereink a földet átverik,
ott a sötétség hullámzása zúg,
ereink maró savakba érnek,
húsunkba félelem költözik.
Ki az, ki lényünket kioldja
a formák börtönéből?
Ki bontja fel bennünk az átkot,
a megkövült igét?
Elindulok magamra lelni
sápadt színek, hűvös kövek közé,
míg alázatom roppant falai alatt
porszemmé enyészek.
Imádkozzatok értem a csillagokhoz,
keresem a rózsaillatú csendet,
mert elköltözött a homlokomból
a márványoszlopok nyugalma.

 

 

 

Jóság*

Egyszerűen és átlátszóan
lebegünk a világ dolgai fölött,
mint a súlytalan madarak,
mint a levegő, mint a semmi.
Nem akarunk semmit, de éjszaka
vágyaink lila lánggal égnek,
s reggelre megszületnek bennünk
a föld, a nap és az állatok.
Mi vagyunk a föld, a nap és az állatok,
a lassú folyók és a messze
hegyek hullámzó éneke,
határtalan alázat.
A földért és a fákért és az égért,
az állatokért és az emberekért vagyunk,
a kemény falakon áthatolnak
remegő sugaraink.
Megértésünkben felolvadnak a kövek,
az utak összefutnak,
szemeinkből a földre
a jóság szüntelen zuhogása árad.
Érezzük ereink lüktetését,
időtlenek, határtalanok vagyunk,
s magunkba oldjuk
az újuló és porladó világot.

 

 

 

Lélegzik a homály*

A dolgok héja véknyabb a papírnál,
a lényeg burka fény és sűrű szín,
mint a nyugvó vizek,
a külső világ teljes és sima.
De este meghasadnak a házak,
minden levetkezik,
széthajolnak a kemény vonalak,
s a megnyílt titok mélyebb a titoknál.
Belénk futnak a folyók,
tágabbak vagyunk a tavaknál,
a földre fekszünk, és a csendben
halljuk a magvak pattanását.
Nagy tüzeket raknánk, de nincs erőnk,
foltok mozdulnak a bozótban,
bőrünkön sárgán lobog
a félelem –
Sötét hullámokon lebeg a világ,
fel, le, fel, le, fel, le,
a fák hajlongásaiban
mozdul a rejtett élet –
Fekete ködökben forognak
szemünk előtt a csillagok,
s a nagy állatok egyhangú
lélegzetében halljuk a homályt.

 

 

 

Őserdő*

 

1

Csendesen inog a táj a kék vizekben,
mozdulatlanul lüktet a világ.
Gyűretlen bőre alatt felemeli fejét a bogár,
ilyenkor elejtjük a nagy husángokat,
s iszonyodva a bozótba nézünk.
 

2

Nem félünk az erős állatoktól
és szomszédaink hegyes fegyvereitől,
de a nagy tavaktól meg a hallgatag
vastag derekú fáktól félünk,
mert bennük lakik a vihar.
 

3

Mikor kialusznak a nagy tüzek,
a kék hegyek barlangjáról álmodunk.
Apánk járt arra, s fürge nyilat hagyott
az elefántban, aki a bejáratot őrzi.
 

4

A zsiráfok pettyességét nagyon szeretem,
odaadnám érte piros tollamat,
a zebrák csíkjait is szeretem,
meg a nagy majmok sárga fogait,
de azért legjobban magamat szeretem,
mert színes köveket gyűjtök a parton.
 

5

A zöld kőből, amit a folyó fenekén találtam,
bogarat faragok neked,
mert szépek a fényes zöld bogarak,
mikor a fehér virágok alatt pihennek a napban,
s együtt örülünk az állatokkal.
 

6

Reggel kimegyek a rétre,
tenyerembe gyűjtöm a harmatot,
hosszú szálra fűzöm, mint a gyöngyöt,
nyakadba akasztom, szép legyél,
sokáig őrizzen meg téged,
s vele együtt szívjon fel a nap,
akihez naponta énekelünk.
 

7

Színes tollak alatt őrzöm az oroszlán szívét,
mert nagyon erős állat ő.
A gyors folyókat biztosan járja csónakom,
a sziklák visszabuknak a mélybe,
a nagy hüllők is félrehúzódnak előlem,
csak szemük izzik hidegen, mint gonosz tüzek,
de összezárják páncélos szájukat.
 

8

Kibontott hajjal ülnek az asszonyok a fűben,
azért hajladozik arra a madarak éneke.
Szép telt napok gurulnak el a fák felett,
a fény kibuggyan, mint az érett gyümölcs leve,
mindenki él –

 

 

 

Lomha halakra*

Néha a bókoló virágok
végső egyszerűsége érint,
gyümölcsöktől elszakad
a sárga illat,
bogarak zümmögése ragyog
a fénnyel csorduló levegőben.
A folyó partján megállunk,
a lomha halakra gondolunk,
ahogy a zöldsugarú mélység
soksíkú ragyogása alján
villogva járnak –
s leborulunk a nap előtt.

 

 

 

Nyugalmas éjszaka*

Lomha bivalyok szeméből előballag az éjszaka,
a föld ezüst folyókat fon fekete hajába,
bolyhos lepkék pihennek homlokunkon,
tele jázminok alatt szunnyadunk.
Barna kenyeret ettem az este
és parázson sült halat.
Békesség néktek.
Mozdulatlanul hömpölyög a nagy folyó,
a fák meghajolnak egy kicsit a csillagok súlya alatt,
a tücsökzene átlátszó oszlopokat rak az ég alá.
Halkan evezz, ne verd fel az alvó vadkacsákat,
emlékezz barna kenyerünkre.
Elpihenünk mi is a fáradt madarakkal,
nyugalmas lugast fontam menedékül,
meghallgattam az éj hangtalan csobogását,
a pelyhek súlytalan lebegését,
a nehéz köveket,
s megtaláltam az utat is.

 

 

 

Révület*

Zöld fényben úsznak alant ragyogó tájaink
ó mulandóság izzó tükrök hétszínű
villogásai közt egyre testtelenebb
vágyak suhognak szállnak alá a mélybe
az a fojtott zene is ott parázslik
a bársonyéj táruló fényessége alján
buzogj buzogj a rózsakelyhű forrás
hajdani arcunk őrizője
oszlopok árnya övezi tiszta homlokunkat
sötét gyönyörbe hajló fájdalom
remeg az elfelejtett partokon
ingó füzesek úttalan útjain
valaki jön felnyitja álmos szemeinket
kitárulnak az érckapuk zengő szárnyai
s mi önfeledten nézzük arcunk szétfutó
lebegését a szélben bomló felhők szirmain

 

 

 

Emlékeink*

Levelek lebegése, virágok lélegzete,
elvesző nyomok a hóban.
Sárgák, mint a kialvó csillagok,
kékek, mint a halottak éneke.
Messze hegyek, kövek és madarak,
bokrok és fák és tavalyi füvek,
nyissátok meg az utakat
zajtalan lépteinknek.
Vadlibák elhaló énekében
megszületnek egykori napjaink.
Elindulunk a ködös utakon
az elvesző liláskék ég felé.
A nádasok egyhangú zúgásában
hallgatjuk halott szavainkat.
Érett, fanyar gyümölcsöket eszünk,
és bolyongunk a tegnapi réteken.
Heverünk a kökénybokrok alatt,
a partok zajtalanul hullatják göröngyeiket,
homlokunkban kilombosodnak a fák,
fellegek futása az életünk.
A patakokban és a hegyi kövekben,
a fákban és rögökben
és a súlytalan madarak
lebegésében élünk.
Kinyújtjuk átlátszó kezünket,
ujjainkra pillangók szállnak,
eloldott életünket
tengerek hullámzása hordja.

 

 

 

Ragyog a föld

 

 

 

 

A víz a víz*

a szélben áll két keze röpköd
szélfútta virág szirmai
átlátszóvá mossák a fény
hosszú hullámai
a lepkék megpihennek arcán
mert immár végképp egy velük
erdők vizek vele dalolják
egyforma énekük
a víz a víz a drága víz
partjára száll egy nagy madár
két szárnya közt tarkán lobog
az álombeli táj
a hulló napból visszanéz
csodásan virágzó szeme
nyírfák húrjain zeng tovább
a gyöngyöző zene

 

 

 

Félelmes napok*

Bozontos csend és félelmes napok.
Rózsára, tóra, darazsakra,
álmodban fenyvesekre révedsz,
sűrű lánggal égnek az árnyak,
villog mézszínű gyanta.
Virágok arcukat eltakarják.
Szikrák pattannak hűvös égen.
Lélegzetvisszafojtva hallgatózunk.
Vadlibák, halott nádasok
sárgán úsznak a szélben.
Este Isten zajtalanul bolyong.
Dombok háta vérben tündököl.
Megindulnak a rozsdaszín hegyek,
és fák szívében tűzzel felparázslik
az irgalmatlan fény, a kínzó mély gyönyör.

 

 

 

Sötéten, fényben, gyors esőben*

Itt laknak ők. Sárban, homokban.
A lakott föld határa itt van.
Fagyos göröngyök dübörögnek
félig felejtett szavaikban.
Gyermekeiket szél cibálja.
Testvéreik nyugton hevernek.
Fehér csontjukból hűlt porukból
erős, nagy ágú fát nevelnek.
Vágyaik régen elfeküdtek,
mozdulatlan, penészfehéren.
De álmaikban tele földek
úsznak a lassú sodrú mélyben.
Ha egyszer-egyszer virradatkor
a nap halott arcukba lobban,
a karjukat az égre tárják,
és állnak elragadtatottan.
Csontos kezük csak néha moccan.
Tüzek lobognak. Lucskos ősz jön.
Sötéten, fényben, gyors esőben
feküsznek elszéledt mezőkön.

 

 

 

A megváltottak*

A madarak kezükre szállnak.
Ismerik az erdők vadait.
Napos patakra járnak inni.
Gyér szavaikban csend lakik.
Beszélgetnek a fellegekkel.
Értik a csillagok szavát.
Lábuk előtt gyíkok pihennek.
Ujjuktól kizöldül az ág.
Mint akik mindent elvégeztek,
lehántották a vágyakat.
Már semmi dolguk a világgal.
Járnak nagy, néma fák alatt.
Az arcuk kénsárgán világít.
Fejük körül fénylő azúr.
Tekintetük hegyek nyugalma.
És meghallják, ha szól az Úr.
De néha karjukat az égre
tárják, mikor felkél a nap.
Szívük merő egy nyugtalanság,
s pogány igéket mondanak.

 

 

 

Fényben viharban pengeélen*

Lányok lányok hajnali szélben
virágok tépett lobogása
micsoda istent mutogat
a távoli erdők rácsa
Már ocsúdik a föld nehéz
tagjaiban hígul az álom
Ismeretlen növényeket
nevel az ég a láthatáron
Magasságot mélységeket
micsoda erő kapcsol össze
Hagy bírhatnám ki színtelen
szavaitokba börtönözve
Az ég áttetsző falait
erős ragyogás veri át
fényben viharban pengeélen
villog a roppant tisztaság

 

 

 

Ragyog a föld*

 
Ragyog a föld,
a mezők meleg szíve dobban.
Lehet, hogy így akarja Isten,
és minden úgy van jól, ahogy van.
 
Kék vadszeder.
Szűk ösvények bozótba futnak.
Mandulák közt fürdik a fény
színén a tarka lángra gyúlt nap.
 
Helyet csinál
a völgy borzongó vágyainknak.
Kék tisztaságba öltözött
hegyeink hullámzása ringat.
 
Feküdj hanyatt,
már elborult az ég feletted.
Szemedre bolyhos csillagok,
sötét, foszló szirmok peregnek.

 

 

 

Áhítat*

Hűs víz csobog. A templom
ragyog a ritka ködben.
Felleg jön messziről.
Felegyenesednek a füvek.
Felleg jön, fehér, mint a gyolcs,
angyalok suhannak.
Ez az áhítat ideje,
névtelen alázat.
Harmat hull,
énekelnek a hegyek és a fák,
galamb száll, lélek madara.
Ez az áhítat ideje,
ez a titkos fény ideje.
Szemünk virág, szeretetünk
világít, mint a csillag.

 

 

 

Dél*

Fészkében ül a mozdulat.
Delente súlyos nap ragyog.
Haragoszölden gömbölyödnek
a levelek közt a diók.
Szárnyát rezzenti a darázs.
Gyanta csorog az ághegyen.
Mozdul, helyet keres az alma,
hogy szebb legyen, hogy jobb legyen.
Piros taréját rázogatja
fehér kotlónk az udvaron.
Pincehűs kutak csobogását,
szekerek zaját hallgatom.
Így fürdik bennem szüntelen
a gazdag, sarjadó világ.
Illetetlen és remegőn,
mint folyóban a parti fák.

 

 

 

Láng gyűl*

Láng gyűl gesztenyefák angyalzöld lombja mélyén
ragyogás lüktető napok sűrűsödnek isten
tűzbe mártja izzó szivárványtarka szárnyát
felettünk áll világos levegőben átlátszó sasmadár
kardként éles fénnyel hadakozik szikrás
pengéket villant a gyémánt ég boltozatán
rabul heverünk fegyverei éles forgatagában
láthatatlan szálak kötözik remegő szárnyainkat
álomban hallod ritka csendben pattognak
kertjeink zöld sodrában habosan úsznak a bokrok
csend ezüst páncélban őrködik a völgyek előtt
hegyi patakban sziromhullásban szerelemben
lányok sziklák érdes tenyerén hajladozó
ének igézetes forrás hangjára figyelnek
fehér szavakat mondogatnak szüntelenül
kerteknek kardnak átlátszó sasmadárnak

 

 

 

Mintha aludnál

 

 

 

 

Gömbként összecsukódik*

foszló utaink fekete zizegése nem alszunk
meg-megrándul a kásás fényben a vad táj
ez az a pillanat amikor indul a hörgő
mély rengés tarajos gyürüzése
hallani szüntelenül zúg a távoli szél is
szirmát szórja a csend idegen madarak
mozdulnak a lassan forgó füstgomolyokban
mígnem a föld tépett peremén elenyésznek
nyirkos kertek alatt fekszünk most
fojtó gőzeiben síkos meleg ágyon
gömbként összecsukódik a korhadt nádas
levegőtlen tere a sűrű eső suhogása
feltetszik a hajnal kondul a ritka magasság
hosszú haját a folyóba füröszti a fűzfa
villognak a nap hűvös pengéi kitárul
az ég áttetsző csarnoka élesedő kupolája

 

 

 

Egybegyűlének*

Magként az idő rothadó húsában,
rabjai álmainknak,
a fehér csarnokot nem feledjük, a fehér
oszlopok sorát, sziszegő tüzeket.
Mint akit a kígyószemű ég
bűvöletébe ejtett, ama rejtett
forrás hangja igézett.
Mint aki szabad, mert semmije sincs.
Tűz és lélek. Sebesen zúgó szélnek
zendülése. Bibliabéli galamb.
A pásztor éjszaka kiállt a hegytetőre.
Egyedül az idő homályos mélyén.
Iszonyú tölgyek zúgtak iszonyú szélben,
egymaga állt az iszonyú szélben.
Tüzek égtek körben a hegyeken,
mert egybegyűlének mindnyájan
egyakarattal.

 

 

 

Kígyó*

 

1

A kárpit meghasadt.
Mint aki tükrös ragyogásba szédül,
kín és gyönyör szaggatja, kettős szerelem,
ki nem alvó villám.
Isten, ki egyszerre húz s taszít,
messze égen izzó csodálatos szem,
megrontó s bűvölő.
Kígyó, ki testét hímbálja sziszegő fényben,
egyenes testét a felszín alatti fényben,
nem is test már, határ nélküli tánc,
delejes körök szüntelen gyűrűzése.
 

2

Mikor a színek pohara kicsordul,
tengermélyi virágok
fojtott izzása erősül,
héját szétveti telt ragyogás,
a madár a szél tornyára száll,
a mindenség közepében.
Nem mozdulat már, s még nem nyugalom.
 

3

Így szólok magamhoz: te menekülő,
te megvert, megigézett, nem magadé,
a fény teste egyre szilárdabb,
tétova mozdulatod tovaterjed
a víz alatti ragyogásba zárva,
a mindenségbe zárva –
 

4

A napok fényesen
suhannak bennem:
halak a vízben.
A napok feketén
zuhannak bennem:
kövek a mélyben.
Oszlopok közt a csend
visszhangos csarnoka tárul.
Oszloptól oszlopig
riadt vadként menekül a hangom –
szabadon – rabul
szabadságom félelmes börtönében.
 

5

(Messze égen izzó csodálatos szem,
kígyó, ki testét himbálja sziszegő fényben,
egyenes testét a felszín alatti fényben.)
Rabul, a nap átlátszó kapuja bezárult.

 

 

 

Hallgasd hajnali szélben a hangot*

Mélyen a felszín alatt a fekete folyók zuhogása
fekete folyók sorsunk napjaink tajték-vonulása
mikor szemünket lehunyjuk látjuk a lüktető napot
szirmát bontja az ég a virradatok s az alkonyatok
Lehet hogy ezen a tépett réten szunnyad a jövendő
vágyunk verdes a szélben a szélben lobogó kendő
eressz el te is eressz el mondd ki a béke igéit
sose látott rengeteg erdők időtlen igézete szédít
lehet hogy meghalok hallgasd hajnali szélben a hangot
nád zizegése víz sziszegése sötét vízalatti harangok

 

 

 

Mintha aludnál*

Tűzzel izzik az árnyék
a forró szelek évszaka ez
haragosan zúgnak ilyenkor
távoli tölgyesek
Gyűszűvirágok nyílnak a kertben
kelyhük füstölve ég
kábultan földre hull ha
szirmukra száll a méh
Ragadós nedvet izzad az ág
és földre hajol
Mintha aludnál az út
egyszer csak elfogy a lábad alól
ez már a lápvidék
homályos pára felette
lebegő nagy szitakötők
ülnek a forró fellegekre
a víz felett villognak illetetlen
milyen pazarló pillanat
szárnyuk hegyén a rezzenések
gazdag szeszéllyel játszanak
Itt buja fű tenyészik gólyahír nyit de lenn
a zöld alatt rejtett erek sziszegnek szüntelen
lépted nyomán a süppedékes földből
a víz mohón mindenfelől előtör
holnap magasra nő ezen a helyen is a sás
a folytonos teremtés egykedvű változás
ó beljebb már a fordított bozót
az égerfák gyökere vízbe lóg
és remegő növényzet közt lebeg
az arcod a homályos mély felett
érzed hogy vonz a víz s egyszerre csak a vad
hurkos hínárszorítás rád tapad
belülről látod mint sugárzik át
a gyűrűző rezgésen a világ
s a vízszintesre ferdült fény alatt
köréd gyűlnek a lomha nagy halak
(nyitott szemmel heversz síkos csigák között
szakállas hallgatás nő benned kívüled és lassan megkötöz
a víz színén virágszirom hintázik fenn a nap
hallod hogy bugyborékol a sűrű lágy iszap)
Mintha aludnál
az út egyszercsak elfogy lábad alól
tárul a hajnal kelyhe
s ismét összehajol
az arcod most homályos mély felett
remegő zöld növények közt lebeg
Mintha aludnál
nem emlékszel és semmit sem feledhetsz
A roppant meleg éjszaka
körötted egyre fényesebb lesz
Áttetsző közeli tűz
fénylik a füvek alól
Tárul a napok kelyhe
s ismét összehajol
(belülről látod mint sugárzik át
a gyűrűző rezgésen a világ
virágszirom a víz színén a nap
érzed hogy bugyborékol a sűrű lágy iszap)

 

 

 

Mint aki torkáig zabált*

Mint aki torkáig zabált,
s most öklendezik, émelyeg,
érzem, emészthetetlenül
úsznak bennem az emberek.
Fejetlen, lábatlan-kezetlen
törzsek, testetlen végtagok.
Rágatlan, ronda étkeimmel
lassan magam is egy vagyok.
Bűzlik a rothadó szemét.
Idétlen koldus ténfereg,
heges testét vinnyogva rázza.
A porban taknyos gyerekek.
Huhogó kéményen kiszállnak
beesett mellű asszonyok.
Tevék vonulnak habos égen.
Suhognak éji záporok.
A próféta pusztába megy.
Hasát vakarja szótlanul.
Szemére húzza szőrcsuháját,
és egykedvűséget tanul.
Vergődik s csúf porontyait
szüli a szennyes éjszaka.
Vonaglik, tágul, ráng a hús
megcsúfolt, undok folyama.

 

 

 

Menetgyakorlat*

Vízből kel ki a szörny.
Lomhán a partra zökken.
Összehúzódik, nekilódul,
sűrűsödő időközökben.
A felfordított ladikok közt
a bizonytalan test kiterjed,
mohó étvággyal rángva szívja
a tájat egyre beljebb.
Mikor az egy ütemre lépők
zajától visszhangzik az út már,
lapos nézése felszökik,
a házakon pásztázva ugrál.
Hidak a folyókba szakadnak,
éjjel sötéten zengenek.
A hegytetőn csomókban áll
a felidézett rémület.
Két nyomorék reggeltől estig
a ritka szélben imbolyog.
Üres szemükből vastagon
kiduzzad tarjagos husuk.
A szörnynek emberarca van,
de mi tudjuk alattomos
szándékát: ide-oda hurcol,
s könyörtelenül eltapos.

 

 

 

Máriának*

Fagyban csikorgó február, a
levegő kristállyá fagyott,
áttörhetetlen tömbbe zárja
előrehajló alakod.
Hogy benned immár semmi sincsen,
amihez még közöm lehet,
már gyűlölöm, hogy elveszítsem
idegenné lett életed.
És mert énem, hogy nő szívemben
fenyegetővé a magány,
őrizd magad, őrizz meg engem,
féltékeny dühvel mondanám.
Mi lehetnél! A hallgatásod
mily párás tájakat takar!
Fojtott tüzed magasra lángol,
majd önmagába visszahal.
Így küszködsz magad, magadért, de
a sorsod eldöntötte rég:
a rend, a könnyen szerzett béke
neked sem lehet már elég.
Véredben hordod szenvedésed,
nem véd meg tűzhely és család,
mikor nem is várnád, elébed
ugrik a meghasadt világ.
(A teremtő vágy ismeretlen
üresség partja közt remeg.
Ilyen vagy? Vagy csak én teremtem
feleslegemből lényedet?
Világot alkot a gyerek
önkénye, s benne hisz,
s világa léte önfeledt
öröme s büntetése is.)

 

 

 

Hitetlenül*

Bölcs nem vagyok, de az idő
 
mindenre megtanít:
tömi a számba kétfelől
 
émelygős étkeit.
Ha elnézőbb lehetne vagy
 
hályogosabb szemem,
ezen a földön hasznosabb
 
lehetnék, elhiszem.
Hazudni kellene talán,
 
hajolni egy kicsit,
magam előtt se vallanám
 
meg bensőm mocskait.
Mondják, hogy boldogabb lehet,
 
ki nem kételkedik,
De mondjátok, hát mit tegyek,
 
ha nem könnyít a hit?
Ha a megváltás elmarad,
 
elvégzem egyedül.
Falánk bendő, okádj ki csak
 
megemésztetlenül.
Ha kiátkoznak a papok,
 
én felmentem magam
Gazdátlanul szabad vagyok,
 
ha nincs is igazam.

 

 

 

Társtalanul és konokul*

Ki folyton érzi börtönét,
egyre tisztább és szabadabb.
Szakadozik a nyár ruhája,
egyszerűbb minden mozdulat.
Fejed fölé az éjszaka
áttetsző félgömböt borít.
Faggathatod a rendelés
egykedvű csillagképeit.
A szüntelen sötét zene
veszti a hiú díszeket.
Ily meztelen, ily keserű
csak az elvesztett sors lehet.
S csak a gyengébb érezheti
ily véglegesnek igazát.
Társtalanul és konokul
keresd hát fordított hazád.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]