Mikor kormozva csonkig égnek^*

Mikor kormozva csonkig égnek gyertyái a bitang határnak mikor az édes semmiségek szétzüllenek s új rendbe állnak mikor a forgó porgomolyból a hatkor még hályogos égalj lapján egy hangra visszafordul az egyetlen-test seregélyraj mikor rekedtre vált az ünnep részeg kedve mikor a vásott szövedéken már szembetűnnek a kopások a szakadások mikor komorabb napra készít a reggel s görcsösen köhögve valami jármű elenyészik a rothadt cefre szagú ködbe mikor még szinte észrevétlen foltokban érdes pikkelyekben kiütközik a szép szeméten valami jóvátehetetlen s a szeszélyes mintájú forma felfedi az élesre ajzott tekintetnek gyorsan romolva a pontos vékony szálú rajzot mikor a szín a fény az árnyék az anyag szaga íze nedve bekerítve és fenyegetve csak mondja mondja a magáét mikor a fák még lobbanékony hevükben megmeredve állnak mikor a nyirkos hasadékon minden az érett magra árad mikor vékony álmában odva melegében mindenre éber érzékeivel ösztönével figyel a készülő zajokra amikor álmában az állat megérzi közelét a teste éjszakájában tévedezve az övénél nagyobb halálnak