Aszály^*

Lángban-homályban áll a nap. Lázas, lobos sikátorokban varas gyíkbőr tető alatt sárga, alacsony szél szalad, gyér füsttel hirtelen kilobban. A tehetetlen délutánban hallani mégis: valahol forró szemetet, port sodor, felkap s elejt valami áram. Mintha iszonytató teher alól most nyomakodna fel tüskés halántéklüktetéssel, félig beforrt sebeivel kínlódva s fel nem adva mégsem, egy megnyomott, otromba fej. Romló anyagban, megapadva, kocsonyásan tapad a plazma az összeesett sejtfalakra. Az üledék alól kiásott, színehagyott, szövete-vásott arcon a földalatti évek tüzében csontig beleégett, célszerűtlen futó vonások. Hiába volna ezerennyi időbe, térbe belevetve. Hiába fészkel meg lakatlan sorsokban, elhagyott alakban. Esélyek múlnak el felette, s értelme nem tud megjelenni.