A szív a hús a csont^*

Ahogy ez a lelassított vihar hol visszfogott hol nekieresztett idegenszerű hatalmaival koptatja marja ezt a színevesztett vidéket ahogy még meg-megnyilall a tüze egy váratlan égitestnek ahogy a márgás pusztaság határán kirajzolódik egy otromba bálvány egymáson át dereng a volt a van hol ez hol az képzik meg élesebben úgy rémlik olykor lenn a lángtalan égő katlanban egy bevégezetlen ösztön tétova szándékaiban egy óriás test lüktetése rebben és mintha még átütne holmi vékony világosság a rothadt hulladékon Himlőhelyes táblákon elveszett karavánok inognak át a távol csigahéjbolton halvány erezet csak sejthető jelentéssel világol gazdátlanul kallódó nagy kezek ütköznek ki az esztendők porából s a sérülékeny lények földi teste halálos gyöngeséggel bélyegezve Bitang vénségem márgaarcú társa e lakatlan föld barlangjaiból induljunk maradék holmink elásva az immár végérvényesen komor egek alatt ziháló utazásra a láthatár felé hol összeforr az óceáni szelek járta ritka levegőben víz égbolt parti szikla A szív a hús a csont sötét virága elvetve sarjad láthatatlanul a szív a hús a csont fekete máglya poklára vetve romlik alakul a láz a reves csont húsát lerágja a szív a hús a csont törvényt tanul mindent feledve s nem feledve mégse az alakot vesztő nehézkedésre De szigonyfejjel-törzzsel felfelé tör de visszaszívja egy mohó torok de lángját újra felfuvintja vérbő virágaival romlatlan forog a kert de túlhevült naprendszeréből egy-egy felesleges bolygót kidob de lángol hogy magával feleselve beteljen egy fehérjecsöppje terve