A teremtés^*

…majd felbúgnak az érdes sziklatorkok, barbár tülkök egy ősvilági táj forró sivatagában, hol semmi sincs, fukar nyomai csak egy magvaiba menekült világnak: egy réz bokor vagy egy maroknyi száraz fémforgács fű s talán valami élő: vedlett madár, valószínűtlen állat mészfehér ürüléke, fészke, s valami moraj, tenger vagy folyam túl a kopár gerincen – megzendülnek az érdes sziklakürtök az embertelen kékkel és ezüsttel csillámló vagy vasszürke szirtek barlangjaiban forrására gyűl a szűkös lázas élet – és hirtelen valami izgalom villámlik át a földön és a menny feszes selyemből örvénylő lilába bolydul, s egy óriás verejtékgyöngyös arc gyámoltalan prédául odavetve a mély tántorgó rengéseinek – A csigázott test görcse-lankadása, a szakadozott zihálás csecsétől a horpadó, feltorladó hasig, a remegés a nyakszirt tollpihés teknőjétől a csigolyákon át a tompor tündöklő ikerhegyéig, a ragadozó vadállatszagot párolgó test sötét bozótja közt az öl bársony falán-redőin át- ütő harmat mohó kínálkozása, a száj, a kéz, a hónalj és a combok nyílása-zárulása, mert egész lénye kész, hogy befogadja a hímtagot egy örökké érvényes pillanatra.