Héraclius Gloss töprengései

 

 

 

 

Váratlan kegyelem*

Honnan ez a tündöklő izenet,
a ritkuló földön váratlanul
fellobbant kegyelem?
Egy szál jegenye éles rajza félig
a halvány hegy kiterjedéstelen
lapján, félig a már lombtalan égen.
Vagy szívünk félhomályos falain
az erek törékeny mintázatán
földerengő jelek.
A szemhéj narancssárga éjjelében
a hús homályos sejtelmeiből
már-már testté sűrűdő látomás:
egy töredezett arc megsajduló
káprázatában ó, micsoda évek
zúdulnak feledékeny sejtjeinkre,
nevezhetetlen érzések sötét
villámait lobbantva benső
égboltunk fényérzékeny anyagában.
Vagy egy ház megroskadt oromzata
fölött az ég világos lüktetése:
egy tömböt, egy formát kivág
az egynemű létezés anyagából
emlékeinkbe rögződő pecsétül.
És hangok is egy még meg nem szilárdult
világ morajló katlanaiból,
egy tenger habzó visszaáradása
hordaléka vak barlangjain át
a mozdulatlan csönd fészke felé.

 

 

 

A széltörésben*

Ezek a félelmes napok.
Vérző tetőkön szalmacsóva-
láng kap a tántorgó bozótba,
menekülő vadállatok
szívébe villám csap a távol
zajtalan forgó viharából.
Még két napig, még egy napig
a széltörésben szerteszéledt
maradék védhetetlen élet
rendezi zilált sorait,
készen, hogy a hagymázas álom
forró ködében útra váljon.
A szív, a szív is tudja már,
megtorpan a sebzett gerincen,
hogy a lakatlan nagy lapály
káprázatába letekintsen,
ahol egy áttört kékbe metszett
jegenye vékony lángja reszket.

 

 

 

A teremtés*

…majd felbúgnak az érdes sziklatorkok,
barbár tülkök egy ősvilági táj
forró sivatagában,
hol semmi sincs, fukar nyomai csak
egy magvaiba menekült világnak:
egy réz bokor vagy egy maroknyi száraz
fémforgács fű s talán valami élő:
vedlett madár, valószínűtlen állat
mészfehér ürüléke, fészke,
s valami moraj, tenger vagy folyam
túl a kopár gerincen –
megzendülnek az érdes sziklakürtök
az embertelen kékkel és ezüsttel
csillámló vagy vasszürke szirtek
barlangjaiban forrására gyűl
a szűkös lázas élet –
és hirtelen valami izgalom
villámlik át a földön és a menny
feszes selyemből örvénylő lilába
bolydul, s egy óriás verejtékgyöngyös arc
gyámoltalan prédául odavetve
a mély tántorgó rengéseinek –
A csigázott test görcse-lankadása,
a szakadozott zihálás csecsétől
a horpadó, feltorladó hasig,
a remegés a nyakszirt tollpihés
teknőjétől a csigolyákon át
a tompor tündöklő ikerhegyéig,
a ragadozó vadállatszagot
párolgó test sötét bozótja közt
az öl bársony falán-redőin át-
ütő harmat mohó kínálkozása,
a száj, a kéz, a hónalj és a combok
nyílása-zárulása,
mert egész lénye kész, hogy befogadja
a hímtagot
egy örökké érvényes pillanatra.

 

 

 

A szív a hús a csont*

Ahogy ez a lelassított vihar
hol visszfogott hol nekieresztett
idegenszerű hatalmaival
koptatja marja ezt a színevesztett
vidéket ahogy még meg-megnyilall
a tüze egy váratlan égitestnek
ahogy a márgás pusztaság határán
kirajzolódik egy otromba bálvány
egymáson át dereng a volt a van
hol ez hol az képzik meg élesebben
úgy rémlik olykor lenn a lángtalan
égő katlanban egy bevégezetlen
ösztön tétova szándékaiban
egy óriás test lüktetése rebben
és mintha még átütne holmi vékony
világosság a rothadt hulladékon
Himlőhelyes táblákon elveszett
karavánok inognak át a távol
csigahéjbolton halvány erezet
csak sejthető jelentéssel világol
gazdátlanul kallódó nagy kezek
ütköznek ki az esztendők porából
s a sérülékeny lények földi teste
halálos gyöngeséggel bélyegezve
Bitang vénségem márgaarcú társa
e lakatlan föld barlangjaiból
induljunk maradék holmink elásva
az immár végérvényesen komor
egek alatt ziháló utazásra
a láthatár felé hol összeforr
az óceáni szelek járta ritka
levegőben víz égbolt parti szikla
A szív a hús a csont sötét virága
elvetve sarjad láthatatlanul
a szív a hús a csont fekete máglya
poklára vetve romlik alakul
a láz a reves csont húsát lerágja
a szív a hús a csont törvényt tanul
mindent feledve s nem feledve mégse
az alakot vesztő nehézkedésre
De szigonyfejjel-törzzsel felfelé tör
de visszaszívja egy mohó torok
de lángját újra felfuvintja vérbő
virágaival romlatlan forog
a kert de túlhevült naprendszeréből
egy-egy felesleges bolygót kidob
de lángol hogy magával feleselve
beteljen egy fehérjecsöppje terve

 

 

 

Asszonypanasz*

Hiszen mi egymást mégis hogy lehet
nincs szeme szája csak a gyűlölet
nincs combom farom fogni keze csak
az oktalan meggyűlő indulat
csak a szederjes nincs-mit-mondani
csak kiökrendett gané-szavai
De hiszen mi egymással napra nap
ízét szagát ízemet szagomat
hisz egymásban száj szájat kéz kezet
és mindörökké és mégsem lehet
Hisz egymással mi egy-test egy-gyönyör
álmaim forgó üregeiből
eszméletem színéig felsajog
ha még lehetne valahogy sehogy
hiszen a szó a csend mindennapok
kőgörgeléke csontházon kopog
Hiszen mi egymást zsákutcába fut
a salétromos omló alagút
csak rothadó szemét csak matt kova
mészkősömör sehonnan sehova
ha a feszültség valahol kicsap
gyújtózsinór-sistergés pillanat
Hiszen mi egymást villog mint a kés
dúlt járatokban mészhéj-recsegés

 

 

 

Aszály*

Lángban-homályban áll a nap.
Lázas, lobos sikátorokban
varas gyíkbőr tető alatt
sárga, alacsony szél szalad,
gyér füsttel hirtelen kilobban.
A tehetetlen délutánban
hallani mégis: valahol
forró szemetet, port sodor,
felkap s elejt valami áram.
Mintha iszonytató teher
alól most nyomakodna fel
tüskés halántéklüktetéssel,
félig beforrt sebeivel
kínlódva s fel nem adva mégsem,
egy megnyomott, otromba fej.
Romló anyagban, megapadva,
kocsonyásan tapad a plazma
az összeesett sejtfalakra.
Az üledék alól kiásott,
színehagyott, szövete-vásott
arcon a földalatti évek
tüzében csontig beleégett,
célszerűtlen futó vonások.
Hiába volna ezerennyi
időbe, térbe belevetve.
Hiába fészkel meg lakatlan
sorsokban, elhagyott alakban.
Esélyek múlnak el felette,
s értelme nem tud megjelenni.

 

 

 

Az elhagyott színtér*

Lompos madár, lassan mozog,
nehézkesen a fára zökken.
Szél mossa szét a bírhatót
egyközepű foszló körökben.
A hegyélen sötét bozót-
tűz készül, lobban füstölögve.
Egy élőlény a messze hőtől
megperzselődve visszahőköl.
Az elhagyott színtér lakatlan.
Nem a gorombán összeácsolt
nagy gerendák tagolta bádog-
tetős, rücskös-polyvás agyaggal
tapasztott elporló világok –
A hólyagos falak közötti
valamennyi valaha volt
képből, helyzetből költözött ki,
s vesztett a lélek alakot.
Honnan jön mégis ez a fényjel?
Elmosódó üzenetével
ott marad szemhéjunk alatt.
Van úgy, hogy a visszhangos éjjel
színén arcok homálylanak.
Fakó arcok redőiben
esztendők érdes üledéke.
S elforognak a színtelen
álmok fullasztó közegébe.

 

 

 

Mikor kormozva csonkig égnek*

Mikor kormozva csonkig égnek
gyertyái a bitang határnak
mikor az édes semmiségek
szétzüllenek s új rendbe állnak
mikor a forgó porgomolyból
a hatkor még hályogos égalj
lapján egy hangra visszafordul
az egyetlen-test seregélyraj
mikor rekedtre vált az ünnep
részeg kedve mikor a vásott
szövedéken már szembetűnnek
a kopások a szakadások
mikor komorabb napra készít
a reggel s görcsösen köhögve
valami jármű elenyészik
a rothadt cefre szagú ködbe
mikor még szinte észrevétlen
foltokban érdes pikkelyekben
kiütközik a szép szeméten
valami jóvátehetetlen
s a szeszélyes mintájú forma
felfedi az élesre ajzott
tekintetnek gyorsan romolva
a pontos vékony szálú rajzot
mikor a szín a fény az árnyék
az anyag szaga íze nedve
bekerítve és fenyegetve
csak mondja mondja a magáét
mikor a fák még lobbanékony
hevükben megmeredve állnak
mikor a nyirkos hasadékon
minden az érett magra árad
mikor vékony álmában odva
melegében mindenre éber
érzékeivel ösztönével
figyel a készülő zajokra
amikor álmában az állat
megérzi közelét a teste
éjszakájában tévedezve
az övénél nagyobb halálnak

 

 

 

Hogy ezt hogy így értem de mégsem*

hogy ezt hogy így értem de mégsem
mert készen ki lehetne készen
hol milyen világvégi fészken
nevelte dühét rombolásra
jajongva ront bőrömmel érzem
ing-reng ahogy zokogva rázza
ahogy markolja és csigázza
ahogy a semmi rést a részben
ahogy szétárad az egészben
megroppan gyönge gyönge váza
de készen ki lehetne készen
hol hozzád út a szenvedésben
jajongva ront a szél a házra
én meghaltam már de te élsz nem
hogy ezt hogy így értem de mégsem

 

 

 

Mert szomjúhozva mert kétségbeesve*

Mert szomjúhozva mert kétségbeesve
mert minden áldott este minden este
mielőtt a tisztátlan ritka álom
goromba szőrzsákjába durva
szövésű semmijébe hullna
szétzüllő napom szomjúhozva várom
hogy mégis az innenső partra vesse
az esztelen remény hogy mégse mégse
egy nyüzsgő óceán hullámverése
hogy itt álljon hogy itt előttem álljon
ki testemben testetlen tévedezve
mert szomjúhozva mert kétségbeesve
hogy szóljon hogy mi ez mit kell csinálnom
amíg még itt még innen a halálon
végre megjött de rám felém se nézett
pedig a lélek testté lett egész lett
szemem szám bőröm tudta még de rajta
felismerhető nem volt semmi részlet
meztelen volt csak altestét takarta
keskeny vászonpólyába volt csavarva
úgy haladt ahogy kedvük ellenére
megidézett közönyös jelenések
térnek hányattatásuk színhelyére
külön időmbe mily isten vetette
oda ahol gyermekkorom folyója
mohos hegyek közül kilép a síkra
jön keletről lefordul délre szirma
alatt sásvár felé nagy ívet írva
a vízbe bukott és látszott a vízben
valószínűtlenül fehér mezítlen
teste körül hogy hullámzik a pólya
iszonyúnak tűnt mégis gyönyörűnek
ahogy lélegzettelenül lebegve
túl súlyos fejével előre süllyedt
és fogtam és magamhoz szoritottam
és érzett a kis testben rohamokban
lágy rándulások sorozata robban
és szomjúhozva és kétségbeesve
akartam hogy kiszakadjon a testem
kötéséből még gyönge gyönge teste

 

 

 

A klinikán még egyszer*

A klinikán még egyszer látni kellett
amit de másképp néhány napja volt csak
hogy emelkedik süllyed pőre melled
gép segítette hogy légszomjad oltsad
simogattam kék folttal tele ványadt
karodat s ingerült fájdalmam alján
túlfelén a reakcióhiánynak
éreztem mégis ott a fiatal lány
s kívántalak iszonyú szerelemmel
Tán bolyonghatott még valami lélek-
formájú benned vagy mit tudom én mi
hisz rászedett szíved még egyre bírta
bár koponyádból csorgott el a véred
a képernyőre makacsul az élet
talán szabályos cikcakkjait írta
de amiért értelme volna élni
vak útján már nem volt módom beérni
Hisz tudtam én régóta öreges lett
járásod lett aminek lenni kellett
hogy lazult-romlott ez vagy az a részlet
de öregen is szerettem a tested
a mégiscsak hibátlan szép egészet
történhetett s történhet még akármi
tudtam húsodban ízedben szagodban
megismételhetetlen alakodban
marad a pusztulásnak ellenállni
bevehetetlen még valami fészek
ifjúságod vad édessége ott van
s ha meztelennek láttalak az éhes
kívánság ugyanúgy ajzotta testem
a közösülés kiismerhetetlen
a részletekben teljes gyönyöréhez

 

 

 

A sárga ruha*

hol milyen külső sötétségre vetve
nagy nyár színe szerelem színe sárga
torokhangodra lenvirág szemedre
alul bő felül feszülő ruhádra
áttetsző keskeny kékeres kezedre
hűvös érintésedre melegedre
az átkóborolt hosszú délutánra
nagy nyár színe szerelem színe sárga
de merre is talán a kecske-hegyre
vagy fel egészen a hármashatárra
húsdombjaidra lüktető hasadra
dombos csípődre suhángderekadra
már engedékeny derekadra szádra
hajad szárazvillám-zuhatagára
nyáron-szeplős meleg bőrödhöz érve
homályos fényből fényes félsötétbe
először az ürömi utca hétbe
először a hűvös támlás diványra
először akkor így együtt veled te
vetkőztél nem én vetkőztettelek le
már elvált asszony s még merő szemérem
nyár volt és mégis túlságos fehéren
sütött rám nagy formáival a tested
füsttelenül egyetlen lánggal égett
huszonhét évem huszonhárom éved
nem húztad fel ahogy más nők a térded
de elhagyott csak elhagyott szemérmed
tudtam erőszakos nőstényszagodban
ott van édes megváltatásom ott van
hogy itt hogy most hogy végre-valahára
fekete-üszkös időm lángra lobban
s verejtékes testem reszketni kezdett
nagy nyár színe szerelem színe sárga

 

 

 

Héraclius Gloss töprengései*

Mióta járom egy lefokozott lét
káprázatokkal vemhes folyosóit,
ez irgalmatlanul körülhatárolt,
de sejtelmekkel villámló sötétet?
Mert ha igaz, hogy vándorol a lélek,
alább vagy feljebb, már kinek mi jut,
s legfeljebb az marad előtte rejtve,
hogy mily akarva-akaratlanul
tett vétkekben találtatott bűnösnek,
és talán az is, hogy miféle mérték
szerint vetették latra tetteit,
ha igaz hát, hogy vándorol a lélek,
elménk beláthatatlan terein
nagy seregek vonulnak mozdulatlan
egymás lakatlan sorsain keresztül,
s emlékezetünk roppant súly alatt
egymás fölé torlódott rétegek
áttetsző földpát- vagy matt palatömbje.
Honnan különben egy-egy felszökő
homályos álomkép vagy foghatóan
világos rajzú részlet, épp csak
valami összefüggésből kivetve?
Honnan különben szorongásaink
földalatti sújtólég-robbanása,
két szemünk közt a keskeny félelem,
egy alacsonyabb rendű létre valló
riadalmaink vágtató bozótja?
S honnan egy fala-omló pillanat
oktalanul fénylő gyönyörűsége,
s micsoda sodrás hajt egy ismeretlen
barlang alacsony pézsma-éjjelébe
a hús fekete éhétől ütötten?
Vagy nem érzem-e, hogy szűk koponyámat
hogy feszíti homorúbbra a vágy?

 

 

 

A szobrász*

Szerszámai, alkalmatlan kacatja,
az össze-vissza görbült vashuzal-
gubancok, rozsda-pikkelyekbe málló
bádogdarabok, meghorpadt edények,
kicsorbult kések, vésők, kalapácsok,
s durvábbak is: agyag csiszolta
ásók, kapák, tükrös szerszámnyelek
közt csak a szűkös léténél nagyobb
vágyakozással, vagy mit tudom én:
egy őt magát túlélő olthatatlan
szomjjal nyújtózott túl a foghatón,
odáig, ahol egymás vak szívéig
fénylenek az árnyéktalan fogalmak,
ahol a már nem mérhető feszültség
iszonyatos hevében összeforr
a szitakötő-remegés s az írisz,
ezen a hasadozott fennsikon
vakon keresve a lázas anyag
tapinthatatlan édes lüktetését,
egy madár tolla melegét, a rózsa
gyöngyház-hús bujaságát, egy levél
túlfinomult csipkézetét vagy érdes
csontrendszerét egy hosszú búzaszárnak,
e pengékkel s pihékkel remegő
fojtó fészek-magányban,
és körül vaktában egymásra hányva
az elnagyolt tehetetlen koloncok –
egy tétován próbálkozó vonal
váratlan megiramodása-íve,
egy nyitott száj a kőben, szinte hang már,
vagy öt szikár ujj majdnem-mozdulása.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]