| Ahogy leghívebb mesterünk tanítja, |
| az ész: kifogni minden kényszeren, |
| reszketve is, világ, gazságaidra, |
| mely minden élőn bokrosan terem, |
| s felfalja fészkét, mesebeli hidra, |
| nemet mondani mégis, kénytelen, |
| csukott ajkkal s nyitott szemmel, ha másképp |
| nem óvhatja az ember a magáét. |
|
| A magáét, de közös lázban égve, |
| s szégyenben is, ha, szabad akarat |
| kisemmizettje, búvik fedezékbe |
| a sérthetetlen csillagok alatt. |
| Az istenek halnak, az ember él – de |
| milyen kevés, ami közös maradt, |
| amit meghagyott a rosszkedvű évszak |
| annak, kinek nem jó érv az erőszak. |
|
| Aki a végső képletekre réved |
| nyugtalanul, bár annyi testközel |
| madártest-lüktetésű édes élet |
| egy még lakható sarkában a térnek, |
| annyi gyönyörrel lankasztó teher, |
| sóvár kívánság és kimondhatatlan |
| nyilallás az oly esendő anyagban. |
|
| S mivégre mindez? A közel s a távol |
| miképp lehet egy-szívű egy-alak? |
| És miképp, hogy a szenvedés s a mámor |
| túlajzott húrjáról szálló szavak |
| kiváljanak a soknemű homályból, |
| s valami pontos célba csapjanak? |
| S felépülhet, belőle, valahára |
| egy eszme-ország, mindenek javára? |
|
| Vagy az a végérvényesen személyes, |
| az a mással már meg nem osztható |
| fájdalom, melyet minden íze érez, |
| az a szétroncsolt élet mire jó? |
| Hogy tanúsítsa mégis: lényegéhez |
| nem férhet hozzá a kínvallató, |
| hogy nyomorában is sebezhetetlen |
| ereje a megsebzett néma testben? |
|
|