Irgalom^*

Egy rég elapadt virradat szíkes medrébe visszaárad, bársonyos orrlikú lovak szűgyig égő bozótban állnak. Imént a fülledt lombu fák fészkében pelyhes szél viháncolt, s most kőhomlokú nagy bikák rázzák a karámban a láncot. Lobog a hangtalan vihar a hirtelen homorú égen, csillámló szöszgolyó nyilall magasra forgó gyönyörében. A tömör ezüst jegenyék, sebzetlen már csak azok állják a mediterrán nyár hevét, perzselő monomániáját. S a zendülő fehér torony! A szív vörhenyes éjjeléig mily meg nem szolgált irgalom aranykoronás napja fénylik, tanyákkal hömpölygő terek lapján az ébrenlét s az álom keskeny mezsgyéjén mily jelek kápráznak át a kék homályon, hogy a reszkető láthatár mozdulatlan tüzéig érve a hontalan szív rátalál elfeledett nevére?