Az egyetlen lehetőség

 

 

 

 

A kezdet*

Mostantól már csak a szeszélyes álom
mintáiban fogunk rájuk találni:
elvonultak a cserepes lapályon
a háború utolsó katonái.
A – már úgy tetszik – eltúlozva festett
színpadias díszletek szétdobálva,
a sárga, zöld, a terepszínű testek
elhelyezkednek a tisztább halálba.
Híznak az erjedés bölcs vegytanába
vetett, felajzott létek vad zugokban.
A megfülledt, csípős, fekete trágya
füstölög, már-már sötét lángra lobban.
Sűrű levében a tavalyi szalma:
a maró lúgot ronthatatlan állja
vörheny csigolyák közt okker huzallal
épült másolhatatlan statikája.
Az útfélen a gödrökben a téli
szemét fehér szakállt eresztve rothad.
A Kálvária utca jegenyéi
megint valószínűtlenül ragyognak.
Kijjebb, hol már a város falu félig,
jámbor dicsfényül odakanyarítva
a roskadt háztetők fölé, fehérlik
az ultramarin ég egy ujjnyi csíkja.
Ragyafoltos házakban tiszta szappan-
illat nyirkos dohszaggal keveredve.
A Gödörben harsog javíthatatlan
borisszák rekedt, bikanyakú kedve.
De az idők recsegő hordalékán
keresztül a hűdéses renyheségből
a kékszívű fehér acetilénláng
váratlanul a horpadt ég felé tör.
Verejtékes, borostás Krisztus-arcok
nehéz házi szeszek tüzében égnek.
Gyűrött papírra hevenyészve rajzolt
jövendők, tervek, érvek, ellenérvek.
Száraz szelekben só marja a szájat.
Emészti egymást kétely és reménység.
A gondolat már majdnem megtalálja,
a mozdulat már-már megüli fészkét.
A töltésen túl a gizgazos ártér
görcs fűzfái közt káprázik a hőség.
Derül, sötétül, változik a háttér,
kiválik az egyetlen lehetőség.
Az aluvót nehéz álom csigázza,
törődötten ébred, s az élhetetlen
szerelem szép lenvászon-lobogása
elenyészik a vándorló egekben.

 

 

 

Régi fénykép*

Fejük körül forog a fényes ünnep.
Beleolvadnak és elkülönülnek.
Még kortalanok mind a ketten.
Nem is tudják, hogy milyen gyönyörűek
abban a szinte észrevehetetlen,
megnyíló-összezáruló közegben.
Benépesül megint az elhagyott part.
A szöszökkel s ezüsttel csillogó nyár-
ligetek, füzek közt futó folyónál
külön-külön s egymásban is ragyognak.
Villámok kékes koronája lángol
hajuk július végi viharából.
Tökéletes a célszerű vázra
a már bevégzett s még kezdeti formák
ráépülése, alkalmazkodása,
ahogy a félig rejtett célú tervek
szerint behorpadnak, kitelnek,
funkcióikat~gyakorolják.
De azért mégis az a legszebb,
hogy ebben a tündökletes, hibátlan,
olyannyira nekik való világban
úgy fürdenek, merülnek el gyanútlan,
úgy lélegeznek, töltekeznek,
együgyű bizodalommal magukban –
Egyetlen ízük sem játszotta el még
az adakozó könnyű kedvű isten
rövid határidőre nyert kegyelmét.

 

 

 

Éretlen szerelem*

 
 Kifordította két kezét,
 
 háta mögé a fűre tette,
 
 fejét felszegte, s hátradőlve
 
 ügyetlen gőggel feszítette
 
 vadállat-horpaszát előre.
 
 Magabízón kínálta még
 
 üzekedésre épp csak érett,
félig szűz, félig már magára ébredt
 
 testét kalandor szerelemre.
 
 Ahogy ült, combja teste súlya
 
 alatt alulról megnyomódott.
 
 Tenyérnyi helyen ellapulva
 
 majdnem fehér lett, mígnem újra
 
 megsötétült, ahogy a vére
 
 egy mozdulatra visszatódult
 
 az imént elvesztett helyére.
 
 Nem látszott rajta félsz, szemérem,
 
 mikor meleg bőréhez értem,
 
 amikor tarkójára tettem
kezem, s hátára csúszott s újra vissza,
 
 feszes volt nyaka ina, izma,
s a nyakszirt szőke kismadár-pihéi
 
 kibújni s ismét visszatérni,
 
 megfészkeltek a tenyeremben.
 
 De a csókját, azt nem szerettem.
 
 Valami regényből lemásolt
csók volt, csak csont és harapás volt,
 
 jégverés alattam-felettem.
Az édes húsát hasztalan kerestem.
De másutt volt hús, gyönyörű, a sóvár
 
 szemnek, kéznek kínálkozó, már
a két pántból szabadult is ki válla,
csak úgy magától, sürgetni se kellett,
halk nesszel vált el a fürdőruhája
vizes csecsétől, csúszott egyre lejjebb
köldökéről, hasáról, s már előre
ígérte bokrát fent még sima szőre.
 
 Mattbarna válla-karja mellett
csontfehér volt tán körteforma melle,
hozzám nyomta, s hátán a hosszú vápa
 
 ujjaim hegyét elvezette
 
 fara két dombja szurdokába.
 
 Combját kívülről megkerülve
 
 markolva-simogatva jut felülre
 
 kezem s a dombhátról letérve
fehérebb s fent kagylós belső felére,
az egyre nyirkosabb combtőig, éhes
hímtagra váró éhes hüvelyéhez.
 
 Alulról felfelé szemérem-
 
 ajkát bejárja újra s újra
 
 a lángoló kéz három ujja,
hogy a középső aztán benyomulva,
tajtékos lágy redői, engedékeny
párnái domborzatát megtanulja.
 
 Tizenhat éves volt a drága,
 
 én húszon túl, tapasztalatlan
feküdtem rá a szegény Máriára.
 
 Azt hittem, majd magától ér el,
 
 hisz úgy vergődött ott alattam,
 
 gyors gyönyörömhöz gyönyörével.
 
 Ne is gondoljunk hát a nyári
 
 szerelemre, a téglagyári,
 
 nád, sás, füzes rejtette tóra?
 
 De mégiscsak: isteni óra!

 

 

 

Orpheusz*

de mit is szerettem benned hiába
szállok le válaszért az alvilágba
szerettem benned ezt azt mindened
szerettem szőke vagy vörös hajad
szerettem jobban már nem is lehet
éhes nagy szádat síkos ajkadat
szerettem aztán persze szilvaforma
milyen volt sárga szürke zöld szemed
amelyben mintha újra összeforrna
minden kettévált kerek pillanat
legjobban talán mégis azt szerettem
hogy soha nem volt benned semmi szégyen
hogy olyan szemérmetlen telhetetlen
kedvvel s ártatlanul léptél elébem
legjobban talán mégis azt szerettem
benned amikor félkönyékre dőlve
archaikus mosollyal önfeledten
feszítetted a csípődet előre
mert tudtad az enyémet s tudtad értem
kívánságod ha nem mondod ha mondod
legjobban azt hogy olyan engedékeny
mozdulattal nyitottad szét a combod
legjobban benned talán azt szerettem
a testedben bolyongó éjszakát
gyámoltalanul kedves szőrzetedben
rejtőzködő pinád tengerszagát
legjobban benned mégis azt szerettem
ahogy szeméremajkad szétfeszítve
bejárta belső tájaid a nyelvem
s rálelt nekem teremtett ízeidre
azt ahogy a lágy párnákat a csiklót
végigsúrolva már-már tűrhetetlen
feszüléssel hímvesszőm belesiklott
s meglelte fészkét ismerős öledben

 

 

 

Piac*

Forrástalan morajlás, kvarchomok-
permet neszez a lomb közt szakadatlan.
Valami színes bukdos, tántorog,
és elmerül egy mélyebb forgatagban.
Karok, nyakak, mellek mezítlenül,
emberi hangon jajgat egy talicska.
A szemet ez a késő nyári hő
káprázó képekkel nyugtalanítja.
Ez délies, csak zsírosabb világ,
vastag gyönyörrel habzó földi éden.
Izzadt füstölt, paprikás szalonnák
a súlyos nap kemencemelegében.
Nagy serpenyőkben hajnaltól ebéd-
időig hólyagos poklukra vetve
kövér hurkák, kolbászok, pecsenyék
érnek nagy karéj liha kenyerekre.
Káposzta, répa, hagyma, paprika,
a zöld alól világít már a sárga,
paradicsom pirosa omlik a
kék véraláfutásos padlizsánra.
Nyers, édes, csípős, kesernyés szagok,
mélyben, napon más-más tervet betöltő,
versengve sokasodó anyagok
özönlenek elő a sűrű földből.
Kertek fényes, testes gyümölcsei,
már viaszosra, ragacsosra érve,
méregzöld dinnye s hókás szentesi,
villog tükrös rózsás vagy sárga béle,
szeplős arany, bíbor, halvány, leves,
savanykás, kásás alma, hagymahajszín
körte, zöld ringló, sárga, véreres
őszibarack és pozsgás héjú kajszin.
S már érzi is az ujj, a száj, az íny
a pihés, mézgás, édes hám alatti
hús megbolygatott hasadékain
a nedveket hirtelen felfakadni,
már érzi a sóvár, parázna bőr
a fénycsíkos, homályos szoba hűsét,
már érzi, hogy dől rá mindenfelől
a lassú, síkos, ikrás gyönyörűség.

 

 

 

Irgalom*

Egy rég elapadt virradat
szíkes medrébe visszaárad,
bársonyos orrlikú lovak
szűgyig égő bozótban állnak.
Imént a fülledt lombu fák
fészkében pelyhes szél viháncolt,
s most kőhomlokú nagy bikák
rázzák a karámban a láncot.
Lobog a hangtalan vihar
a hirtelen homorú égen,
csillámló szöszgolyó nyilall
magasra forgó gyönyörében.
A tömör ezüst jegenyék,
sebzetlen már csak azok állják
a mediterrán nyár hevét,
perzselő monomániáját.
S a zendülő fehér torony!
A szív vörhenyes éjjeléig
mily meg nem szolgált irgalom
aranykoronás napja fénylik,
tanyákkal hömpölygő terek
lapján az ébrenlét s az álom
keskeny mezsgyéjén mily jelek
kápráznak át a kék homályon,
hogy a reszkető láthatár
mozdulatlan tüzéig érve
a hontalan szív rátalál
elfeledett nevére?

 

 

 

Áhítat*

Hűs víz csobog. A templom
ragyog a ritka ködben.
A barmok inni térnek,
s megállnak fényütötten.
Remegő, mozdulatlan
sajgás lüktet a távol
foszló virágszirom-rajz-
mintás káprázatából.
Egy lélek nevenincsen
sejtelme gyolcsfehéren
bolyong, keresi fészkét
az óriási égben.
Szikár kezek a kékbe
fehér jeleket írnak.
Szemünk virág, a szívünk
világít, mint a csillag.

 

 

 

Az édenkerti virradat*

Az édenkerti virradat
gyöngyzáporában ázva
tajtékosan szakad a rét
a sárga vízmosásba.
Egy remegő felhőgomoly
világos árnya rászáll,
meghajlik s máris visszaáll
helyére egy virágszál.
Megérzi álma homorú
fészkén a könnyű térség
növekvő lázát, nyugtalan
madárszárny-verdesését,
magánya gyöngén lüktető
hártyáját átszakítja,
kitántorul a kába szív
a lángsörényű síkra,
és megrohanja hirtelen
tündöklő léte, földi
sorsa, mint csonthéját a mag,
hézagtalan betölti.

 

 

 

Sekély álomban*

Ez a túlédes nyári nap!
Hallani: a burján alatt
a hasadozott, lázas árok
alján az ujjnyivá apadt
erecske halk nesszel szivárog.
A hamutesten lüktető seb
az anginás szívig nyilall.
Vékony avarfüstöt kavar,
most szállja meg a zivatar
az elhagyott tetőket.
Most óriás porcsóva lobban.
Minden húsáig vetkezik,
túlérzékeny szöveteit
sziszegő ostorok verik.
Most minden élő megtelik
diluviális izgalommal.
Két tömb szikrázva összecsattan.
Most minden meglódul riadtan,
és a meredek kaptatón túl
egy hirtelen nyílt sziklakatlan
kanyaraiban láthatatlan
menedékébe visszatódul.
Most a világ engesztelésül
valami áldozatra készül.
Sekély álomban, félig ébren.
S a megművelt hegy s a tömör
templomtorony hegyesszögében
ártatlanul feltündököl
egy talpalatnyi éden.

 

 

 

Nyárvég*

A délies fény édes ikra-
kocsonya. Semmi rossz előjel.
Izmát a test még nem lazítja,
még győzi kedvvel és erővel.
Ezek a gyönyörrel tetézett
órák, ezek a hosszú lángok,
sötét bozót rejtette fészkek,
lágy gyantát izzadó suhángok!
Túlérett gyümölcs sűrű nedve
tapad meleg parázna bőrre.
Sokáig tart a fény apálya,
míg bugyborogva, sisteregve
visszahúzódik éjszakára
az áttetsző üregekbe.
Az élőlények elcsigázva
bújnak a földalatti hővel
bélelt anyaméhforma házba.
De egykettőre átalizzik
az ingatag, világos éjjel.
Ledobja vérerezte héját,
s a nagy medence peremén át
a reggel alászáll avízig.
Fehérre ír fehérrel.
Átgázol majd a verítékes
alvó is a felszínes álom
páráival pangó homályon,
megtér még eleven hitéhez.

 

 

 

Felgyűrődik és kisimul*

Felgyűrődik és kisimul, a messze
palackzöld víz homálylik.
Érezni, óriási teste
hogy mozdul lassan lélegezve,
hogy ringatja fekete fáit.
Támad, meggyűl a kora esti
köd,a hegyek alját kikezdi.
Talapzatuktól elszakadnak,
testüket elveszítve már-már
légneműbben a testesebb homálynál
áradnak és apadnak.
Egy ember, már közel az éjhez,
egy ember áll a partszegélyen,
de hátteréből úgy kiválva,
olyan mozdulatlan lüktetéssel,
mint a gyertya lángja.
Betöltetlen, megnőtt terében
meglobban, hirtelen kilángol
meglazuló körvonalából.
Remegő semmi, meg ne lássák
valószínűtlen színeváltozását!
És hogy ott áll egy pillanatra,
megsúlyosodva és erőtlen
a túlsűrű folyékony levegőben,
lakatlanul maradt alakja.

 

 

 

A hallgató Berzsenyi*

Szép, szép az édes Csalatás, a hit,
mikor játszva felleng a lelkes élet,
idézni szent berkek tündéreit,
felelni nők villámkacér szemének
és estente, ha víg kedvre derít
nektárjával az arany latin ének,
horáci verseket szerezni késő
unokáknak a megelégedésről.
Tanítani az ifjakat komoly
szóval körülkeríteni a telket,
és mert a világ bús tengere forr,
felajzani a szilaj szenvedelmet,
szólni a kor gőztorlatairól,
felverni az alvó nemzeti lelket.
S ha zúg immár (bár csak paraszti szél ez),
boreász illik szent poéziséhez.
Él még (de él?) nemzete istene!
Őrlélek! És szabad nép! Fényes ország!
S gyémántpajzsában sérthetetlen-e
a parlagi szent egyedülvalóság?
S miféle igazságra intenek
porviharban a sivatagi orcák?
Ha a zabolák s kötelek szakadnak,
hogy maradhatni magyarnak s szabadnak?
Hova lett az a szép ifjú világ?
Már nem ragadoz dala árja többé.
Völgyben gőzölgő pásztorkalibák,
ront és teremt az egykedvű öröklét.
A képtelen harc kint-bent tart tovább,
tusakodik a soha és örökké-
de viszolyog az iszonyú igéktől,
a lélek már a hallgatásba épül.
Mert gyötrelmes a látás kínja, ha
megbomlik hirtelen a biztos eszme,
ha újra szét kell válogatnia,
mi a szilárd, mi tünékeny szerencse.
A puszta ország vad sivataga!
A szikkasztó szelekben tévedezve
temérdek lelke ütötten legörbed:
nem szeret semmit, de nem is gyülölhet.
Mert utoljára már csak ez marad.
Zúzott homlokkal próbált lehetetlen,
vérrögökké alvadt sötét harag,
megkeserült dac, mégis-újrakezdem,
a ragyogó, otromba roncs-szavak,
a néma hattyú a hideg vizekben,
hunyó tűznél tűnődni félig-ébren
a tündér változatok műhelyében.

 

 

 

Ahogy leghívebb mesterünk tanítja*

Ahogy leghívebb mesterünk tanítja,
az ész: kifogni minden kényszeren,
reszketve is, világ, gazságaidra,
mely minden élőn bokrosan terem,
s felfalja fészkét, mesebeli hidra,
nemet mondani mégis, kénytelen,
csukott ajkkal s nyitott szemmel, ha másképp
nem óvhatja az ember a magáét.
A magáét, de közös lázban égve,
s szégyenben is, ha, szabad akarat
kisemmizettje, búvik fedezékbe
a sérthetetlen csillagok alatt.
Az istenek halnak, az ember él – de
milyen kevés, ami közös maradt,
amit meghagyott a rosszkedvű évszak
annak, kinek nem jó érv az erőszak.
Aki a végső képletekre réved
nyugtalanul, bár annyi testközel
madártest-lüktetésű édes élet
szólítja fogható igéivel
egy még lakható sarkában a térnek,
annyi gyönyörrel lankasztó teher,
sóvár kívánság és kimondhatatlan
nyilallás az oly esendő anyagban.
S mivégre mindez? A közel s a távol
miképp lehet egy-szívű egy-alak?
És miképp, hogy a szenvedés s a mámor
túlajzott húrjáról szálló szavak
kiváljanak a soknemű homályból,
s valami pontos célba csapjanak?
S felépülhet, belőle, valahára
egy eszme-ország, mindenek javára?
Vagy az a végérvényesen személyes,
az a mással már meg nem osztható
fájdalom, melyet minden íze érez,
az a szétroncsolt élet mire jó?
Hogy tanúsítsa mégis: lényegéhez
nem férhet hozzá a kínvallató,
hogy nyomorában is sebezhetetlen
ereje a megsebzett néma testben?

 

 

 

Ragyogjon hetven csillaga*

Mert benne a forgó homály
megfényesül, formát talál,
mert legsötétebb éjjele
is bolygó lelkekkel tele,
mert benne egy égbolt delel
mozdulatlan jegyeivel,
mert benne százfelé hasad
s megáll a kerek pillanat,
mert benne az anyag tömör
teljességében tündököl,
mert benne az anyagtalan
mennydörgő-villámló folyam,
mert annyi formát meglakott,
kedvére váltott alakot,
mert benne a csend és a szó
egyforma tűzzel lángoló,
mert ha kimondja szavait,
minden hozzákezesedik,
mert szolga s király egymaga –
ragyogjon hetven csillaga!

 

 

 

Szárszó, november*

Hallani folyton hallani
gyötrött gerendák nyöszörögnek
reves panaszt a hajnali
keserű füst erezte ködnek
görcsfákon pincezöld selyem
szakállt eresztenek az odvak
eleven és élettelen
testek nyirokban taknyosodnak
itt-ott nyomok madárkarom
szálkás írása érthetetlen
gyűrött-fémforgács-fájdalom
sajog meszes hajszálerekben
az anyag roncsol s alakít
részvétlen terve hogy beteljen
az ember addig él amíg
magára vall nem maga ellen
az ember addig él amíg
tartaléka marad a hitre
míg fel nem éli érveit
meghajszolva és bekerítve
mind kopárabb mind érthetőbb
jeleket küld a rög a rögnek
elszabadult bádogtetők
délnek bukdosva mennydörögnek
valószínűtlen madarak
koszlott vászonháttérre dobva
helyben vergődve szállanak
a távoladó távolokba
konok bogárnesz tapogat
alakot vált a bűn az érdem
a kinn hagyott világ rohad
a híg terek talajvizében

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]