Ingovány*

Mocsárvilág ez. Akadozva ér el
a nap a nagy párák mosdatta éger-
fák enyves zöldben vöröslő szívéig.
A sárga part lengő gyökérszakálla
alatt tán csík, kecsege, csuka, márna.
Mennyi túlzsúfolt kép, hányféle lábnyom
sajtolódott egymásra itt a régen
olyan mozgalmas, ingó szövevényben,
az idegennek kiismerhetetlen
zsombékosok közt girbe-gurba, keskeny
csapások áterezte ingoványon!
Az ember itt meg nem maradhatott, csak
ezen az ingyen birtokon, csak ebben
a tehetetlenül egymásra roskadt
földarcú elevenek és halottak
országában, ebben a híg közegben,
ahol a névtelenségből kiválik,
s formálódik az óriási katlan
öblében forrongó bizonytalanban
az élő a már végleges halálig,
s épít valami örökkévalót itt,
összeköti a fentet és a lentet,
rétegekben egymás fölé rakódik.
Belakja az élők előtti csendet,
az idő mozgó falaiba épül,
az idő meszes vázakat derenget.
Ezt kínálja legvégső menedékül:
amit a kéz csinál, a kézre rávall.
A kis templomban sötét tűzzel égő
betűk, jelek, nagy szilvaszemű szentek,
a torony, keskeny kettős ablakával,
a paraszt ló, az olasz módra festett,
de azért még bizáncian merev
csoportba kényszerített barna testek,
az együgyű kazettás mennyezet.
Találkozunk s hányféle eleinkkel
kváderkőben, téglában, szürke zsindely-
szoknyás, csak facsapokkal összetartott
haranglábban – milyen távol világból,
milyen véletlenek hajtotta vándor-
lelkek érhettek itt valaha partot?
S raktak aztán a földbe még erősebb
lakásul emeletes temetőket.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]