Hogy felelhessen valamit^*

Tavasz felé, tavasz felé az ázott-tölgy-szagú világból a sebhelyek foltozta pléh- tető egyszerre felvilágol, ezüstjei, fehérei, a levegő fölötte reszket, hogy áthevül, hogy égeti az ingen át a vézna testet. Duzzad, síkos nedvvel telik, fénylik a fűzfa sárga héja, harangra kettős hangu síp, tajtékzik a hegyek taréja, szabálytalan, meglóduló, meg-megbicsakló lüktetések készülődnek a föld alól keresni nyirkos öblű fészket. A ragyás deszkák résein érezni melegét az ólnak, a neszeket, a szalmaszín üszőket, ahogy mozgolódnak. Az édes tejszag, trágyaszag hullámaival sűrű pára forog, sóváran rátapad az ól hályogos ablakára. Felszökken, forrására hull, egy mozdulat egyszerre kettő, fellobban, elhomályosul, önnön homályán süt keresztül, próbálja körvonalait, díszeket rak a gyönge vázra, hogy felelhessen valamit erre a képtelen hívásra.