A kert^*

Sistergő borszeszláng emészti, mohó karokban fuldokol, egymást öleli, tartja, tépi fa, folyondár, virág, bokor. Izzó homályban, mozdulatlan hőben jelek villámlanak. Szívéig érő bódulatban álmodja önmagát a nap. S úgy csapnak át e sűrű léten megújuló hullámai, hogy feldereng a feledékeny emlékezetben valami. Egy óriási láz hevít mindent a maga gyönyöréhez. Valami öröklét, amit csupán a test homálya érez.