|
In memoriam M. S.
| Ásványkemény, füstkvarc-kristályos éj, |
| antracit fényű fekete, fehér, |
| s a feketét, fehéret űrbeli |
| sugarak vaskék zápora veri. |
|
| Vadgesztenye-vázak közt megfagyott- |
| villám sínek, karc-vékony huzalok, |
| a két hegy közt szorongó út felett |
| remegő bádog-fény háromszögek. |
|
| Bal kéz felől egy félégboltnyi jég- |
| korszakbeli tagolatlan sötét, |
| présében összeroppantott anyag, |
|
| a mindenség fagy-tornádóiból |
| a meleg földbe vágott meteor: |
| a Hunyad-orom tömbje. S égi jel |
| a zsugorodó létre nem felel. |
|
|
| És rabul ejt az embertelen űr. |
| A levegőtlen buborék alatt |
| elszabadul, verdesve menekül |
| az utolsó eleven mozdulat. |
|
| Egy hihetetlen káprázat felé |
| a csend lakatlan földrészein át! |
| Ha csak egy szó! Talán emberivé |
| melegíthetne még, kopár világ. |
|
| De csak a kristálylapok fekete |
| villámai, csak az idomtalan |
| bazalt-kolonc, a hegy kőtömege, |
| az éjszaka vad szurdokaiban |
|
| a teremtés előtti kő-sötét, |
| melybe szeszélyes szép formáival |
| kijátszva minden lehetőt, a lét |
|
|
|