Az udvar*

Árvacsalán, kásás-méz-közepű
kamilla, pásztortáska, perjefű,
ín-bordás méregzöld lapu, buja
porcfű, lúdhúr, szívós tarackbuza,
halvány-heges levelű lóhere,
a tiprott föld koldus növényzete.
A reves, gombás palánknál, odább,
tűzbíbor-bársony sarkantyúvirág,
égboltja a köszvényes bodzafa
homályszívű tömör lombozata,
de tömbjében váratlan tűzü rés:
mozdulatlan ametiszt remegés.
Egy halom gurdaly. Ágon dróthorog.
Csorba téglákon zöldbolyhos mohok.
Megszikkadt, ráncos héjú gallyakon
üvegcsillám: kanyargó csiganyom.
Az ól végében a két gömbakác
belsejében angyalzöld ragyogás,
a láthatatlan forrású smaragd
fényben ezüstláng-hártyás bogarak.
A cserepes, sajgó kéreg alatt
formátlan fürtös létek rajzanak,
még névtelen, még el nem különült
sejtek, csírák bolyongják be az űrt,
millió közt keresik azt az egy
formát, amely nekik rendeltetett,
tétova csápjuk mohón tapogat
alakokat, színeket, szagokat,
a mélyvilág homályos, méhmeleg
üregeiből feltüremlenek:
árvacsalán, kásás-méz-közepű
kamilla, pásztortáska, perjefű,
ín-bordás méregzöld lapu, buja
porcfű, lúdhúr, szívós tarackbuza,
halvány-heges levelű lóhere.
Általuk él az udvar négyszöge,
árad, mozog reggeltől estelig,
s legbensőbb rétegéig megtelik
a mindenség nyers áramaival,
barlangjaiban hangtalan vihar,
szakadatlan sokszorozza a lét
tajtékos-örvényes tenyészetét,
hogy éjjel meleg szemhéjad alatt
szilánkjai még tovább izzanak,
hogy álmaid legbelső kapujáig
valami égi derengés sugárzik.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]