Öröm^*

Egy sornyi szuvas-fekete aszkéta-csontváz jegenye oly komoran nyújtja az ég felé ezer bogos kezét, olyan alázatos ima eseng szikár ujjaiban, olyan gótikus rettenet szorong, hogy már-már fenyeget, s átellenben az almafák emberszabásúbb, tétovább meztelensége, a suta ágak gömbölyű zavara, összehúzódnak, és szelíd szívük gyümölcsöt álmodik. Köztük hason egy hajdani átmázolt vasúti kocsi, és rozzant, nyárról ittmaradt eső és szél marta kacat. Egy okkersárga ház előtt kartonból kinagyolt fenyők, levegőtlen foltjuk felett hirtelen lobbant fellegek sodródnak gyorsan a sekély szél zuhogóin lefelé. Szemben a hegyen mértani ábrák tollrajz-idomai, vízszintes fehérre derék- szögben húzott tusfeketék- s egyszerre a szigoru váz- szerkezetben naprobbanás, ahogy váratlan belecsap az ég egy forró sugarat, egy ablak homorú-tükör- ragyogással feltündököl, egyetlen pontba sűritett tűzvésze szinte sistereg, s a szemet olyan elemi magma-izzással perzseli, annyi gazdátlan árvaság közt úgy zúdul egyszerre rád, hogy minden ízedben heveny öröm lobban fel füsttelen, hogy egész valód önfeledt elragadtatásban remeg.