Ó, micsoda édeni tájon^*

Ó, micsoda édeni tájon vetett lángot az ifjúságom! Remegő ámulattal álltam a fény villám-zuhatagában, bőrömön éreztem a szépség felsajgó villamos ütését. S a szellem szesz-gyönyörűsége! A bolyduló égboltnyi béke, amely alatt suhogva szárnyal a jelképes fehér madárraj! Nem sejtetted, együgyű angyal, a Toldy utca harminchatban, Makón, húsz éve, negyvenötben, hogy kilépek a levegőtlen éjszakából a láthatárnyi tűzből, koromból, rád találni. S én sem, hogy készül már kidobni a gyorsulva pörgő idő egyre feszesebb sugaráról a centrifugális erő a jégfekete puszta térbe a baljós érintő iránt a kín világegyetemébe, fénytelen bolygónyi magányt, s meg kell tanulnom elviselni az üveghéjú pillanat buborékába zsugorított légszomjas magzat-sorsomat. Miféle törvény munkált bennem, hajtott pusztulnom-növekednem, a fogyatkozó végességben érezni mindenségnyi létem? Mily akarat, hányféle kényszer, az eleve-elrendeléssel, konok képlettel mily szerencse tusakodott, hogy megteremtse zűrzavarából annyi oknak- véletlennek a rám szabottat? Hány lehetőség, mennyi forma zuhog egymásba, hogy kiforrja az egyetlent, melyet a többi kényszerül magából kilökni, de vékony héján valamennyi elvetélt lét át fog derengni! Az idő téged is lerombol, kiköltözöl a tudatomból, befelé húzódsz: egyre mélyebb rétegeimmel kell beérned, idegenebb leszel naponta, míg formálnak teremtve-rontva más-léted földmélyi erői, sürgetnek új formába nőni, szüntelenül feledni-óvni a születőt, az elmúlót, míg nyit húsodban fekete rózsát a komor örökkévalóság.