Szomjúság^*

Ó, hogy éhezem rád, hogy szomjazom, minden porcikád étkem-italom, add tapadó szád, nyelved és fogad, nyers ízeidet, illataidat, hónaljad kagylójában a pihék közt gyöngyöző párálló veriték részegítő szeszét, kerek hasad, nagy farodat, melled rózsáit add, szoríts karoddal, comboddal, amíg feltöröm tested forró kapuit, nyisd meg az öled, itass meg fanyar, vadnövényízű zamataival, e lágy növény, e harmatos kehely új szomjra bujtó fűszereivel, míg összeszűkül, ágyékodba gyűl az idegekben remegő gyönyör, s robbanni kész a forró hám alatt a lét-előtti tűz-köd pillanat, sistergő sejtek, megzajdult erek munkálnak, hogy magukba nyeljenek, hogy iszamós, mohó öleden át visszafogadjon a sötét világ, ahol a lét fekete titkai készülnek most magukról vallani.