Pompeji^*

E viharos növényi zűrzavar, az indáival és kacsaival egymást legyűrő, egymást emelő, földmélyi hővel tülekvő erő, e tajtékosan sistergő buja tenyészetben a halál kapuja, az anyaszem-kék pára-tüzes ég káprázatában kő-váz-nyomorék, borostyánkőbe alvadt mozdulat, öröklétté kopárult pillanat. Görcsbe merevült kőízületek mértana, a létükből kivetett tökéletes formák és vonalak őrzője vagy megcsúfolója vagy? Maradék szépség, több és kevesebb, mint ami van, vagy ami még lehet, változatlan, ki már csak önmagad romló-húsa-vesztett jelképe vagy. Mit mondasz hát? Hogy bugyborogva forr talpunk alatt az olvadt kőpokol? A hasztalant, a lávába fagyott menekülést, a tűz-iszonyatot, a céltalan végső reflexeket, a szem elé kapott görcsös kezet, mely hirtelen, mint nagyító alatt, a többi részlet közül kiszakad lemállik róla a felesleges, s a félelem szikár sikolya lesz? Az iszonyúan magukra maradt tűk, szerszámok, nyakláncok, poharak árvaságát, a semerre-se-lét gazdátlan világvégi közönyét, a nem-ember-szabású pusztulást, az űrhideg csillagok-közi gyászt? Nem, mégse! Mindennél bizonyosabb a naponként feltámadó anyag, a még meleg vulkáni hamun át küszködve felfurakodó virág, ragacsos szárral-szirommal ahogy próbálja az első mozdulatot, s alatta készül már a milliárd sejttel tapadó-hasadó világ, az azért égbolt-gömbölyű egész, mert pusztulással vemhes létezés, a szakadatlan teremtés, amely a hetedik napon se pihen el.