Delelőn^*

E palakék-láng-poklon át még-fölfelé már-zuhanás, ez a felsajgó ugyanaz, ez a gyötrőn-gyönyörü más, e magát szüntelen szülő, magát faló fekete nap, ez a sejtekbe örökült, magja-hasadó pillanat, e társulni tülekedő, társultan kopárabb magány, ez a jégjózan áhitat, e mégis-át-a-tűfokán, e híg közegben táguló nem-tudni-közepű világ, e tartóztató-taszitó, e kívánatlanul kivánt, ez volna hát, ez, amiért, iszamós bőrű csecsemőt, kivetett ama kocsonyás tengerből valamely erő, e csontökölbe szoritott talán-tudat, mely milliárd éj-évnyit fut, fellobban, és kioltja egyetlen-magát.