Fehér-izzáson szénsötét

 

 

 

 

Tél*

Gyémánthideg csönd buborékát
bicegő hangok verdesik.
Üvegcsendülve szórja szét
a fény éles szilánkjait.
Jég-levegő-tömbökbe zárt
acélváz-vékony bokrokon
űrhideg áram zizzen át,
feketén izzó borzalom.
Kegyetlen évszak! Csak tarold
kopárra elmém, fogd laza
létem keményre pántjaiddal,
szigorú, ordas éjszaka!
................................................
Félek, mégis, hogy bírom el
az eget jégtüzeivel.
Ha szólnál egy jó szót, talán
meghallanám. Meghallanám.

 

 

 

Delelőn*

E palakék-láng-poklon át
még-fölfelé már-zuhanás,
ez a felsajgó ugyanaz,
ez a gyötrőn-gyönyörü más,
e magát szüntelen szülő,
magát faló fekete nap,
ez a sejtekbe örökült,
magja-hasadó pillanat,
e társulni tülekedő,
társultan kopárabb magány,
ez a jégjózan áhitat,
e mégis-át-a-tűfokán,
e híg közegben táguló
nem-tudni-közepű világ,
e tartóztató-taszitó,
e kívánatlanul kivánt,
ez volna hát, ez, amiért,
iszamós bőrű csecsemőt,
kivetett ama kocsonyás
tengerből valamely erő,
e csontökölbe szoritott
talán-tudat, mely milliárd
éj-évnyit fut, fellobban, és
kioltja egyetlen-magát.

 

 

 

Pompeji*

E viharos növényi zűrzavar,
az indáival és kacsaival
egymást legyűrő, egymást emelő,
földmélyi hővel tülekvő erő,
e tajtékosan sistergő buja
tenyészetben a halál kapuja,
az anyaszem-kék pára-tüzes ég
káprázatában kő-váz-nyomorék,
borostyánkőbe alvadt mozdulat,
öröklétté kopárult pillanat.
Görcsbe merevült kőízületek
mértana, a létükből kivetett
tökéletes formák és vonalak
őrzője vagy megcsúfolója vagy?
Maradék szépség, több és kevesebb,
mint ami van, vagy ami még lehet,
változatlan, ki már csak önmagad
romló-húsa-vesztett jelképe vagy.
Mit mondasz hát? Hogy bugyborogva forr
talpunk alatt az olvadt kőpokol?
A hasztalant, a lávába fagyott
menekülést, a tűz-iszonyatot,
a céltalan végső reflexeket,
a szem elé kapott görcsös kezet,
mely hirtelen, mint nagyító alatt,
a többi részlet közül kiszakad
lemállik róla a felesleges,
s a félelem szikár sikolya lesz?
Az iszonyúan magukra maradt
tűk, szerszámok, nyakláncok, poharak
árvaságát, a semerre-se-lét
gazdátlan világvégi közönyét,
a nem-ember-szabású pusztulást,
az űrhideg csillagok-közi gyászt?
Nem, mégse! Mindennél bizonyosabb
a naponként feltámadó anyag,
a még meleg vulkáni hamun át
küszködve felfurakodó virág,
ragacsos szárral-szirommal ahogy
próbálja az első mozdulatot,
s alatta készül már a milliárd
sejttel tapadó-hasadó világ,
az azért égbolt-gömbölyű egész,
mert pusztulással vemhes létezés,
a szakadatlan teremtés, amely
a hetedik napon se pihen el.

 

 

 

Szomjúság*

Ó, hogy éhezem rád, hogy szomjazom,
minden porcikád étkem-italom,
add tapadó szád, nyelved és fogad,
nyers ízeidet, illataidat,
hónaljad kagylójában a pihék
közt gyöngyöző párálló veriték
részegítő szeszét, kerek hasad,
nagy farodat, melled rózsáit add,
szoríts karoddal, comboddal, amíg
feltöröm tested forró kapuit,
nyisd meg az öled, itass meg fanyar,
vadnövényízű zamataival,
e lágy növény, e harmatos kehely
új szomjra bujtó fűszereivel,
míg összeszűkül, ágyékodba gyűl
az idegekben remegő gyönyör,
s robbanni kész a forró hám alatt
a lét-előtti tűz-köd pillanat,
sistergő sejtek, megzajdult erek
munkálnak, hogy magukba nyeljenek,
hogy iszamós, mohó öleden át
visszafogadjon a sötét világ,
ahol a lét fekete titkai
készülnek most magukról vallani.

 

 

 

Fehér-izzáson szénsötét*

Jégcsillám-hártyás lábnyomok,
a szironyon mértani lángok,
rezzen, fázósan mocorog,
finom hóport szitál az ágbog.
Kökénybokron a hó puha
rózsái kéken tündökölnek,
anyagtalan fény veri a
kék-ezüst-villám-álmú földet,
gazdátlan sugárzás, sajog
forrásától elszabadulva,
keresi a szilárd magot,
amelyre rákristályosulna.
A tetőkön, a hegyeken
ártatlan glória világít,
a tűz-közepű jég-elem
teremti áttetsző csodáit.
Ó, világ-gyermekkori tél!
Évmilliók alóli fényjel!
Sejtjeid leglelkéig ér
üvegsziporkás gyönyörével.
A kobalt-kék, berlini-kék
égen szálkásvonalú rajz, a
fehér-izzáson szénsötét,
kristálylapon tű-hegye karca.
A kopár szerkezet, a váz-
de közein éteri áram,
vakító ívfény-ragyogás
forr mozdulatlan viharával.

 

 

 

Fa a sziklafalon*

Vajon a lét hány millió magot
tékozolt el, míg megfoganhatott
a függőleges szikla-szahara
kőszörnyei közt ez a satnya fa?
Micsoda szeszély börtönözte be
mostoha sorsa kényszereibe,
parancsaival és cseleivel
hogy nyomta, gyűrte, kanyargatta fel
a csökönyös, fortélyos akarat
a puhacsontú vékony sudarat?
Fekete kérgén a mindennapi
küzdelem csontig ható nyomai:
nagy hegek, tarjagos daganatok,
megcsökött, kificamodott tagok,
de a rémület görcs-bogaival
felesel a szökőkút-ívü gally,
szövevényes hasadékokon át
csavarodnak, furakodnak tovább
drótkeménnyé vadult gyökerei,
mohó kínnal-gyönyörrel szívni ki
a nedvet, a sovány sókat a kő
elmeszesült hajszál-csöveiből,
s rostjaiban hangtalan ekrazit
halmozódik, szétvetni rügyeit,
és ága-lombja a forrástalan
ragyogás habzó áramaiban
fürdik, a vad, sistergő sugarak
a pórusain átáramlanak:
nyomorékul is tudja még a lét
tagolatlan tűz-homály örömét,
a kőmarkú pokol s a könnyü űr
közt remegő vezetékül feszül,
melyben pillanatonként összecsap
az üdvözült gyönyör s az iszonyat,
s magával folyvást vitatkozva, a
kettőt egyszerre kell mondania.
Micsoda jel a bibliai szikla
vörhenyes sivatagába hasítva,
zsugori biztatásul belevetve
az özönvíz utáni döbbenetbe!
Kiált minden gyötrött gyökere-ága,
mondhatatlan szépsége-árvasága!

 

 

 

Ó, micsoda édeni tájon*

Ó, micsoda édeni tájon
vetett lángot az ifjúságom!
Remegő ámulattal álltam
a fény villám-zuhatagában,
bőrömön éreztem a szépség
felsajgó villamos ütését.
S a szellem szesz-gyönyörűsége!
A bolyduló égboltnyi béke,
amely alatt suhogva szárnyal
a jelképes fehér madárraj!
Nem sejtetted, együgyű angyal,
a Toldy utca harminchatban,
Makón, húsz éve, negyvenötben,
hogy kilépek a levegőtlen
éjszakából a láthatárnyi
tűzből, koromból, rád találni.
S én sem, hogy készül már kidobni
a gyorsulva pörgő idő
egyre feszesebb sugaráról
a centrifugális erő
a jégfekete puszta térbe
a baljós érintő iránt
a kín világegyetemébe,
fénytelen bolygónyi magányt,
s meg kell tanulnom elviselni
az üveghéjú pillanat
buborékába zsugorított
légszomjas magzat-sorsomat.
Miféle törvény munkált bennem,
hajtott pusztulnom-növekednem,
a fogyatkozó végességben
érezni mindenségnyi létem?
Mily akarat, hányféle kényszer,
az eleve-elrendeléssel,
konok képlettel mily szerencse
tusakodott, hogy megteremtse
zűrzavarából annyi oknak-
véletlennek a rám szabottat?
Hány lehetőség, mennyi forma
zuhog egymásba, hogy kiforrja
az egyetlent, melyet a többi
kényszerül magából kilökni,
de vékony héján valamennyi
elvetélt lét át fog derengni!
Az idő téged is lerombol,
kiköltözöl a tudatomból,
befelé húzódsz: egyre mélyebb
rétegeimmel kell beérned,
idegenebb leszel naponta,
míg formálnak teremtve-rontva
más-léted földmélyi erői,
sürgetnek új formába nőni,
szüntelenül feledni-óvni
a születőt, az elmúlót, míg
nyit húsodban fekete rózsát
a komor örökkévalóság.

 

 

 

Öröm*

Egy sornyi szuvas-fekete
aszkéta-csontváz jegenye
oly komoran nyújtja az ég
felé ezer bogos kezét,
olyan alázatos ima
eseng szikár ujjaiban,
olyan gótikus rettenet
szorong, hogy már-már fenyeget,
s átellenben az almafák
emberszabásúbb, tétovább
meztelensége, a suta
ágak gömbölyű zavara,
összehúzódnak, és szelíd
szívük gyümölcsöt álmodik.
Köztük hason egy hajdani
átmázolt vasúti kocsi,
és rozzant, nyárról ittmaradt
eső és szél marta kacat.
Egy okkersárga ház előtt
kartonból kinagyolt fenyők,
levegőtlen foltjuk felett
hirtelen lobbant fellegek
sodródnak gyorsan a sekély
szél zuhogóin lefelé.
Szemben a hegyen mértani
ábrák tollrajz-idomai,
vízszintes fehérre derék-
szögben húzott tusfeketék-
s egyszerre a szigoru váz-
szerkezetben naprobbanás,
ahogy váratlan belecsap
az ég egy forró sugarat,
egy ablak homorú-tükör-
ragyogással feltündököl,
egyetlen pontba sűritett
tűzvésze szinte sistereg,
s a szemet olyan elemi
magma-izzással perzseli,
annyi gazdátlan árvaság
közt úgy zúdul egyszerre rád,
hogy minden ízedben heveny
öröm lobban fel füsttelen,
hogy egész valód önfeledt
elragadtatásban remeg.

 

 

 

Az udvar*

Árvacsalán, kásás-méz-közepű
kamilla, pásztortáska, perjefű,
ín-bordás méregzöld lapu, buja
porcfű, lúdhúr, szívós tarackbuza,
halvány-heges levelű lóhere,
a tiprott föld koldus növényzete.
A reves, gombás palánknál, odább,
tűzbíbor-bársony sarkantyúvirág,
égboltja a köszvényes bodzafa
homályszívű tömör lombozata,
de tömbjében váratlan tűzü rés:
mozdulatlan ametiszt remegés.
Egy halom gurdaly. Ágon dróthorog.
Csorba téglákon zöldbolyhos mohok.
Megszikkadt, ráncos héjú gallyakon
üvegcsillám: kanyargó csiganyom.
Az ól végében a két gömbakác
belsejében angyalzöld ragyogás,
a láthatatlan forrású smaragd
fényben ezüstláng-hártyás bogarak.
A cserepes, sajgó kéreg alatt
formátlan fürtös létek rajzanak,
még névtelen, még el nem különült
sejtek, csírák bolyongják be az űrt,
millió közt keresik azt az egy
formát, amely nekik rendeltetett,
tétova csápjuk mohón tapogat
alakokat, színeket, szagokat,
a mélyvilág homályos, méhmeleg
üregeiből feltüremlenek:
árvacsalán, kásás-méz-közepű
kamilla, pásztortáska, perjefű,
ín-bordás méregzöld lapu, buja
porcfű, lúdhúr, szívós tarackbuza,
halvány-heges levelű lóhere.
Általuk él az udvar négyszöge,
árad, mozog reggeltől estelig,
s legbensőbb rétegéig megtelik
a mindenség nyers áramaival,
barlangjaiban hangtalan vihar,
szakadatlan sokszorozza a lét
tajtékos-örvényes tenyészetét,
hogy éjjel meleg szemhéjad alatt
szilánkjai még tovább izzanak,
hogy álmaid legbelső kapujáig
valami égi derengés sugárzik.

 

 

 

Vak szembe sajduló sugallat*

Vak szembe sajduló sugallat!
Opáltűz-félgömb ég alatt
káprázó tündöklésbe alvad
a verdeső-szárny mozdulat,
nyugszik anyaöl-puha fészken.
Az akácon reflektor-remegés.
Már bolyhosodik a nehéz
homály a fák meleg szívében.
Ott felejtett apró zajok
járnak az űrben tévedezve.
Repeső bogár csillagot
röpít fel az ibolya messze.
Mindenből belső fény világít:
mielőtt elmerülne, fénykör-
bóbitát gyújtva még kiválik
mohón sötétlő hátteréből.
A láthatatlan nagy folyó!
A füzek, a nyárfák a parton
mozdulatlan ezüst viharban!
Ág-ívre üvegesedő víz.
Barbár tülök őscsönd alól:
testetlen nyájat őriz.
Felszikrázó, hunyó jelek.
Mennyi ibolyántúli áram
suhog, villámlik, sistereg
egymás alatt, egymás felett
a mindenségnagy éjszakában!

 

 

 

Fénytelen és árnyéktalan*

Hegek szabdalta puszta tér,
fénytelen és árnyéktalan.
Füstöl az ég, zuhog a szél
falakon át, mészhéjon át,
parttalan áramló folyam,
csapkodja sajgó koponyád.
Az ágaskodó, a riadt
gyér növényzet, a maradék,
szakadni kész gyökerü lét:
szakadéknak hajszolt csapat!
Aztán csak a csontig lemart
sebhelyes sivatag:
tagolatlan gránit, bazalt.
S a fekete moraj:
a láthatártalan talán
ég, talán ólom-óceán
egyforma hullámaival.
S a bibliai táj felett
gazdátlan kiáltás lebeg.

 

 

 

Zugliget*

In memoriam M. S.

 

1

Ásványkemény, füstkvarc-kristályos éj,
antracit fényű fekete, fehér,
s a feketét, fehéret űrbeli
sugarak vaskék zápora veri.
Vadgesztenye-vázak közt megfagyott-
villám sínek, karc-vékony huzalok,
a két hegy közt szorongó út felett
remegő bádog-fény háromszögek.
Bal kéz felől egy félégboltnyi jég-
korszakbeli tagolatlan sötét,
a lezúduló ólom-pillanat
présében összeroppantott anyag,
a mindenség fagy-tornádóiból
a meleg földbe vágott meteor:
a Hunyad-orom tömbje. S égi jel
a zsugorodó létre nem felel.
 

2

És rabul ejt az embertelen űr.
A levegőtlen buborék alatt
elszabadul, verdesve menekül
az utolsó eleven mozdulat.
Egy hihetetlen káprázat felé
a csend lakatlan földrészein át!
Ha csak egy szó! Talán emberivé
melegíthetne még, kopár világ.
De csak a kristálylapok fekete
villámai, csak az idomtalan
bazalt-kolonc, a hegy kőtömege,
az éjszaka vad szurdokaiban
a teremtés előtti kő-sötét,
melybe szeszélyes szép formáival
kijátszva minden lehetőt, a lét
elnehezedve visszahal.

 

 

 

Nem a halál*

Nem a halál – a csúful tőrbeejtett,
a bomlására eszmélő tudat,
a közönyös kiszikkadt magvú sejtek,
ahogy gyáván megadják magukat,
az eltévedt jelek a feledékeny
idegek zilált gubancában, a
test szűkülő világegyetemében
oszlásnak indult hús hüllőszaga,
az iszonyú! Az arc, melyre az évek
mész-üledéke szürkén rákövül,
a jelenések lázában kiégett
lakatlan szem, az ásványfényü űr,
a beomlott mellkas, a menthetetlen
szuvasodó csont, a rozoga hát,
az egész ingatagul szervezett rend,
ahogy megvallja romló anyagát,
melyet sokáig annyiféle forma,
szín, illat álruhája leplezett,
s végső földi átváltozása torha
vázát olyan könnyen roppantja meg,
hogy egy alantas léthez idomulva
a föld homályos tisztítótüzében
egy isten konok kényszerére újra
öntudatlan feltámadásra égjen.

 

 

 

A kert*

Sistergő borszeszláng emészti,
mohó karokban fuldokol,
egymást öleli, tartja, tépi
fa, folyondár, virág, bokor.
Izzó homályban, mozdulatlan
hőben jelek villámlanak.
Szívéig érő bódulatban
álmodja önmagát a nap.
S úgy csapnak át e sűrű léten
megújuló hullámai,
hogy feldereng a feledékeny
emlékezetben valami.
Egy óriási láz hevít
mindent a maga gyönyöréhez.
Valami öröklét, amit
csupán a test homálya érez.

 

 

 

Reszkető mező*

 

1

Be vagy kerítve. Tűz-pokol,
pipacs a reszkető mezőben.
Darázs hímporban fuldokol.
Kék villámok belém, belőlem.
Egy mozdulatlan nagy madár
a semmi katlanába vetve.
Csillagzó kék-vörös homály
torlódik védtelen szemedre.
És robbanások, hangtalan,
a föld alól a fák szívéig.
A csend sötét kútjaiban
forgó közepű gőz fehérlik.
Érzékeny bőrön fut a láz,
égő bozótok, szomjú rések,
hegymélyben láva-tolulás,
és robbanások, szívverések.
Hámló ég, reszkető mező
egy vörhenyes félhegynek árad,
vad szakadék, forró tető,
kacsok, feszülő héjú szárak-
 

2

A láthatár fennsíkjain, a menny
aranytarajos örvényeiben
a fény lobogó zászlai alatt
morajosan gyülekező hadak,
ezüsttel tusakodó fekete
felizzó-alvadó döbbenete,
tépett fáival, madaraival,
karommal, csőrrel támadó vihar,
kőfényű, citerazengésű zápor
iramló-hőkölő forgatagából
sziszegő ostor csap a pőre,
verejték harmatozta bőrre-
 

3

S összezavart s kigyúlt érzékeid
nyirkos zugait sorra meglelik,
hogy visszavesz a hasztalan müvelt,
változékony képekkel sűrü kert,
rád dől sürgető ingereivel,
a duzzadt szirmok, a síkos kehely,
ahova majd a zsúfolt pillanat
utolsó villámával belecsap,
s szétrobban fészkében, a lágyan
remegő hús boltozatában.

 

 

 

Múlékony fészkeiden át*

A szakadékos vad tetők –
gyalogszeder, szálkás mohar.
Idomtalan kőroncsokon
megtorlódó habos moraj.
A bőrön maró veriték –
menekülő madár szive –
a mozdulatlan üldözők,
a penge-út, a semmibe –
csapdák, szándékok, kényszerek
homályos útvesztőin át –
egymáson vérrel átütő,
egymásba roppant éjszakák.
Virágörvény a földmeleg
termékeny katlanaiból,
villámló csillagaival
ragadozó húsodba forr –
hallod a testedből kivált
zihálás robbanásait –
múlékony fészkeiden át
valami változatlanig!

 

 

 

Sárangyal*

Viharában hogy villódzik-remeg
a világ, belső tűzzel hogy világít
szeles tetőitől a részletek
földközeli zöld mikrokozmoszáig!
Hogy pazarolja formáit a lét,
kísérleteit hogy felcicomázza,
tán hogy feledje végső szégyenét
a nyomorúság hártyaboltú háza.
Fojtsd álmaid kútjába hát nehéz
vállalkozásunk bizonyos kudarcát,
ne nézz fel, ha a gyászos jelenés
feléd fordítja tagolatlan arcát:
egy szögletes nagy angyal, odaforr
az ónpikkelyes dörgő bádogégre,
és kirajzik a korszerű pokol
a kataklizmák fojtó közegébe.
Nem ördögök – nem áltatom magam:
a semmi maró savaiban ázott,
elvont, időtlen-térfogattalan,
barlangiszonnyal vemhes látomások.
Sárangyal! Lázcserepes arcodon
elvadult, fonák sarjadzás virágzik,
egy láthatatlan romboló atom-
robbanás ólom-záporában ázik.
S a tőrbeesni mindig kész anyag
rendjében püffedt formáit kibontja
a gyanútlan, boldog felhám alatt
egy tarjagos taplótűz-belű gomba.
Hit, értelem Szent György lovagjai,
legendák opál-lapjaira vésve!
Fel, képtelen dárdát hajítani
a lét szívén megfészkelt szenvedésre!

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]