Tél*
| Gyémánthideg csönd buborékát |
| Üvegcsendülve szórja szét |
|
| Kegyetlen évszak! Csak tarold |
| létem keményre pántjaiddal, |
| ................................................ |
|
| Félek, mégis, hogy bírom el |
| Ha szólnál egy jó szót, talán |
| meghallanám. Meghallanám. |
|
|
Delelőn*
| ez a gyötrőn-gyönyörü más, |
|
| társultan kopárabb magány, |
|
| ez volna hát, ez, amiért, |
|
| talán-tudat, mely milliárd |
| éj-évnyit fut, fellobban, és |
|
|
Pompeji*
| E viharos növényi zűrzavar, |
| egymást legyűrő, egymást emelő, |
| földmélyi hővel tülekvő erő, |
| e tajtékosan sistergő buja |
| tenyészetben a halál kapuja, |
| az anyaszem-kék pára-tüzes ég |
| káprázatában kő-váz-nyomorék, |
| borostyánkőbe alvadt mozdulat, |
| öröklétté kopárult pillanat. |
| Görcsbe merevült kőízületek |
| mértana, a létükből kivetett |
| tökéletes formák és vonalak |
| őrzője vagy megcsúfolója vagy? |
| Maradék szépség, több és kevesebb, |
| mint ami van, vagy ami még lehet, |
| változatlan, ki már csak önmagad |
| romló-húsa-vesztett jelképe vagy. |
| Mit mondasz hát? Hogy bugyborogva forr |
| talpunk alatt az olvadt kőpokol? |
| A hasztalant, a lávába fagyott |
| menekülést, a tűz-iszonyatot, |
| a céltalan végső reflexeket, |
| a szem elé kapott görcsös kezet, |
| mely hirtelen, mint nagyító alatt, |
| a többi részlet közül kiszakad |
| lemállik róla a felesleges, |
| s a félelem szikár sikolya lesz? |
| Az iszonyúan magukra maradt |
| tűk, szerszámok, nyakláncok, poharak |
| árvaságát, a semerre-se-lét |
| gazdátlan világvégi közönyét, |
| a nem-ember-szabású pusztulást, |
| az űrhideg csillagok-közi gyászt? |
| Nem, mégse! Mindennél bizonyosabb |
| a naponként feltámadó anyag, |
| a még meleg vulkáni hamun át |
| küszködve felfurakodó virág, |
| ragacsos szárral-szirommal ahogy |
| próbálja az első mozdulatot, |
| s alatta készül már a milliárd |
| sejttel tapadó-hasadó világ, |
| az azért égbolt-gömbölyű egész, |
| mert pusztulással vemhes létezés, |
| a szakadatlan teremtés, amely |
| a hetedik napon se pihen el. |
|
Szomjúság*
| Ó, hogy éhezem rád, hogy szomjazom, |
| minden porcikád étkem-italom, |
| add tapadó szád, nyelved és fogad, |
| nyers ízeidet, illataidat, |
| hónaljad kagylójában a pihék |
| közt gyöngyöző párálló veriték |
| részegítő szeszét, kerek hasad, |
| nagy farodat, melled rózsáit add, |
| szoríts karoddal, comboddal, amíg |
| feltöröm tested forró kapuit, |
| nyisd meg az öled, itass meg fanyar, |
| e lágy növény, e harmatos kehely |
| új szomjra bujtó fűszereivel, |
| míg összeszűkül, ágyékodba gyűl |
| az idegekben remegő gyönyör, |
| s robbanni kész a forró hám alatt |
| a lét-előtti tűz-köd pillanat, |
| sistergő sejtek, megzajdult erek |
| munkálnak, hogy magukba nyeljenek, |
| hogy iszamós, mohó öleden át |
| visszafogadjon a sötét világ, |
| készülnek most magukról vallani. |
|
Fehér-izzáson szénsötét*
| Jégcsillám-hártyás lábnyomok, |
| a szironyon mértani lángok, |
| finom hóport szitál az ágbog. |
| rózsái kéken tündökölnek, |
| kék-ezüst-villám-álmú földet, |
| gazdátlan sugárzás, sajog |
| amelyre rákristályosulna. |
| teremti áttetsző csodáit. |
| Ó, világ-gyermekkori tél! |
| üvegsziporkás gyönyörével. |
| A kobalt-kék, berlini-kék |
| égen szálkásvonalú rajz, a |
| kristálylapon tű-hegye karca. |
| A kopár szerkezet, a váz- |
| forr mozdulatlan viharával. |
|
Fa a sziklafalon*
| Vajon a lét hány millió magot |
| tékozolt el, míg megfoganhatott |
| a függőleges szikla-szahara |
| kőszörnyei közt ez a satnya fa? |
| Micsoda szeszély börtönözte be |
| mostoha sorsa kényszereibe, |
| parancsaival és cseleivel |
| hogy nyomta, gyűrte, kanyargatta fel |
| a csökönyös, fortélyos akarat |
| a puhacsontú vékony sudarat? |
| Fekete kérgén a mindennapi |
| küzdelem csontig ható nyomai: |
| nagy hegek, tarjagos daganatok, |
| megcsökött, kificamodott tagok, |
| de a rémület görcs-bogaival |
| felesel a szökőkút-ívü gally, |
| szövevényes hasadékokon át |
| csavarodnak, furakodnak tovább |
| drótkeménnyé vadult gyökerei, |
| mohó kínnal-gyönyörrel szívni ki |
| a nedvet, a sovány sókat a kő |
| elmeszesült hajszál-csöveiből, |
| s rostjaiban hangtalan ekrazit |
| halmozódik, szétvetni rügyeit, |
| és ága-lombja a forrástalan |
| fürdik, a vad, sistergő sugarak |
| nyomorékul is tudja még a lét |
| tagolatlan tűz-homály örömét, |
| a kőmarkú pokol s a könnyü űr |
| közt remegő vezetékül feszül, |
| melyben pillanatonként összecsap |
| az üdvözült gyönyör s az iszonyat, |
| s magával folyvást vitatkozva, a |
| kettőt egyszerre kell mondania. |
| Micsoda jel a bibliai szikla |
| vörhenyes sivatagába hasítva, |
| zsugori biztatásul belevetve |
| az özönvíz utáni döbbenetbe! |
| Kiált minden gyötrött gyökere-ága, |
| mondhatatlan szépsége-árvasága! |
|
Ó, micsoda édeni tájon*
| vetett lángot az ifjúságom! |
| a fény villám-zuhatagában, |
| bőrömön éreztem a szépség |
| felsajgó villamos ütését. |
| S a szellem szesz-gyönyörűsége! |
| A bolyduló égboltnyi béke, |
| amely alatt suhogva szárnyal |
| a jelképes fehér madárraj! |
|
| Nem sejtetted, együgyű angyal, |
| a Toldy utca harminchatban, |
| Makón, húsz éve, negyvenötben, |
| hogy kilépek a levegőtlen |
| tűzből, koromból, rád találni. |
|
| S én sem, hogy készül már kidobni |
| egyre feszesebb sugaráról |
| fénytelen bolygónyi magányt, |
| s meg kell tanulnom elviselni |
| légszomjas magzat-sorsomat. |
|
| Miféle törvény munkált bennem, |
| hajtott pusztulnom-növekednem, |
| érezni mindenségnyi létem? |
| Mily akarat, hányféle kényszer, |
| konok képlettel mily szerencse |
| tusakodott, hogy megteremtse |
| zűrzavarából annyi oknak- |
| véletlennek a rám szabottat? |
| Hány lehetőség, mennyi forma |
| zuhog egymásba, hogy kiforrja |
| az egyetlent, melyet a többi |
| kényszerül magából kilökni, |
| de vékony héján valamennyi |
| elvetélt lét át fog derengni! |
|
| Az idő téged is lerombol, |
| befelé húzódsz: egyre mélyebb |
| rétegeimmel kell beérned, |
| idegenebb leszel naponta, |
| míg formálnak teremtve-rontva |
| más-léted földmélyi erői, |
| sürgetnek új formába nőni, |
| a születőt, az elmúlót, míg |
| nyit húsodban fekete rózsát |
|
|
Öröm*
| oly komoran nyújtja az ég |
| szorong, hogy már-már fenyeget, |
| szívük gyümölcsöt álmodik. |
| és rozzant, nyárról ittmaradt |
| kartonból kinagyolt fenyők, |
| levegőtlen foltjuk felett |
| hirtelen lobbant fellegek |
| sodródnak gyorsan a sekély |
| vízszintes fehérre derék- |
| szögben húzott tusfeketék- |
| s egyszerre a szigoru váz- |
| szerkezetben naprobbanás, |
| tűzvésze szinte sistereg, |
| közt úgy zúdul egyszerre rád, |
| hogy minden ízedben heveny |
| öröm lobban fel füsttelen, |
| hogy egész valód önfeledt |
|
Az udvar*
| Árvacsalán, kásás-méz-közepű |
| kamilla, pásztortáska, perjefű, |
| ín-bordás méregzöld lapu, buja |
| porcfű, lúdhúr, szívós tarackbuza, |
| halvány-heges levelű lóhere, |
| a tiprott föld koldus növényzete. |
|
| A reves, gombás palánknál, odább, |
| tűzbíbor-bársony sarkantyúvirág, |
| égboltja a köszvényes bodzafa |
| homályszívű tömör lombozata, |
| de tömbjében váratlan tűzü rés: |
| mozdulatlan ametiszt remegés. |
|
| Egy halom gurdaly. Ágon dróthorog. |
| Csorba téglákon zöldbolyhos mohok. |
| Megszikkadt, ráncos héjú gallyakon |
| üvegcsillám: kanyargó csiganyom. |
| Az ól végében a két gömbakác |
| belsejében angyalzöld ragyogás, |
| a láthatatlan forrású smaragd |
| fényben ezüstláng-hártyás bogarak. |
|
| A cserepes, sajgó kéreg alatt |
| formátlan fürtös létek rajzanak, |
| még névtelen, még el nem különült |
| sejtek, csírák bolyongják be az űrt, |
| millió közt keresik azt az egy |
| formát, amely nekik rendeltetett, |
| tétova csápjuk mohón tapogat |
| alakokat, színeket, szagokat, |
| a mélyvilág homályos, méhmeleg |
|
| árvacsalán, kásás-méz-közepű |
| kamilla, pásztortáska, perjefű, |
| ín-bordás méregzöld lapu, buja |
| porcfű, lúdhúr, szívós tarackbuza, |
| halvány-heges levelű lóhere. |
| Általuk él az udvar négyszöge, |
| árad, mozog reggeltől estelig, |
| s legbensőbb rétegéig megtelik |
| a mindenség nyers áramaival, |
| barlangjaiban hangtalan vihar, |
| szakadatlan sokszorozza a lét |
| tajtékos-örvényes tenyészetét, |
| hogy éjjel meleg szemhéjad alatt |
| szilánkjai még tovább izzanak, |
| hogy álmaid legbelső kapujáig |
| valami égi derengés sugárzik. |
|
|
Vak szembe sajduló sugallat*
| Vak szembe sajduló sugallat! |
| káprázó tündöklésbe alvad |
| a verdeső-szárny mozdulat, |
| nyugszik anyaöl-puha fészken. |
|
| Az akácon reflektor-remegés. |
| homály a fák meleg szívében. |
|
| járnak az űrben tévedezve. |
| röpít fel az ibolya messze. |
|
| Mindenből belső fény világít: |
| mielőtt elmerülne, fénykör- |
| bóbitát gyújtva még kiválik |
| mohón sötétlő hátteréből. |
|
| A láthatatlan nagy folyó! |
| A füzek, a nyárfák a parton |
| mozdulatlan ezüst viharban! |
|
| Barbár tülök őscsönd alól: |
|
| Felszikrázó, hunyó jelek. |
| suhog, villámlik, sistereg |
| egymás alatt, egymás felett |
| a mindenségnagy éjszakában! |
|
|
Fénytelen és árnyéktalan*
| Hegek szabdalta puszta tér, |
| fénytelen és árnyéktalan. |
|
| Füstöl az ég, zuhog a szél |
| falakon át, mészhéjon át, |
| csapkodja sajgó koponyád. |
|
| gyér növényzet, a maradék, |
| szakadni kész gyökerü lét: |
| szakadéknak hajszolt csapat! |
|
| Aztán csak a csontig lemart |
| tagolatlan gránit, bazalt. |
|
|
Zugliget*
|
In memoriam M. S.
| Ásványkemény, füstkvarc-kristályos éj, |
| antracit fényű fekete, fehér, |
| s a feketét, fehéret űrbeli |
| sugarak vaskék zápora veri. |
|
| Vadgesztenye-vázak közt megfagyott- |
| villám sínek, karc-vékony huzalok, |
| a két hegy közt szorongó út felett |
| remegő bádog-fény háromszögek. |
|
| Bal kéz felől egy félégboltnyi jég- |
| korszakbeli tagolatlan sötét, |
| présében összeroppantott anyag, |
|
| a mindenség fagy-tornádóiból |
| a meleg földbe vágott meteor: |
| a Hunyad-orom tömbje. S égi jel |
| a zsugorodó létre nem felel. |
|
|
| És rabul ejt az embertelen űr. |
| A levegőtlen buborék alatt |
| elszabadul, verdesve menekül |
| az utolsó eleven mozdulat. |
|
| Egy hihetetlen káprázat felé |
| a csend lakatlan földrészein át! |
| Ha csak egy szó! Talán emberivé |
| melegíthetne még, kopár világ. |
|
| De csak a kristálylapok fekete |
| villámai, csak az idomtalan |
| bazalt-kolonc, a hegy kőtömege, |
| az éjszaka vad szurdokaiban |
|
| a teremtés előtti kő-sötét, |
| melybe szeszélyes szép formáival |
| kijátszva minden lehetőt, a lét |
|
|
|
Nem a halál*
| Nem a halál – a csúful tőrbeejtett, |
| a bomlására eszmélő tudat, |
| a közönyös kiszikkadt magvú sejtek, |
| ahogy gyáván megadják magukat, |
|
| az eltévedt jelek a feledékeny |
| idegek zilált gubancában, a |
| test szűkülő világegyetemében |
| oszlásnak indult hús hüllőszaga, |
|
| az iszonyú! Az arc, melyre az évek |
| mész-üledéke szürkén rákövül, |
| a jelenések lázában kiégett |
| lakatlan szem, az ásványfényü űr, |
|
| a beomlott mellkas, a menthetetlen |
| szuvasodó csont, a rozoga hát, |
| az egész ingatagul szervezett rend, |
| ahogy megvallja romló anyagát, |
|
| melyet sokáig annyiféle forma, |
| szín, illat álruhája leplezett, |
| s végső földi átváltozása torha |
| vázát olyan könnyen roppantja meg, |
|
| hogy egy alantas léthez idomulva |
| a föld homályos tisztítótüzében |
| egy isten konok kényszerére újra |
| öntudatlan feltámadásra égjen. |
|
|
A kert*
| Sistergő borszeszláng emészti, |
| egymást öleli, tartja, tépi |
| fa, folyondár, virág, bokor. |
|
| Izzó homályban, mozdulatlan |
|
| S úgy csapnak át e sűrű léten |
| hogy feldereng a feledékeny |
|
| mindent a maga gyönyöréhez. |
| csupán a test homálya érez. |
|
|
Reszkető mező*
| Be vagy kerítve. Tűz-pokol, |
| pipacs a reszkető mezőben. |
| Darázs hímporban fuldokol. |
| Kék villámok belém, belőlem. |
|
| Egy mozdulatlan nagy madár |
| Csillagzó kék-vörös homály |
| torlódik védtelen szemedre. |
|
| És robbanások, hangtalan, |
| a föld alól a fák szívéig. |
| forgó közepű gőz fehérlik. |
|
| Érzékeny bőrön fut a láz, |
| égő bozótok, szomjú rések, |
| hegymélyben láva-tolulás, |
| és robbanások, szívverések. |
|
| egy vörhenyes félhegynek árad, |
| vad szakadék, forró tető, |
| kacsok, feszülő héjú szárak- |
|
|
| A láthatár fennsíkjain, a menny |
| a fény lobogó zászlai alatt |
| morajosan gyülekező hadak, |
| felizzó-alvadó döbbenete, |
| tépett fáival, madaraival, |
| karommal, csőrrel támadó vihar, |
| kőfényű, citerazengésű zápor |
| iramló-hőkölő forgatagából |
| sziszegő ostor csap a pőre, |
| verejték harmatozta bőrre- |
|
|
| S összezavart s kigyúlt érzékeid |
| nyirkos zugait sorra meglelik, |
| hogy visszavesz a hasztalan müvelt, |
| változékony képekkel sűrü kert, |
| rád dől sürgető ingereivel, |
| a duzzadt szirmok, a síkos kehely, |
| ahova majd a zsúfolt pillanat |
| utolsó villámával belecsap, |
| s szétrobban fészkében, a lágyan |
|
|
|
Múlékony fészkeiden át*
| gyalogszeder, szálkás mohar. |
|
| csapdák, szándékok, kényszerek |
| egymásba roppant éjszakák. |
|
| hallod a testedből kivált |
|
|
Sárangyal*
| Viharában hogy villódzik-remeg |
| a világ, belső tűzzel hogy világít |
| szeles tetőitől a részletek |
| földközeli zöld mikrokozmoszáig! |
|
| Hogy pazarolja formáit a lét, |
| kísérleteit hogy felcicomázza, |
| tán hogy feledje végső szégyenét |
| a nyomorúság hártyaboltú háza. |
|
| Fojtsd álmaid kútjába hát nehéz |
| vállalkozásunk bizonyos kudarcát, |
| ne nézz fel, ha a gyászos jelenés |
| feléd fordítja tagolatlan arcát: |
|
| egy szögletes nagy angyal, odaforr |
| az ónpikkelyes dörgő bádogégre, |
| és kirajzik a korszerű pokol |
| a kataklizmák fojtó közegébe. |
|
| Nem ördögök – nem áltatom magam: |
| a semmi maró savaiban ázott, |
| elvont, időtlen-térfogattalan, |
| barlangiszonnyal vemhes látomások. |
|
| Sárangyal! Lázcserepes arcodon |
| elvadult, fonák sarjadzás virágzik, |
| egy láthatatlan romboló atom- |
| robbanás ólom-záporában ázik. |
|
| S a tőrbeesni mindig kész anyag |
| rendjében püffedt formáit kibontja |
| a gyanútlan, boldog felhám alatt |
| egy tarjagos taplótűz-belű gomba. |
|
| Hit, értelem Szent György lovagjai, |
| legendák opál-lapjaira vésve! |
| Fel, képtelen dárdát hajítani |
| a lét szívén megfészkelt szenvedésre! |
|
|
|