| Ringanak-bomolnak hárslomb-susogással, |
| nyírág-zizegéssel szitakötő-fények. |
| Hallgatom, mélyemben hogy keresik-ássák |
| búvópatak-útjuk habtarajos évek. |
|
| Megjártam mélyeket, ormokat, poklokat, |
| szélörvény sorsom már csendesedik. |
| Ha mi nem-emberi kormozott, rám tapadt, |
| lehántom, feledem mocskait-szennyeit. |
|
| Vezérlő csillagom szelídebb fényjelét |
| szememhez közelebb immár villogtatja. |
| Oldódnak félelmes magányom görcsei, |
| fordul a nyelvem is szelídebb szavakra. |
|
| Ideje szólanom új számot-vetéssel, |
| haragos istenek szobrát összetörvén. |
| Amit tán érdemes kőtáblára vésnem: |
| nem égé-pokolé – csak emberi törvény. |
|
| Nyelvemet igaznak, szándékomat jónak, |
| akarom kezemet tudni béklyótlannak. |
| Lehet-e hűségnek, földemhez vonónak, |
| magamnál szigorúbb bírája magamnak? |
|
| Szívemet hitemet meg nem tagadóvá |
| hegyipatak évek áramai mossák. |
| Akarom: magamat őrzővé-adóvá, |
| emelj magadévá, gyönyörű magasság. |
|
|