Ez az a perc^*

Mikor kísérték, zavaros tömeg zúdult köré egyszerre mindenünnen. Az oktalan s céltalan gyűlölet ágaskodott, lobogott a szemükben. A nagy tüzek. Szakállas arcokon sötét gyanú, fekete indulat. A magamat mentő riadalom növekedett bennem meg elapadt. És az az arc! A homályból kiválva közeledett, s hogy ráesett a fény, láttam, tajtékot hány iszonyú szája, tekintetében örvény-szenvedély. Ujját emelve imbolygott előttem, akit a láncolt mélység feldobott. Ember, ki meg nem szabadulhat mégsem az átoktól, mit onnan felhozott. Mint egy megszállott, mint maga a Mester, úgy bizonygatta pusztító hitét, és fenyegette máglyával, kereszttel, ki azt vallja, a Názáretiét. Esendő testben mily gyarló a lélek! Hogy rám szakadt, űzött a félelem! Könyörtelen hatalmak ösztökéltek, hogy megtagadjam őt: nem ismerem. Hogy buggyantak fel bennem egyre-másra a káromló, gyalázkodó szavak! S a kakas hosszú, rekedt jajgatása figyelmeztetett: ez a pillanat, ez a jövendölt perc, melyben az eszme legyőzetett, mivel nádszál a hit. S hogy bizonyítsa: még sincs semmi veszve, kerestem volna ezt-azt, valakit. Ó, mondjátok, hát lesz erőm e sorshoz, ha hit és szándék – minden hasztalan? S ha tán a szelíd hatalom feloldoz, feloldozhatom valaha magam?