|
G. I. emlékének
| Gyér szomorúság, mélyülő magány. |
| Átlátszó lesz a kékülő idő. |
| Úgy tetszik, mintha néha hallanám, |
| hogy visszaszól a holt menekülő. |
|
| Ó, milyen mezőn, milyen idegen |
| tájon rántották görcsbe ujjaid |
| a még egyszer felérző idegen |
| át szívedig ható fájdalmaid? |
|
| Szólj, az utolsó percet hogy fogadta |
| a szenvedélyes, éles értelem? |
| A rémület falának tántorodva |
| megállt? Mert futni is reménytelen? |
|
| Add meg magad! Ez hát a tanításod? |
| Mert itt is, ott is elér a halál. |
| Bármerre futsz, ijesztő hasonmásod, |
| a változatlan sors elődbe áll. |
|
| A várakozás kora ez. A vak |
| tétlenségé. Mert semmi sem segít. |
| A fogakig löki az iszonyat |
| gyomorsavas, keserű nedveit. |
|
| Újév éjén egy ház falának rogyva |
| öklendezett egy nő a köruton. |
| Úgy nézte önnön mocskát iszonyodva, |
| mint egy magára maradt vajudó. |
|
| Hogy mondjam el a darabokra tört |
| éjféli tánc nyomott káprázatát? |
| A rossz világ egy pontba sűrüdött, |
| jelképesen mutatva meg magát. |
|
| S futottam volna én is bárhova. |
| De van-e földrész, amely üdvöt ad? |
| Elkábíthat-e valami csoda, |
| eszméltető, kegyetlen öntudat? |
|
| Mit tegyek? Nyitott szemeimen át |
| hadd hatoljon érzékeny agyamig |
| pengéivel a gyötrelmes világ, |
| míg hinni vagy meghalni megtanít. |
|
|