Háborús töredék^*

1 Visz a vonat. Hazafelé megyek Makóra, egy-két napra megpihenni. A fák között örvénylik, nő a semmi, felhőtajtékot hány a szürkület. Ijedt mezőkön sárga hallgatás. A szőlőtőkék görcsösen lapítva kuporodnak rá kurta lábaikra, a lombokon kiütközik a láz. Kacsák, libák. Rejtőző templomok. Harangszó hull a rebbenő határba. Az egykedvű föld rongyait kitárja. Kifosztott testén durva lábnyomok.   2 Alkonyodik. Hiába küzdenek a homállyal az elfutó tanyák. Mint a homokkal játszó kisgyerek, markomba foglak, szétpergő világ. Hiába minden. Nincsen irgalom. Az agy magát emészti, úgy kutat. Merülnél ebbe-abba – hasztalan: eszmélsz megint, gyötrelmes öntudat. A ketrecbe zárt állat így kering a mozdulatlan középpont körül. Iszonyú lencse gyűjti rá a kín sugarait, bármerre menekül. Szemembe metsző, éles fény szorul, a kör bezárul, nő a szenvedés. Falak, hatalmak, cellák, szigorú határok és tilalmak – mind kevés? Vagy mindig így volt, s ki-ki így forog a börtönévé szűkült semmiben? A láthatárban szürke oszlopok: a könyörtelen világegyetem?   3 Egyik fogoly az ütközőnek esve okádta mohón habzsolt ételét. Undorító párát vetett a testre a vizelet és a véres ürülék. Ó, szemek, szemek, elgyötört szemek! Örvényetekben mily pokol lakott, hogy újra s újra fölmerüljenek mélyéről az iszonyú alakok! Sovány őszvégi szél csapott a fákra, mely veszett ebként vékonyan vonít, a homok foszló lepleit zilálta, hogy megmutassa undok titkait: a holtakat, akik a föld alól az élőknek a feledés süket csendjéből még egykedvű jóslatul felnyújtották rothadó kezüket. Ti legbelül csak ismeretlenek! Idegenek! Hány nyelven fájt a kín! Hányan s hogyan töprengtetek veszett, esendő sorsunk csillagzatain! S alig volt bennem végül iszonyat. Szándékká sem szilárdult ösztönöm. Ettem s aludtam. Éltem napra-nap, míg rám fagyott a kocsonyás közöny.