Sodoma^*

Füstöl a táj testére tekergő   út, lelapulnak a dombok, homokos hangok neszezése   súrolja a lombot. Színtelen érdes szél   koptatja a dolgokat egyre, rozsda rakódik a megmerevült   levelekre. Ez a bűn hajléka, íme a bűn   hajléka, hasonlatos Sodomához. Aki tudja a csillagok útját,   menekül, vagy gyenge galambot áldoz. Késő immár, késő minden,   verd le a port a sarudról, vándor! Tépd ki magad, gyökerestül   tépd ki magad Sodomából. Esténként sárkányszerü felhők   árnya sötétül az égen. Látod, a nyáj tehetetlen rab,   vergődik a bálvány bűvöletében. Ó, a bálvány kettős képe: az egyik   a másikon át felhőként gomolyogva. Íme az egyik: a bárgyú együgyüség   meredt szemü szobra. Íme a másik: lábujjától szörnyü fejéig   telve pokolbeli zöld ragyogással. Bronz tompora fénylik, az izzó fémben   árad a villamos áram halk suhogással. Látnánk, ó, mindnyájan látnánk,   ha egy percre megszűnne varázsa, és az igéző hosszu sugárzás   visszahuzódna a sárgás szem parazsába. Füstöl a táj testére tekergő   út, lelapulnak a dombok, homokos hangok neszezése   súrolja a lombot. Színtelen érdes szél   koptatja a dolgokat egyre, rozsda rakódik a megmerevült   levelekre. Zörög a fű, a szúrós fű,   sziszeg a gyökerek kígyófeje. Tüzet adj, tüzet adj, elemésztőt,   rég elmúlt a magunkon-segités ideje. Érezzük: így kell lennie,   arany izzás kúszik a füvek alatt, fénylik a vékony kéreg,   áttüzesednek a gyenge falak. Belső izzás: pattog az olvadt   fém levegő körülötte. Sűrü feszültség gyűrüz a tájon   az egyközepű körökben. Készül a tűz hát, készül a tűz már,   szárnyas tánca kibomlik, felfut a fák törzsére tekergőn,   felfut a száraz lombig. Most leguggolnak a mérges lángok,   rákuporodnak a zöld parazsakra, s hajladozó suhogással nyílnak   ismét szét a magasban. Forró tenger a tűz, örvénylő tenger,   mindent elemésztő! Forró tengert adj hát, örvényt adj hát,   magunkon segíteni késő! Hét napig izzik a föld majd,   égeti gyötrő láza. Zápor surrog a nyolcadikon, hamuban   jár, aki magát megalázza. Emlék nélküli ködben jár,   tapogat csak, mígnem a benti tárgytalan éjből a tájat   vak szeme újrateremti.