A szem-mögötti ország

 

 

 

 

Már látod*

Ó, ez a csend, ez a könnyű neszekkel vemhes
csend az akácok lombja körül!
Rezzen a tűz kupolája feletted,
s ércgömbbé merevül.
Lepke pihét emelintget,
hullat a forró áram.
Érzi, csudálja magát
a virág a rugalmas száron.
Ó, ez a csend, ez a csend, ez a baljós
csend, keritéshez búvik a macska.
Fenn a ruhák leeresztett zászlók,
lógnak a ritka magasba.
Ó, ez a csend, ez a forró
templom a mozgást őrzi magában.
Halk suhogás kél, terjed,
eloszlik a tág kupolában.
Mintha a távoli szél,
a sebes szél tépi az erdő fáit,
semmi se mozdul még körüled,
csak a vészes zúgás ér el idáig.
Néha lehalkul, mintha a sűrű
kék levegőbe akadna,
s ismét gyorsan erősül a házak
közt sugarakra szakadva.
S íme, előtör, most kavarogva
előtör az éjszinü felleg,
varjak, szárnyak, kormos varjak
ferde csapatja feletted,
szárnyak, borzas szárnyak, tollak, csőrök,
varjak az örvény szélire ülnek,
önmaguk által vert szél
örvényes sodrába merülnek.
Már hallod: a földalatti rengés egyre közelebb,
egy másik örvény másfajta robaja közeleg.
Forró porban állsz, az úton forogva szalad a szél,
a tejszinü vékony kéreg hirtelen áttüzesül,
látod az opálfüstös gomolygáson át;
a lenti nyüzsgés feszíti gyenge bordázatát.
A legsötétebb éj is mintha fojtott tűzzel fénylene.
Ez a látomások napja, a félelmes álmok ideje.
Hússzinü vérző pára övezi földünk dolgait,
hiénák serege éjjelente emberi hangon vonít.
Mohón habzsol a riadt nyáj, a tápláléka romlott.
A mondhatatlan undor savakkal marja a gyomrot.
Már hallod: a földalatti rengés egyre közelebb,
egy másik örvény másfajta robaja közeleg.
Kék tűz zuhog merőlegesen a száraz levelekre,
a láthatatlan rothadás súnyin kúszik szét az erekbe.
Már látod: a közeli világ álombeli képei ezek,
szemek, fogatlan szájak, szemek, rothadó kezek,
málló hús iszonyú erjedése, kifordult belek,
legyek, zöldszínü legyek diadalmas zászlai lengenek,
és ráng az eleven trágya, míg az egészet
lerágja majd a csontról a tisztító enyészet.
Látod az opálfüstös gomolygáson át:
a lenti nyüzsgés feszíti gyenge bordázatát.
Elfogy alólad a föld, most hűvös áram ölel.
Az üresség tükrös légyszeme egykedvűn figyel.
Körül a napok láthatatlan falai omolnak,
habos hullámzás egyforma gyűrűzése mosdat.
Csak a mozgást érzed, az érdes
mozgást érzed a bőrödön egyre.
Színtelen éjjel,
vízszinü csend ül zárt szemeidre.

 

 

 

Csuprok*

Mennyi fény
a zöldzománcos csuprokon!
Ételek meleg szaga árad
a csorba konyhaablakon.
Sávos homály,
dongó neszek
kimondhatatlan édessége ringat.
A szilva kékül, óvatos
kézzel tapintsd maradék napjainkat.
Rovarok szárnyán az ég
tört fényessége rezdül.
Zápor zuhog,
gyors és heves
a réseken keresztül.
Téglák között ágyat keres
a kékítős patak.
Majd szétveti a fény
a mázas csuprokat.

 

 

 

Zord idő*

Zord idő jön. Boldog,
ki mentheti magát.
Záporban didereg
a meztelen világ.
Ó zsibbadt félelem!
Álomban szűkülő
falak közt menekülsz
az üldözők elől.
A keskenyedő utca
visszafelé szalad,
a kerítésen látod
ugráló árnyadat.
A szúró zsibbadás
az ujjaidba fut.
Szájadban keserednek
a megevett napok.

 

 

 

Sodoma*

Füstöl a táj testére tekergő
 
 út, lelapulnak a dombok,
homokos hangok neszezése
 
 súrolja a lombot.
Színtelen érdes szél
 
 koptatja a dolgokat egyre,
rozsda rakódik a megmerevült
 
 levelekre.
Ez a bűn hajléka, íme a bűn
 
 hajléka, hasonlatos Sodomához.
Aki tudja a csillagok útját,
 
 menekül, vagy gyenge galambot áldoz.
Késő immár, késő minden,
 
 verd le a port a sarudról, vándor!
Tépd ki magad, gyökerestül
 
 tépd ki magad Sodomából.
Esténként sárkányszerü felhők
 
 árnya sötétül az égen.
Látod, a nyáj tehetetlen rab,
 
 vergődik a bálvány bűvöletében.
Ó, a bálvány kettős képe: az egyik
 
 a másikon át felhőként gomolyogva.
Íme az egyik: a bárgyú együgyüség
 
 meredt szemü szobra.
Íme a másik: lábujjától szörnyü fejéig
 
 telve pokolbeli zöld ragyogással.
Bronz tompora fénylik, az izzó fémben
 
 árad a villamos áram halk suhogással.
Látnánk, ó, mindnyájan látnánk,
 
 ha egy percre megszűnne varázsa,
és az igéző hosszu sugárzás
 
 visszahuzódna a sárgás szem parazsába.
Füstöl a táj testére tekergő
 
 út, lelapulnak a dombok,
homokos hangok neszezése
 
 súrolja a lombot.
Színtelen érdes szél
 
 koptatja a dolgokat egyre,
rozsda rakódik a megmerevült
 
 levelekre.
Zörög a fű, a szúrós fű,
 
 sziszeg a gyökerek kígyófeje.
Tüzet adj, tüzet adj, elemésztőt,
 
 rég elmúlt a magunkon-segités ideje.
Érezzük: így kell lennie,
 
 arany izzás kúszik a füvek alatt,
fénylik a vékony kéreg,
 
 áttüzesednek a gyenge falak.
Belső izzás: pattog az olvadt
 
 fém levegő körülötte.
Sűrü feszültség gyűrüz a tájon
 
 az egyközepű körökben.
Készül a tűz hát, készül a tűz már,
 
 szárnyas tánca kibomlik,
felfut a fák törzsére tekergőn,
 
 felfut a száraz lombig.
Most leguggolnak a mérges lángok,
 
 rákuporodnak a zöld parazsakra,
s hajladozó suhogással nyílnak
 
 ismét szét a magasban.
Forró tenger a tűz, örvénylő tenger,
 
 mindent elemésztő!
Forró tengert adj hát, örvényt adj hát,
 
 magunkon segíteni késő!
Hét napig izzik a föld majd,
 
 égeti gyötrő láza.
Zápor surrog a nyolcadikon, hamuban
 
 jár, aki magát megalázza.
Emlék nélküli ködben jár,
 
 tapogat csak, mígnem a benti
tárgytalan éjből a tájat
 
 vak szeme újrateremti.

 

 

 

Undor*

Rángó inakkal küszködöm,
nyelem a langyos kortyokat.
Ha tudnátok, hogy néha mily
keserű undor fojtogat!
Öklendezem már. Hagyjatok
megállni. Gyomrom émelyeg.
Torkomig érnek zsírosan
az undorító ételek.
A folyóban a híd alatt
pászmásan kavarog a szenny.
Széthull a táj, örvényesen
forogni kezd velem.
Az ingó korlát dől felém.
Torkomra dugom ujjamat.
A hevenyén belém tömött
világ egyszerre kiszakad.
Hajnalodik. A szürke fény
a lucskos tájon szétterül.
Ömölj körém üvegesen
te védj meg, tiszta űr!

 

 

 

Kígyó légy és szelíd galamb*

Most egyre sűrűbb lesz a zaj.
Fullasztó hosszú éjszakák
öldöklő fénye villogat
a meghasadt felhőkön át.
Görgeteges hegyéleken
botladozó, meghallod-e,
ha a kopár sziklák fölött
szélvészként zendül az ige?
Most minden út hamis lehet,
fontold meg jól, hogy merre mégy.
Vigyázz, nehogy szándéktalan
elleneidnek pajzsa légy.
Nyitott szemmel köszöntsd a jót,
s ne imádj bamba szenteket.
Kígyó légy és szelíd galamb,
amint rendeltetett.
Szegd föl sebzetlen homlokod,
hadd lássák: nincsen rajta bélyeg.
Majd fel is oldoznak talán,
ha bűntelenül elítélnek.

 

 

 

Most minden más lehet*

Ki tudja, hogy mi jön még?
Jaj annak, aki lát.
Korhadt halomba romlik
a széthulló világ.
A megáradt idő
agyunkon átfolyik,
otthagyja iszamós,
vad hordalékait.
Feloldó tisztaságot
mi hozhat még nekünk?
Csak befelé növekszik
ijesztő életünk.
Most minden más lehet,
formáját nem leli,
a dolgok burka fojtott
feszültséggel teli,
mert rég tudjuk magunkban,
mint egy cellába zárt
rabok a közös sorsot,
hordozzuk a halált.

 

 

 

Ijesztő fennsíkon*

Ijesztő fennsíkon bolyongsz.
Ki küldött erre téged?
Itt egyre izzóbb ragyogás
emésztő tüze éget.
Kiszabadul s alakot ölt
a szem-mögötti ország.
Ágas-bogas bozót ölel,
megfordított valóság.
Fonák bősége elragad,
gyötrő, örökös álom.
Majd tágabb táj felé sodor,
himbál az érdes áram.
Kitárja kopár csarnokát
a dísztelen magány.
Kimondhatatlan csillogás
vakít az idő homlokán.
Van úgy, hogy minden eltünik
a ritkuló magasban.
Ez már a végső félelem.
Zárt és kimondhatatlan.

 

 

 

Mint a tőr*

Várj s ne mozdulj gyúlékony
boltjában az időnek.
A támadó szélben a vékony
fák sárgán a homokra dőlnek.
A pala-láthatár heges
tábláin egyre feljebb
szemrontó vörhenyes
tűzvész taraja terjed.
Majd zsugorodik, összeáll,
iszonyú súlyú magja van,
megsűrűsül a ritka táj,
és sisteregve rázuhan.
Egymásba feszülő erők
villáma minden pillanat.
Mi őrzi mind fenyegetőbb
rengésben egyensúlyodat,
míg drótjaidon múlt, jelen
vad áramai csapnak át,
fehéren izzó tűhegyen
szisszenve pörgő váz-világ?
A perzselt füvek mint a tőr.
Kapaszkodj hát magadba, míg
kihámlik rétegeiből
az igazabb, az emberibb,
s levegőtlen óljaiból
széljárta legelők szelíd
füvellőjére hajt a kor,
s kimondja új törvényeit.

 

 

 

Emlékezz hát*

Ó, álmaimban aluvó!
Szemed pillája rebben.
Mint méz a sejtben, felragyogsz
szétszórt emlékeimben.
Emlékezz hát! A túlnehéz
homályban hogy hajoltunk
egymás felé, hogy készülődött
változhatatlan sorsunk.
Felém hanyatlott homlokod,
s önnön szándékom ellen
csókoltam idegen fejed
fájdalmas szerelemmel.
Mint kimerült menekülő,
ha lélegzete fárad,
úgy érzem, szinte fojtogat
mellembe gyűlt hiányod.
Mert minden tefeléd sodor,
akármi lesz a vége.
Nem védem már magam, s magad
te is hiába véded.
Emlékezz hát! A jeges éj
üres örvénye érint.
Fejünk felett a zord idő
vad látomása érik.

 

 

 

Ki hinné*

Ki hinné? Védtelen szerelmem
torkomban megkeseredett.
Mit is tehetnék mérge ellen?
Így nem maradhatok veled.
Szeretsz? Fejed vállamra hajtod?
Vigasznak úgysem lesz elég.
Egy más világ pecsétje rajtad,
áttörhetetlen vértje véd.
Maradj csak. El ne hagyd az ágyad.
Te talán megmented magad.
Nyugalmasabb, ha szomjú vágyad
mohón egy testre rátapad.
Én? Félelemmel terhes évek.
Tudom, hogy rossz lesz nélküled.
A magtalan vágy egyre mélyebb
s riasztóbb örvényekbe vet.
Ki tudja, hogy mi célja ennek,
s hogy őrizhetném meg magam?
Mészhéjat izzad védelemnek
maga köré gyötört agyam.
De mindent nem lehet feledni.
A kéz körös-körül matat.
Érzi, hogy nincs körötte semmi.
Csupán a dísztelen falak.

 

 

 

Háborús töredék*

 

1

Visz a vonat. Hazafelé megyek
Makóra, egy-két napra megpihenni.
A fák között örvénylik, nő a semmi,
felhőtajtékot hány a szürkület.
Ijedt mezőkön sárga hallgatás.
A szőlőtőkék görcsösen lapítva
kuporodnak rá kurta lábaikra,
a lombokon kiütközik a láz.
Kacsák, libák. Rejtőző templomok.
Harangszó hull a rebbenő határba.
Az egykedvű föld rongyait kitárja.
Kifosztott testén durva lábnyomok.
 

2

Alkonyodik. Hiába küzdenek
a homállyal az elfutó tanyák.
Mint a homokkal játszó kisgyerek,
markomba foglak, szétpergő világ.
Hiába minden. Nincsen irgalom.
Az agy magát emészti, úgy kutat.
Merülnél ebbe-abba – hasztalan:
eszmélsz megint, gyötrelmes öntudat.
A ketrecbe zárt állat így kering
a mozdulatlan középpont körül.
Iszonyú lencse gyűjti rá a kín
sugarait, bármerre menekül.
Szemembe metsző, éles fény szorul,
a kör bezárul, nő a szenvedés.
Falak, hatalmak, cellák, szigorú
határok és tilalmak – mind kevés?
Vagy mindig így volt, s ki-ki így forog
a börtönévé szűkült semmiben?
A láthatárban szürke oszlopok:
a könyörtelen világegyetem?
 

3

Egyik fogoly az ütközőnek esve
okádta mohón habzsolt ételét.
Undorító párát vetett a testre
a vizelet és a véres ürülék.
Ó, szemek, szemek, elgyötört szemek!
Örvényetekben mily pokol lakott,
hogy újra s újra fölmerüljenek
mélyéről az iszonyú alakok!
Sovány őszvégi szél csapott a fákra,
mely veszett ebként vékonyan vonít,
a homok foszló lepleit zilálta,
hogy megmutassa undok titkait:
a holtakat, akik a föld alól
az élőknek a feledés süket
csendjéből még egykedvű jóslatul
felnyújtották rothadó kezüket.
Ti legbelül csak ismeretlenek!
Idegenek! Hány nyelven fájt a kín!
Hányan s hogyan töprengtetek veszett,
esendő sorsunk csillagzatain!
S alig volt bennem végül iszonyat.
Szándékká sem szilárdult ösztönöm.
Ettem s aludtam. Éltem napra-nap,
míg rám fagyott a kocsonyás közöny.

 

 

 

A tenger éj*

A tenger éj a homlokod felett
villantja már sziporkás csillagékét.
Hanyattfekszik, ki él, bár nem feled,
mert folyton érzi sokformájú létét.
Feküdj csak. Sorsod úgyis rég kimérték.
Sötét hatalmak játszanak veled.
S megszerzi tán a hosszú benti békét
a hűs idő, mely lassan rád pereg.
Pár ezredév hegyet tetőz föléd.
Ki kérdi majd, mily kőzetekbe ásta
a vércsetorkú félelem jelét?
Fagyos világok messze villogása!
Segítsd elhinnünk: semmiség e lét,
míg átformálod szánk a hallgatásra.

 

 

 

A rád zuhant idő alatt*

A rád zuhant idő alatt
agyamban elsüllyedtél.
A sejtjeimbe zártalak,
világom része lettél.
Van úgy, hogy rád se gondolok,
de nem feledlek mégse,
s váratlanul felszínre dob
bensőm hullámverése.
S akár a kés, a gyötrelem
a rostjaimba mélyed,
hogy nemcsak bennem – kívülem
külön formádat éled.
A kútnál egyszer néztelek,
ívvé hajolt a hátad,
s éreztem, most is ellenem
emelsz magadban gátat.
Míg magát minden pillanat
a homlokodba ássa,
te máris készíted magad
az újabb változásra.
S hogy ott álltunk az elhagyott
paradicsomban társak,
szerettem volna szólni, hogy
nincs hozzád joga másnak.
De hallgattam. Vad kényszerek
szétágazó húzása tép.
Rossz nélküled. De meglehet,
ha volnál, nem volnál elég.

 

 

 

Nyilalló szálon*

Nyilalló szálon száll a nap,
remeg a véknyuló fonál,
halk pattanással elszakad
a fák sötét csomóinál.
Kék pára készül, szétterül,
szálakban ring a kerten át,
egymást ugatják messziről
a feleselgető kutyák.
A házak közt a megrekedt
szekérzörgést még hallani,
de máris nőni kezdenek
a csend sötét bozótjai.
Kénsárga, vattás fellegek.
Kis szélben rezzenő pihe.
A roskadt óltető felett
borzongva száll a semmibe.

 

 

 

A halott város*

Egész nap zúg a szél, a szél alatt
a levegő üvegkristálya pattan.
A töltésen jársz délután magadban.
A fák, a nyárfák sírva hajlanak.
Micsoda vágy feszült a megszakadt,
a félúton megalvadt mozdulatban!
Sziszeg a szél, a szél, a láthatatlan
hullámokon rikoltó madarak.
A szél, a szél, a tájat tépi sodra.
Csigahéj: búg az odvas torku ház.
Lombok, tetők, felhők szállnak lobogva.
A dermedt testen foltot vet a láz,
s a szájszéli szigorú vájatokba
már fészket vert a konok hallgatás.

 

 

 

Tilalomfa*

Ó tűz-napok! Örvénnyel és szeszekkel,
keserű szerelemmel kábitók!
Szerelemmel, kifeslő félelemmel.
Ó éjszakák, nehéz álmot hozók!
Bozontos tájék, rejteket kínáló.
Húsos növények, tapadó szemek.
Roncs életem, te darabokra málló,
felednélek, és nem feledhetek.
Mit is tehetnék? Akármerre nézek,
jelkép már minden, s egyfelé mutat.
Az angyalok dadognak. Mily igézet
formálja eggyé minden szavukat?
Hány út kínálja magát a futónak,
de végül mind ugyanoda vezet.
Szeszek, szerelmek, örvény – meg nem óvhat,
se hit, se cél, se becéző kezek.
Kibukkansz mindig, végső tilalomfa,
egyetlen szemmé tágult borzadály.
Ki menekülni készül, visszatorpan,
s – gyötrő álom – rejtekre nem talál.
Ki maradhat meg? Mondd, iszonyú Egyszem!
Ki ember, ritkán kíméli a kor.
Kegyelmet oszt majd valamilyen isten
neki is. Mert itt nincsen irgalom.

 

 

 

Újesztendő*

G. I. emlékének

 
Gyér szomorúság, mélyülő magány.
Átlátszó lesz a kékülő idő.
Úgy tetszik, mintha néha hallanám,
hogy visszaszól a holt menekülő.
Ó, milyen mezőn, milyen idegen
tájon rántották görcsbe ujjaid
a még egyszer felérző idegen
át szívedig ható fájdalmaid?
Szólj, az utolsó percet hogy fogadta
a szenvedélyes, éles értelem?
A rémület falának tántorodva
megállt? Mert futni is reménytelen?
Add meg magad! Ez hát a tanításod?
Mert itt is, ott is elér a halál.
Bármerre futsz, ijesztő hasonmásod,
a változatlan sors elődbe áll.
A várakozás kora ez. A vak
tétlenségé. Mert semmi sem segít.
A fogakig löki az iszonyat
gyomorsavas, keserű nedveit.
Újév éjén egy ház falának rogyva
öklendezett egy nő a köruton.
Úgy nézte önnön mocskát iszonyodva,
mint egy magára maradt vajudó.
Hogy mondjam el a darabokra tört
éjféli tánc nyomott káprázatát?
A rossz világ egy pontba sűrüdött,
jelképesen mutatva meg magát.
S futottam volna én is bárhova.
De van-e földrész, amely üdvöt ad?
Elkábíthat-e valami csoda,
eszméltető, kegyetlen öntudat?
Mit tegyek? Nyitott szemeimen át
hadd hatoljon érzékeny agyamig
pengéivel a gyötrelmes világ,
míg hinni vagy meghalni megtanít.

 

 

 

Ez az a perc*

Mikor kísérték, zavaros tömeg
zúdult köré egyszerre mindenünnen.
Az oktalan s céltalan gyűlölet
ágaskodott, lobogott a szemükben.
A nagy tüzek. Szakállas arcokon
sötét gyanú, fekete indulat.
A magamat mentő riadalom
növekedett bennem meg elapadt.
És az az arc! A homályból kiválva
közeledett, s hogy ráesett a fény,
láttam, tajtékot hány iszonyú szája,
tekintetében örvény-szenvedély.
Ujját emelve imbolygott előttem,
akit a láncolt mélység feldobott.
Ember, ki meg nem szabadulhat mégsem
az átoktól, mit onnan felhozott.
Mint egy megszállott, mint maga a Mester,
úgy bizonygatta pusztító hitét,
és fenyegette máglyával, kereszttel,
ki azt vallja, a Názáretiét.
Esendő testben mily gyarló a lélek!
Hogy rám szakadt, űzött a félelem!
Könyörtelen hatalmak ösztökéltek,
hogy megtagadjam őt: nem ismerem.
Hogy buggyantak fel bennem egyre-másra
a káromló, gyalázkodó szavak!
S a kakas hosszú, rekedt jajgatása
figyelmeztetett: ez a pillanat,
ez a jövendölt perc, melyben az eszme
legyőzetett, mivel nádszál a hit.
S hogy bizonyítsa: még sincs semmi veszve,
kerestem volna ezt-azt, valakit.
Ó, mondjátok, hát lesz erőm e sorshoz,
ha hit és szándék – minden hasztalan?
S ha tán a szelíd hatalom feloldoz,
feloldozhatom valaha magam?

 

 

 

Add nékem gyöngeségedet*

A kimondatlan szó kinoz.
Ki tudná elviselni?
Hová is fordulhat, ki most
nem tud vigaszra lelni?
Félem s kívánom készülő
gyanútlan-őz-szerelmed.
A hallgatáshoz nincs erőm,
ragyogó homloku gyermek.
Óvlak magamtól: védekezz!
S szeretném: bár ne tennéd!
Hisz édesebb vagy, mint a méz,
kívánság, ölelés, emlék.
Talán csak én teremtelek
magam képére, társnak,
más csillagon laksz, úgy lehet,
csalás vagy öncsalás vagy.
Vagy segíthetsz? A semmivel
naponta szembenézek.
Didergő meztelen szivem
nem védi rég igézet.
Ember vagyok. Szem és tudat,
ki lát, hall, érez, eszmél.
Tudom, hogy sokkal boldogabb,
ha együgyűbb lehetnék.
Légy ölelő part, menedék
veszendő életemben,
kevés, ha nem lehetsz elég,
de mégse hagyj el engem.
Ó, micsoda fény! Mit tegyek?
Sugarak kévéi vernek.
Add nékem gyöngeségedet,
ragyogó homloku gyermek!

 

 

 

Emeld fel*

Emeld fel még utolszor arcodat
a szárnyak aranyos zűrzavarából,
kék látomás! Sugárzó pillanat!
Zengő örvénybe szédült ifjuságom.
Tűz-penge villan, kifeslik a távol,
a kristályoszlop-erdők izzanak.
Valaki int, s a pászmás ragyogáson
fehér hajója lassan áthalad.
S az égen máris sárga jel cikáz át,
a táj ledobja tarka-barka mázát,
és egyszerű és zord lesz a világ.
Az érdes fényben felmutatja vázát,
mint lombja vesztett tar fa ágbogát:
az egyszerű és kopár tanitást.

 

 

 

Férfikor*

Ringanak-bomolnak hárslomb-susogással,
nyírág-zizegéssel szitakötő-fények.
Hallgatom, mélyemben hogy keresik-ássák
búvópatak-útjuk habtarajos évek.
Megjártam mélyeket, ormokat, poklokat,
szélörvény sorsom már csendesedik.
Ha mi nem-emberi kormozott, rám tapadt,
lehántom, feledem mocskait-szennyeit.
Vezérlő csillagom szelídebb fényjelét
szememhez közelebb immár villogtatja.
Oldódnak félelmes magányom görcsei,
fordul a nyelvem is szelídebb szavakra.
Ideje szólanom új számot-vetéssel,
haragos istenek szobrát összetörvén.
Amit tán érdemes kőtáblára vésnem:
nem égé-pokolé – csak emberi törvény.
Nyelvemet igaznak, szándékomat jónak,
akarom kezemet tudni béklyótlannak.
Lehet-e hűségnek, földemhez vonónak,
magamnál szigorúbb bírája magamnak?
Szívemet hitemet meg nem tagadóvá
hegyipatak évek áramai mossák.
Akarom: magamat őrzővé-adóvá,
emelj magadévá, gyönyörű magasság.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]