A szabadsághoz^*

Az éjszakáink mint a rács. Az űzött szólni retteg. Magamban láttalak, mikor hegyi pásztorok ágyát megvetetted. Viharban álltál, ostoros fényében arcod megjelent. A távol tornyos csarnokában rianva széthasadt a csend. Mikor a nagy folyón eveztünk, fényedtől fényesült az árnyék. Venyigetüzet raknék neked ismét, ha egyszer valahol rád találnék. Gyümölcsöt áldoznék neked szikár hegyeken, vad mezőn, te egyszerű emberekben élő, dolgok húsában rejtező. Ó, földbe ásott eleven test iszonyú kínja ég a húsban, Fák menekülnek, vadmadár sikoltoz lobogó hajukban. A látó így szól: Jeruzsálem leánya, háromszor jaj neked! Sáskán él s füvön, mert a fejsze a fák gyökerére vettetett.