| Gyöngyházszínü galamb, aranyos tollu |
| galamb száll a magasság oszlopára. |
| Lobban a tűz, a folyóról visszaverődik, |
| kék sugarakkal terhes a tájon a pára. |
|
| Egymást űzi a hullám, mígnem a távoli |
| zengő partról ismét önmaga ellen fordul. |
| Földig hajlik most az alázatos ág, |
| a kezünkre gyümölcsök mézédes leve csordul. |
|
| Méz, ragyogó méz, szétnyílt kelyhek, |
| méhek a fojtott zsongás forgatagában, |
| rezdül a fényes lét, alig érzed, |
| tétova szárnyak az álom bódulatában. |
|
| Hallod, a mélyben moccan a csend, a sötétlila |
| csend már készül a rejtett mélyben, |
| forrás árad, feltör a szűk szakadékból, |
| s minden mozgás elhal tágas ölében. |
|
| Egyre kékül az ég, a vihar közeleg, |
| roppant felhő tárja ki fémes szárnyát, |
| parttalanul tör a szél a vizekre, |
| vércse sikoltoz tépett erdők vad moraján át. |
|
| Ím a vihar most ránk csap, ránk a sötétlila |
| csendből, a szaladó nap villog acélos tollán. |
| Gyöngyházszínü galambot, remegő |
| testü galambot sodor a sugaras orkán. |
|
| Erdők, szerelem, remegő szerelem, erdők, |
| völgyek rohannak a távol tárt kapujának. |
| Ím a vihar – csattog a fénylő ostor, |
| zászlóként kavarognak a szélben a tájak. |
|
|